Beregszásztól Vereckéig: öt nap Kárpátalján

– Átszámolva ezer forintért viszi el a csomagküldő egy rekesz boromat Ukrajna bármely szegletébe, míg Magyarországon ugyanez hatezer, már ha vállal törékeny árut a futár – magyarázta, miközben a Gróf névre hallgató száraz vörösét kóstoltuk. Golubokból készült: ukrán szőlőfajta, kutatóintézeti fejlesztés. Magyar ízlésnek túlzóan fűszeres, hivalkodó érzet – épp, mint a térségben gombamód szaporodó ortodox kupolák messze csillogó műaranya. Nem véletlenül ez a fajta adja a pravoszláv misebort – már ha nem tréfált meg minket a borosgazda, aki egyébként Magyarországról, Egerből hozott magának feleséget, szintén borász végzettségűt.

Dolgoznak reggeltől estig, iparkodnak, de látszik rajtuk a bizakodás: Zelenszkij nyert, az oligarchák mennek, a hatalmas piac pedig nyitott a borra.

A Bencés Diákok Székesfehérvári Egyesülete május közepén autóbuszos kirándulást szervezett Kárpátaljára, ahol egy 5 napos körtúrán igyekeztünk a lehető legtöbb látnivalót útba ejteni. Hála az utak állapotának, a látvány minden képkockája mélyen belerázódott az emlékezetünkbe.

A beregsurányi határátkelőn több-kevesebb sikerrel átvergődve, a hajnal óta tartó utazást követően kora délután érkeztünk meg Beregszászba. Az 5 napos program feszített tempóját jól érzékelteti, hogy az ukrán utakon inogva hányódó nagy fehér bálnánk gyakorlatilag közvetlenül a Beregvidéki Múzeum bejáratánál köpött ki minket a járdára, egyenest Bíró András túravezetőnk színe elé, akivel a következő napokat együtt töltöttük. András a Hazajárók sorozatában volt a tévés forgatócsoport kárpátaljai túravezetője.

A majd egész napos buszozás után az egykori Bethlen–Rákóczi-kastély épületében található múzeum udvarán mindössze 15 perc várakozás adatott meg pihenőül, amíg csoportunk sorra került. A 15 percből azonban már 5 elmúltával többünknek olyan érzése támadt: neki kéne látni a gaz verte aszfalton leg­alább egy négyzetmétert kigyomlálni. Hasonló érzés később is megkísértett, de addigra megértettük: a tárgyi kultúra állaga nem a szegénységgel függ össze arrafelé.

Ami Sepa Jánosnak, a Beregvidéki Múzeum igazgatójának vezetése során még különösnek tűnt, a későbbiekben a rendszer lényegeként mutatkozott meg. Nevezetesen, hogy a kárpátaljai műemlékvédelem maszek. Nemhogy e múzeum, de a beregszentmiklósi várkastély, sőt maga a munkácsi vár is magán­üzemeltető kezelésében van, és ha az ukrán műemlékvédelem időnként utal is 800-1000 eurónak megfelelő hrivnyát, abból például a beregszentmiklósi Bartos József „várúr” túl messzire nem jut. Cserébe viszont látványosan nem szól bele a hatóság abba, hogy az üzemeltető milyen megoldásokkal teszi fönntarthatóvá a rá bízott műemléket.

Bartos József, aki civilben festő, a szentmiklósi várkastélyban nemzetközi művésztáborokat tart, de a legutóbbi rendezvényből visszamaradt buja virágdíszítés a kastély termeiben egészen másféle rendezvény csiklandó képzetét keltette föl a szemlélőben. Amely jól illett az épülethez kötődő legendához is, hogy Zrínyi Ilona e falak között töltötte együtt az első éjszakát Thököly Imrével – akivel eredetileg csak tárgyalni szándékozott.

A fehérvári csapat két koszorúval lépte át az ukrán határt. Közülük az elsőt Szolyván – az 1944 őszén bevonuló szovjetek által elhurcoltak emlékére – helyeztük el az egykori gyűjtőláger helyén kialakított emlékhelyen. Szomorú ténye Kárpátalja történelmének, hogy a német és a magyar ajkú lakosságot hét lépcsőben, majd 20 éven át, Sztálin haláláig módszeresen ritkították. A szolyvai emlékhely melletti partoldal tetején álló benzinkút építésekor még a közelmúltban is tömegével forgatott ki csontokat a munkagép a földből. A kutat azért megépítették.

Az Északkeleti-Kárpátok különös nevezetessége az Árpád-vonal.

A védelmi rendszer több bunkerét is felkerestük utunk során, amelyek közül a tán legnagyobb, egy parancsnoki bunker Felsőgereben mellett található. Itt közel 50 méterre ereszkedtünk a föld alá, ahol mintegy 800 métert tettünk meg a hol szűkebb, hol kiöblösödő járatokban.

Bár ostromolták, az Árpád-­vo­nalat a szovjetek soha nem törték át: a románok átállásakor délről megkerülték.

A Szinevéri-tó után földrajzilag a Borzsa-havasokban magasodó Gemba-hegy volt az utazás legmagasabb pontja, mellette a Sipot-vízeséssel, más értelemben viszont a Vereckei-hágó magasodott a többi desztináció fölé.

A második koszorút itt helyeztük el, a Matl Péter tervezte és a bevonuló 7 magyar törzset szimbolizáló emlékmű gránitkockáján.

Szintén szomorú ténye a jelenkori történelemnek, hogy a vereckei emlékmű nem a tényleges hágón található, hanem onnan pár száz méterre, egy magánbirtokon – de ott sem biztonságban. A hágón pedig egy friss ukrán katonatemető növekszik, gyarapodik.

Utazásunk utolsó reggelén nehéz szívvel vettünk búcsút jó kedélyű nagymuzsalyi szállásadóinktól, de nem lehetett tudni, nem ők szánnak-e jobban minket: folyvást panaszkodó, nyafogó, apránként hitüket és tartásukat vesztő papírmagyarokat.