Az élet nevet rajtuk

Ez persze csúnyán közhelyes, van benne egy csipetnyi előítélet is, mert a világirodalomban kevesen tudták úgy - olyan atmoszférával, hangulattal - megírni, ábrázolni az ürességet, azt, hogy nem történik semmi, hogy állóvíz az életünk, minden lendület elhal a félúton, mint a nagy orosz klasszikus. Másrészt eszembe jutott az egykori kitűnő paródia, Márkussal, Haumannal és Körmendivel, a Madách Színházban. Melynek bemutatása után az eredeti Három nővért állítólag le kellett venni a műsorról, mert a nézők felröhögtek az ismert fordulatok hallatán. Tudják, az a bizonyos régi Baszmannaja utca, vagy éppen A tengerparton áll a tölgyfa, aranylánc csüng az ágain... Én nem kacagtam fel, jobban mondva nem emiatt nevettem fel időnként.

Mert a Vörösmarty Színház előadása erős és érdekes, közel háromórás tartama ellenére végig lekötötte a figyelmemet. Jut eszembe, amiatt is aggódtam kicsit, miként oldja meg azt a rendező, Szikora János, hogy a három nővért hatan játsszák, és mindnyájan együtt is szerepelnek a színpadon. Nem lesz-e mindez erőltetett, kimódolt, horribile dictu didaktikus. Csak ritkán lett. Részben a jól átgondolt hangsúlyok, az eltalált ritmus, a pszichológiailag indokolt váltások, részben a fiatal és idősebb lányokat alakító színésznők játéka miatt. Szikora erről egy interjúban azt mondta: Alapvetően osztoznak a szerepen, és aszerint, hogy a figura fejlődésének milyen stádiumában tartunk, jelenítődik meg a fiatal vagy idősebb ego. Viszont vannak ritka helyzetek, és ezek mindig nagyon hangsúlyos pillanatok, amikor mindkettő együtt szerepel...

A Kozák András Stúdió díszlete - a rendező tervezte - valóban minimalista, asztal, néhány odavetett szék, hinta. Jó megoldás a hátul meg-megnyíló fal, a vetített képekkel. Ott időnként be-bekukkant a külvilág. Hanem a jelmezek! Zoób Kati ezúttal is szép és a karakterekhez illő ruhákat és lábbeliket tervezett. (Mása cipője például annyira megtetszett egy hölgynézőnek, hogy ő is mindenképp szeretett volna egy olyat.) A viseletek tehát passzolnak, akárcsak a színészekre a szerepek. Több, mint ügyesek a fiatal lányokat alakító kaposvári színészszakos egyetemi hallgatók, Cserhalmi György osztályából: Szász Júlia (Mása), Kovács Panka (Irina), Cseke Lilla Csenge (Olga). Felnőttebb alteregóik Tóth Ildikó (Mása), Törőcsik Franciska (Irina), Kiss Diána Magdolna (Olga) mély, árnyalt, átélt alakítást nyújtanak. Mindhárman vágytak valamire, de amibe beleragadtak, az inkább már csak a vágyott élet paródiája. Ugyanez történt bátyjukkal, Andrejjel (itt is kettős a szereposztás, a fiatalt Börcsök Olivér, a korosabbat Szurcsik Ádám formálja meg.) Andrejt nagy tehetségnek tartották, de aztán beleszürkült ebbe a világba és a járási bizottságba. Aki pedig mindenen és mindenkin átlát, a semmitevő, derűs, kicsit cinikus katonaorvos, Csebutikin. Gáspár Sándor alakításának most is súlya van, könnyed és pontos. Úgy látom egyébként, hogy a társulat összeérett: az említettek és Sághy Tamás (Versinyin), Egyed Attila (Kuligin), Nagy Péter (Tuzenbach), Tűzkő Sándor (Szoljonij), Varga Mária (Anfisza) összjátékában kevés hibát lehetett felfedezni. Mellettük Petrik Andrea (Natalja Ivanovna) vendégként szerepel a darabban. A talpraesett, túlságosan erőszakos, életrevaló és életet adó nőt jól hozza.

Az előadás nagy erénye, hogy a rendező és a színészek megtalálták és a felszínre hozták a Csehov-darab pokoli humorát és iróniáját. Gondoljunk csak például Tuzenbach báró részegen elmotyogott utánzásaira vagy Csebutikin kommentárjaira, vigyorára, amikor Kuligin magyarázza, bizonygatja a nagy semmit.

Szereplőink valamennyien felbotorkálnak a színpadra, és hadarják a maguk igazát önmagyarázatát. Közben éles, erőteljes gyerekkacagás hallatszik. Az élet nevet rajtuk.