Sipos Vilmos életútja a zámolyi makadámúttól a vezérkarig és azon is túl

Mennyire befolyásolta az életét, hogy honnan „jöttek” a felmenői?

– Anyám az iskola befejezése után szolgálónak állt egy közeli kúrián, apám uradalmi cseléd volt. Az is szörnyű nehéz munka. Aztán bányász lett. Megtaníttatták velem a munkásember becsületét, tisztességét, és ezt képviseltem mindig az életem során, bárhová vetett a sorsom. Mindenki tudta rólam, hogy én balos ember vagyok, aki különösen a kétkezi munkát nagyra becsüli. Az apám aztán kovácsember lett, majd mozdonyvezető és kazánkovács, végül karbantartó lakatos. Ő belém plántálta: „Fiam, tanulni kell! Én, látod, nagy kalapáccsal keresem a kenyeremet. Te ne ezzel keresd, legyél tanult ember, mert az agyad ezt lehetővé teszi!” Ezt a nagyapám erősítette bennem. Így jött ki az, hogy nekem a nyolcadik osztály után el kellett menni tanulni, én is akartam. Fehérvárra fölvettek a mélyépítő-technikumba, de nem volt hozzá kedvem, és kértem, hogy egy villamosipari technikumba írassanak be. Ez sikerült, adókezelő technikus címet kaptam. Azután felvételiztem a műszaki egyetemre, sikerrel. Elmondhatom, hogy szorgalmas voltam, ezt tükrözik a bizonyítványaim és kitüntetéseim is a kisiskolától kezdve a külföldi vezérkari akadémiáig.

Múlt héten Székesfehérváron vehette át az egyetem által kiállított gyémántdiplomáját. Ott hangzott el önről, hogy „benne van a villany a vérében”.

– Apám egy időben mint kazánkovács dolgozott a bányánál. Volt neki egy barátja, egy villanyszerelő, aki vállalta, hogy engem bevezet a bánya villamos dolgaiba. Jártam én is a gánti bauxitbányába, és ott akkumulátorokat töltöttünk, reléket, villanymotorokat szereltünk, kutakba jártunk le, a szivattyúkat intéztük. Nekem ez rettenetesen megtetszett, így „került bele” a vérembe.

A gyerekek, unokák mire kíváncsiak a múltból?

– Minden érdekli őket. Isszák a mesémet. Érdeklik őket a háborús emlékeim. Én végigéltem a második világháború időszakát, vannak emlékeim arról, hogy mikor mi történt, mikor milyen harckocsi állt az udvarban.

1945-ben Zámoly környékén volt egy nagy páncélosütközet.

– A Margit-vonal áttöréséről volt szó abban a harckocsicsatában, amely Fehérvár és Zámoly között volt. Ahogy megyünk Zámolyra, bal kéz felől, körülbelül feleúton volt egy tanya is, Farkastanyának hívták. Rengeteg kilőtt harckocsi volt, arra emlékszem. A halottak? Akármennyi… Ezért is volt az, hogy amikor a nagyapám a háború után megszervezte az újjáépítés kezdetét, az volt az első, hogy kivezényelte a falut: halottat temetni, futóárkot temetni, robbanóanyagot összeszedni. A rothadó holttesteket mennél előbb föld alá kellett tenni. Annyi volt a halott, hogy nem lehetett mást tenni, mint azonnal eltemetni őket. Már március-április volt, kezdett süt­ni a nap, elment a hideg, óriási bűz volt.

Kilencéves volt ekkoriban.

– Nekem határozott „élményeim”, emlékeim vannak. Találtam egy bőrkesztyűt, bele akartam dugni a kezem, és egy kézfej volt benne. Eldobtam. Gyerek pajtásaim – akiket nem nagyon ismertem, mert ők cselédgyerekek voltak, a majorságban éltek, én pedig a faluban – játszottak robbanóanyaggal, és felrobbantak. Hat gyerek meghalt. Hat. Mind a cselédemberek gyerekei voltak. Még annyi tartozik ide – ez még előbb történt –, hogy amikor apámat meg a nagyapámat vitték el a nyilasok, a zsidókkal együtt, egy lovas kocsival Zámolyról Fehérvár felé, én futottam – sose felejtem el – fekete klottgatyában a makadámúton utánuk, apám integetett, hogy maradjak le. Elestem, a bal térdemen még mindig itt van a sebhely. Nehezen gyógyult be.

Térjünk vissza az egyetemhez, 1960-ban diplomázott.

– 1955 őszén kerültem oda, a Szerb utcában kaptunk elhelyezést. Belváros, V. kerület, keskeny utca, fekete, magas falak. Jött ’56. A műszaki egyetemről indult a menet. Én is ott voltam köztük. Sőt, még látszik is a képem, van olyan felvétel, hogy egy lyukas zászlón át látszik a fejem. Jellegzetes, a mostanihoz hasonlatos hajviseletem volt, és az látszik. Lehet, hogy nem igaz, de én úgy gondolom, én vagyok rajta. A Bem térre mentünk, onnan át a Parlament elé, akkor már Nagy Imre beszélt. Akkor egy 2-es villamossal gyorsan visszamentem a diákotthonba, és végighallgattam a Gerő-beszédet. Úgy éreztem, hogy ebből baj lesz. Este kimentünk a rádióhoz. Tőlem kis kőhajításnyira bizonyos Bartók kolléga egy kóbor lövéstől halálos sebet kapott, meghalt. Elmentünk haza a diákotthonba, lefeküdtünk. Másnap reggel jött haza az egyik kollégánk, hozta a puskáját. Gyorsan szétszedtük, a cserépkályhában eltüzeltük a tusát, a csövet meg beállítottuk a szemben levő görögkeleti templom kertjének egyik szegletébe. Utána hazautaztam Zámolyra, ott vészeltem át az ’56-ot.

Mi történt ezután?

– Megindult a tanítás az egyetemen, folytattuk. Ez­után jött az, hogy a honvédség megkeresett egy szerződéssel. Ehhez az tartozik – elmondom érdekességképpen –, hogy Tito, aki „láncos kutya” volt, jóban volt az amerikaiakkal: az amerikaiak egy felderítőgéppel feljöttek délről Sztálinvárosig, akkor úgy hívták Dunaújvárost, röpcédulákat szórtak. Le akarták lőni a magyarok a gépet, de nem tudták. Akkor határozta el a vezetés, hogy korszerűsíteni kell a magyar légvédelmet. Komolyabb csöves légvédelmet állítottak föl. Ennek az a lényege, hogy most már a lövedéknek nem kellett találkoznia a megsemmisítendő repülővel, mert a lövedéken be lehetett állítani, hogy mikor robbanjon a gép megsemmisítésére, a lőelemeket pedig a lokátor és a lőelemképző szolgáltatta. De ez sem volt elég. A Varsói Szerződés tagállamaiban a légvédelem rakétásítása került előtérbe. A légvédelmi rakéta olyan lövedék, amely menet közben irányítható. Ehhez szerveztek be bennünket, hogy amikor majd végzünk, akkor lesz itt a rakétásítás ideje, és akkor mi, fiatal mérnökök vezetői leszünk ennek a műveletnek. 1960-ban állítottuk fel az első igazi légvédelmirakéta-osztályt. Mintegy 20 mérnök jött be akkor a seregbe, 10-15-en maradtunk. Mivel közülünk csak nekem volt megvédett diplomatervem, engem neveztek ki főmérnökhelyettesnek, később főmérnöknek. Tizenkétszer voltam a Szovjetunióban éleslövészeten, a sivatagban. Ez élmény is volt, a kiskatonákkal, a tiszttársakkal nagyon jó kollektíva alakult ki. Sikeres lövést először sarokreflektorra lőttünk. Három rakétával 96 százalékos biztonsággal lőttük le a célt.

Hogyan folytatódott a pályafutása?

– A csapattól 1979-ben jöttem el, és a vezérkarhoz, a Honvédelmi Minisztérium vezető szervéhez kerültem mint mérnök. 1991-ben jöttem el nyugdíjba, 55 évesen. Akkoriban Gárdonyban éltem, kertészkedtem. Mindig gyártottam valamit. Apámtól megtanultam a hegesztést, összeállítottam egy fűrészgépet magamnak, aztán egy fűnyírót. Amikor megismerkedtem Erzsikével, akivel már húsz éve élünk együtt, és akivel igazán összetartozunk, ez abbamaradt. Később az ő biztatására léptem be a mérnökklubba, jelen voltam az alakuló ülésen is. Sokat járunk oda, magam is rendszeresen tartok ott előadásokat.