2015.06.26. 14:49
Múltidéző - Az ól mellett
Tóth keresztapám áll az ól mellett, s nézi a gömbölyű jó formájú süldőt, ahogy fekszik a lucskos kövezeten megmerevedve, megkékülve.
Róza néném is kijön – a konyhaajtón át nézte, ahogy a fia ott áll mozdulatlanul és megérezte, hogyis ne érezte volna meg, hogy ban van – odatipeg, de nem szól, kezét beletörli hosszú kötényébe.
Tóth keresztapám köhint, ránéz az öregasszonyra, csak szemét mozdítja, különben mozdulatlan. Majd lehajol lassan, megnyomkodja a süldő vékonyát, seközben megszólal:
– Ennek vége.
– Jaj fiam, jaj fiam – siránkozik Róza néném, de nem hangosan csak úgy maga elé, mert valami régi, talán veleszületett belső fegyelem arra készteti halkan legyen, a baj így jobban elviselhető.
Kis ideig hallgatnak, csak a verebek raja csipog körülöttük, s egy-egy merész veréb odaugrik egészen közel hozzájuk.
A csendet a férfi töri meg.
– Hozzon valamit.
Róza néném megindul, s kis idő múltán a fészer felől jön újra, valami zsákfélét húz maga után.
– Jó lesz? – kérdi, s nézi a fiát.
– Ennek már minden jó – sóhajt keresztapám.
Betakarják a süldőt, hogy semmi sem látszik belőle.
Elmegyek a doktorért – mondja keresztapám.
– Siess vissza.
Az állatorvos autóval jön, világos divatos szabású öltönyt visel. Fiatal, életerős férfi.
Ne szomorkodjon – fordul Róza nénémhez –, fizet a biztosító.
– Fizet, ha fizet – téblábol az öregasszony... – Fizethet de ez már odavan...
– Megkapják az árát – biztatja tovább az állatorvos.
Róza néném elfordul.
– Megyek – mondja – dolgom van még.
Az állatorvos igazolást ír a biztosítónak, talán egy kicsivel nehezebbnek is veszi a kis süldőt, mint amekkora.
Keresztapám sokáig turkál a zsebében, de végül mégis megleli a test hajladozásától meggörbült pénztárcáját.
– Mennyi jár ezrét, doktor úr?
– Harminc forint.
Tóth keresztapám egy ötvenest ad az orvosnak.
– Akkor hát ez is megvan – mondja.
Az orvos zsebre vágja a pénzt, s elmenőben visszaszól:
– A papírt ajánlva küldje, pár nap aztán itt a pénz.
– Köszönöm doktor úr – mondja keresztapám, s fejével is biccent az elmenő felé.
Keresztapám dörzsöli a szemét, de nem könnyezik, régóta nem tud már sírni – Jaj Istenem, jaj istenem – sóhajt, de mire a fia belép a konyhába, már ott áll a mosogató tál előtt, s nagy gyorsan mossa a tányérokat, sorban, egymás után.
Varga S. József