Átpártolás vagy szökés esetén az ítélet: kötél általi halál

A frontvonalban, harci cselekmények következtében, az ellenség golyója által hősi halált halni rettenetesen tragikus, mégis a háború velejárója, amellyel minden katona számol, bár a végsőkig reméli, hogy nem következik be. A hozzátartozók, a család számára az ilyen veszteség ugyan nehezen elfogadható, mégis, ha szeretteik a haza védelmében adják életüket és a nemzet dicső módon tartja meg emlékezetében hős fiait, valamelyest talán enyhít a fájdalmon.

Van azonban egy olyan szegmense a hadi eredetű halálokoknak, amelyről viszonylag ritkán esik szó, és amely dokumentumokkal is ritkán alátámasztható: amikor valamely hadviselő fél saját katonáin hajt végre halálos ítéletet, általában szökés, ellenséghez való átpártolás bűncselekménye okán. Az ilyen kivégzéseket jellemzően elrettentő példaként a katonák előtt, nyilvánosan hajtották végre, az áldozatokat megszégyenítették, lefokozták, vagy kicsapták a hadsereg kötelékéből.

A szökés megítélése azonban ellentmondásos, a második világháború végén, a magyarországi harcok során a reménytelen küzdelemben, elégtelen felszereléssel, óriási túlerővel szembenálló sorkatonák életük védelmében sokszor döntöttek úgy, hogy inkább megszöknek. Ismert a tömeges dezertálás jelensége is, ahol nem ritkán tisztek vezetésével egész alegységek, egységek „mentek át” az ellenséghez. Az ilyen esetek egyre nagyobb száma miatt mind kegyetlenebbül léptek fel ellene, akit szökés közben elkaptak, nem számíthatott kegyelemre.

A megye területén a szovjet csapatok 1944. december 20-án heves támadást indítottak, melynek eredményeképpen elfoglalták Székesfehérvárt is. A szovjet offenzíva sikere ellenére Fejér megye teljes területét nem foglalták el, a Móri járás jelentős része továbbra is német–magyar igazgatás alatt maradt. A hullámzó harcok során Csókakő, Pusztavám több alkalommal gazdát cserélt és Mór egyes részeire is be-betörtek szovjet alakulatok. 1945. január elején már látszott, hogy a háború megnyerésére kicsi az esély, a fővárost bekerítették, a felmentésére indított támadások nem vezettek eredményre.

A magyar alakulatok katonái közül egyre többen döntöttek úgy, hogy nem áldozzák életüket egy láthatóan vesztes ügy oldalán és megszöktek az alakulatuktól. Jellemző módon nem a szovjet oldalra álltak át, hanem hazatértek és a háború végéig bujkáltak. Valószínűleg ezzel a szándékkal hagyta el 1945. január 6-án a magyar királyi 1/ II. zászlóalj (más források szerint: 1/I. zlj. 1. szd.) kötelékébe tartozó három tartalékos honvéd is a számukra kijelölt védőállást Mór határában és tett kísérletet arra, hogy a szovjetek által elfoglalt területre menjen.

Ők hárman a Mór környéki szőlőhegyekben, egy földerődbe voltak beosztva, ahova január 6-án este vonultak védőállásba, feladatuk a 1,5 km-es távolságban lévő szovjet állások figyelése volt. A három honvéd az est folyamán megbeszélte, hogy a földerődöt elhagyják és átszöknek a szovjet oldalra, mert azt hallották, hogy ott a hadifoglyokat hazaengedik (ez természetesen nem volt igaz). A sötétség leple alatt az állásuk előtt fekvő Pusztavám községbe mentek. Itt mindkét oldalról heves tűzbe kerültek, ezért egy lakatlan ház pincéjébe húzódtak be, ahol a tűzpárbaj csillapodását várták. Szerencsétlenségükre egy magyar járőr a rejtekhelyüket felfedezte és elfogta, majd a parancsnokságra kísérte őket.

A magyar királyi VIII. honvéd hadtest hfb. parancsnokság tábori bírósága, mint rögtönítélőbíróság dr. Poór Pál hadbíró alezredes vezetésével január 8-án tartotta meg a tárgyalásukat, melyet a nyilvánosság kizárásával egy vádló, egy védő és egy jegyzőkönyvvezető jelenlétében rendeztek. A három szökevény beismerte tettét, védelmükben nem tudtak semmilyen, a bíróság által elfogadható indokot felhozni. A VIII. hadtestparancsnokság 12. számú hadparancsában foglaltak alapján, a három honvéd cselekedete a rögtönítélőbíróság hatáskörébe tartozott, a rögtönítélő bíráskodás kihirdetéséről pedig mindhármuknak tudomása volt.

Az orvosszakértő megállapította, hogy büntetőjogilag teljes mértékben beszámítható állapotban voltak, mind a cselekmény elkövetésekor, mind a tárgyaláson. Ezzel tulajdonképpen el is dőlt a sorsuk, a rendelkezések értelmében bűnösnek kellett őket kimondani, halállal, valamint a honvédség kötelékéből történő kicsapással kellett őket sújtani. Az ítéletet azonnal felterjesztették jóváhagyásra az illetékes parancsnoknak, vitéz Marossy Dezső ezredesnek, aki azt megerősítette és végrehajtandó feljegyzéssel visszaküldte. A tárgyalásvezető ezt követően az elítéltekkel közölte a megerősítés tényét, valamint azt, hogy az ítéletet két órán belül végrehajtják.

A Fejér Megyei Levéltár őrizetében fennmaradt jegyzőkönyvben még egy utolsó bejegyzés található, mely szerint előbb az első- (33 éves, földműves, két gyermek apja), majd a másod- (37 éves, földműves, nőtlen), végül a harmadrendű (22 éves, földműves, nőtlen) vádlottat 1945. január 8-án 19 órakor a Kovács major melletti akácosban felakasztották. Hosszú ideig tartó hullámzó harcok után Mórt és környékét 1945. március 18-án foglalták el a szovjet csapatok. A megszállók rendkívül brutálisan léptek fel a civil lakossággal szemben, tucatszámra történtek kivégzések, gyilkosságok és erőszak a településen. A véres háború során kivégzett három magyar honvéd sírjának hollétéről nincsen tudomásunk, ők – ahogy a háború áldozatainak nagyrésze – feltehetően jeltelen sírban nyugosszák örök álmukat.