Aktuális kutatásáról kérdeztük Schattmann Ferencet

Schattmann Ferenc jelenleg Budapesten dolgozik, de Kápolnásnyéken él feleségével és ikerlányaival. A Ciszterci Szent István Gimnáziumban érettségizett, igaz, még a József Attila Gimnáziumba iratkozott be. Vallásos családban nevelkedett, hosszú évekig járt az öreghegyi templomba, ahol Glósz Ervin atya volt a mentora. Aktuális kutatásáról kérdeztük.

Az egyháztörténet meglehetősen kutatott terület, van-e még benne olyan „fehér folt”, amellyel érdemes foglalkozni?

– Való igaz, hogy a két világháború közötti vagy az azt megelőző időszak jobban kutatott, és az ötvenes évekkel kapcsolatban is sokat foglalkoztak az üldözött papokkal, a békepapsággal és az ügynökké lettekkel is. Ennek következtében egyes személyek, így például Mindszenty bíboros vagy a koncepciós perek eseményei sokak által ismertek, de a háborút követő időszakban is élt számos olyan egyházi ember, pap, szerzetes, akik évtizedeket töltöttek el a szolgálatban, akár ugyanazon az egy helyen, és „szürke eminenciásként” tették a dolgukat. Ők kevésbé ismertek. Hozzáteszem, az 50-es évek csak most váltak, válnak igazán kutathatóvá, hiszen az iratok keletkezésétől számítva 70 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy hozzájuk férhessen az ember. Legutóbbi kutatásaim középpontjába tehát azok a vidéken szolgáló, „egyszerű” megyei papok kerültek, akik „csak” tették a dolgukat. Nem jutottak magasabbra, mert nem álltak be a sorba, emiatt pedig a szocializmusban az Állami Egyházügyi Hivatal nem adta hozzájárulását a feljebb lépésükhöz. Az a pap pedig, aki nem járt a békepapi gyűlésekre, nem hajolt meg és „keményvonalas” maradt, könnyen egy vidéki templomban „ragadt” egy életre. Ennek is köszönhető, hogy a kistelepülések egy részére kiváló lelkipásztorok kerültek. Közülük szeretnék első körben húszat bemutatni egy tervezett kiadványban.

Az ötlet egy fotó nyomán született, amelyre akkor talált rá, amikor Glósz Ervinről keresett régi képeket.

– Néhány évvel ezelőtt került a kezembe az a kép, amelyen kilenc mosolygós pap látható, többek között Németh László ráckeresztúri plébános, aki – ha másként alakul a rendszer – biztosan püspök lett volna. De rajta van Lendvay Zoltán is, aki 53 évig volt Adonyban plébános, és legendás alaknak tekinthető. Szerintem nemsokára közteret is elneveznek róla a településen. És persze látható a fotón Glósz Ervin is, aki abban az időben – a kép néhány évvel az ’56-os forradalom után készült – Ercsiben volt káplán. Ő volt az, aki a forradalom idején Ercsiben a tanácselnöknél követelte az iskolai hitoktatás visszaállítását. A Kádár-rendszer első éveiben emiatt megpróbáltatásokat kellett átélnie.

Milyen források állnak ebben a munkában a kutató rendelkezésére?

– Több forrásból dolgozhatok. A püspökségen megtalálhatók az egyes plébániákhoz kötődő levelezések, személyi adatok – ezek csak püspöki engedéllyel kutathatók – és egyes papok halálakor megjelent újságcikkek, megemlékezések. Jó forrás lehet a hívek személyes visszaemlékezése is. Azokkal a papokkal kapcsolatban, akik a 90-es években vagy a 2000-es évek elején haltak meg, van még esély arra, hogy találok ilyen embereket. Megragadom az alkalmat, hogy elmondjam, nagy örömömre szolgálna, ha jelentkeznének olyanok, akik szívesen elmesélik nekem a Fejér megyei papok valamelyikéhez fűződő személyes élményeiket, emlékeiket.

Nem kis fába vágta a fejszéjét, hiszen a Székesfehérvári egyházmegyében szolgáló papok száma meghaladta az országos átlagot. Ennek mi volt az oka?

– Ma már csak 70 papja van az egyházmegyének, de a Székesfehérvári egyházmegye Jubileumi névtárában, amelyet az egyházmegye 200 éves évfordulójára adtak ki 1977-ben – az egyházmegyét Mária Terézia alapította –, 230 papot soroltak fel, akiknek nemcsak a nevét, de rövid életútját is leírták. A papi állomány minőségére sem lehetett oka panaszra az itt élőknek. Az 1950-ben feloszlatott szerzetesrendek tagjainak egy részét a megyés püspökök vették át a saját egyházmegyéjükbe. A székes­fehérváriba Shvoy Lajos mintegy 50 szerzetest hozott. Ebből 20 ciszterci és 10 lazarista volt, de összességében 11 rendből érkeztek. Mindez lehetővé tette, hogy Shvoy a kisebb helyeket, az addigi filiákat is plébániává emelje, és ott helyben lakó plébánosok szolgáljanak. Az egyházmegye papjainak magas számában azonban annak is szerepe volt, hogy a Nyugat-Dunántúlon annyian jelentkeztek papnak, hogy a győri szeminárium nem tudta felvenni az összes jelentkezőt. Ezek egy része Fehérvárra került. Megjegyzem, akiket annak idején szerzetesrendekbe – különösen tanító rendekbe – felvettek, mind kitűnő tanulók voltak, így a Fehérvárra került fiatalok magukkal hozták a szellemiségüket, kiváló műveltségüket is. Összességében tehát sok és jó minőségű pap állt az egyházmegye rendelkezésére, és a magas létszám okán akadtak olyan települések is, ahol a plébános mellett egy-két káplán is szolgált.

Nyilván mindannyiuk előtt tiszteleg a tervezett kiadvány, de említsünk meg néhány konkrét nevet is, akik szerepelnek majd benne.

– Első körben nagyjából húsz emberre gondoltam, olyanokra, akik a hívekhez való hozzáállásukban, a püspökkel való kapcsolatukban vagy lelkiségükben valóban példaértékűek. Az ő életüket szeretném egy kicsit jobban kutatni, bemutatni. Írnék többek között Horváth László atyáról, akit eredetileg ideiglenesen, fél évre helyeztek Cecére 1954-ben. Végül 48 évig szolgált a településen. Írnék a már korábban említett Lendvay Zoltánról, de Bácskai Sándor atyáról is, aki Sárosdon volt plébános, valamint a gulágot megjárt pázmándi Lengyel Sándorról is. Végezetül ismét kiemelném, szívesen fogadom, ha valaki megkeres, hogy megossza velem a személyes élményeit, emlékeit. A kapcsolatot a [email protected] e-mail-címen lehet felvenni velem.