A világ az ajtón túl kezdődik

Kétkerekű járgányaikat megpakolták, elbúcsúztak az embertömegtől tudva, hogy egy évet kell várniuk a viszontlátásig. Most majd’ 12 hónap és valamivel több, mint 14000 kilométer van a hátuk mögött: hegyek, dzsungelek, sivatag, új kultúrák, új ismerősök és elképesztően sok kaland. És, hogy miért is indultak el? Erről ők maguk meséltek:

– Utazni, világot látni, még a családalapítás előtt, kötetlenül és szabadon – ez adta meg a kezdő lökést, de van egy másik célunk is. Balázzsal az Élménykülönítmény tagjaiként – mely egy jótékonysági sportközösség – támogatókat gyűjtünk a Bátor Tábornak, ami egy ingyenes, élményterápiás program krónikusan beteg gyerekeknek – mesél Fadgyas Enikő, majd hozzáteszi: Balázs már nem egyszer önkénteskedett a táborban és nagyon a szívéhez nőtt ez a dolog.

A szerelmesekben 2014 tavaszán kristályosodott ki az út gondolata, így egy évük volt a szervezésre: vízumok, oltások beszerzése, az útvonal megtervezése.

– A család először meglepődött, néhány könnycsepp is lehullt, de elfogadták és ma már nagyon büszkék ránk – magyarázza Enikő, aki párjával ilyen mód egy gyerekkori álmukat váltották valóra.

Ráadásul ez az egy év szebbnek bizonyult, mint maga a vízió.

Thaiföldön, a Kwae-folyó partján egy kis pihenés. Hőseink egy nap alatt akár százhatvan kilométert is letekernek

A lányban a Tibeti-fennsík, Kína Csingháj tartománya hagyta a legmélyebb nyomot eddigi útjuk során.

– Az időjárás kiszámíthatatlan volt, a magassághoz is hozzá kellett szoknunk, hiszen három hetet bringáztunk 4200 méter fölött. Lenyűgöztek a nomád emberek, az, hogy milyen zord körülmények között élik mindennapjaikat. és a városaik, melyek inkább hasonlítottak nagy falvakhoz.

Balázst ezzel szemben, maga a kerékpáros túrázás varázslatossága taglózta le. Hogy saját erejéből bárhova képes eljutni úgy, hogy közben mindenünk ott van a kerékpárokon.

Enikő és Balázs szerint, ha busszal tették volna meg ezt a távot, biztos lemaradnak egy csomó mindenről. Például a képen látható kurd hölgyekről is. Állítólag a falujukban, tíz éve nem járt idegen

- Modern nomádok vagyunk és utazás közben mintha a Jóisten elhúzna egy nagy vásznat mellettünk, amin folyton változik a táj és az emberek arca. Elképesztő dolog – újságolja a hihetetlen páros férfijúja, aki – ha már az arcoknál tartunk – azt sem felejti el megemlíteni, hogy Teheránban találkoztak Issa Omidvarral és alkalmunk nyílt interjút készíteni vele. Ők az öccsével 1954 és 64 között motorral és autóval járták be a világot és mindent lejegyeztek amit láttak. Az emberevő törzsektől kezdve az ausztrál bennszülöttekig.

- Ez olyan találkozás volt, ami talán csak egyszer adatik meg az életben – fűzi hozzá a történethez Balázs.

A hihetetlen élmények mellett, persze útjuk szerves része a határaik folyamatos feszegetése is: A Tibeti-fennsíkon például tizenöt napig nem tudtak fürdeni, az út nagy részén sátorban alszanak és volt, hogy reggel arra keltek, teljesen belepi őket a hó. Állítják, vannak hullámvölgyek mind a hangulatukban, a tűrőképességükben és a honvággyal kapcsolatban is, de ezen igyekeznek átsegíteni a másikat.

- Sokkal jobban megismertük egymást. Tudjuk mik a társunk erősségei és hogyan, mikor van szüksége támogatásra. Szívből javasoljuk a szerelmeseknek, hogy házasság előtt tegyék ki magukat olyan körülményeknek, ahol egymásra vannak utalva, a komfortzónát is hagyják hátra. Minden kijön az ilyen helyzetekben – tanácsolják.

Enikő és Balázs kalandja nem sokára véget ér, március végén elérik Szingapúrt  és  felszállnak egy Magyarországra tartó repülőre.

– Mióta megvannak a jegyek, másként gondolunk már haza. Nem annyira vágyakozás, vagy honvágy van bennünk, sokkal inkább izgatottság és a kérdés, hogy milyen lesz újra otthon lenni. Félni nem félünk, mert igyekszünk majd a „normális” életet is izgalmassá varázsolni kisebb túrákkal - osztja meg velem terveiket Enikő.

Mint megtudom, arra már rég rájöttek, hogy életük fő célja nem az anyagi javak felhalmozása lesz, sokkal inkább ennek a csodálatos világnak a fölfedezése. A honvágy pedig – ahogy ők is fogalmaznak – nem egy rossz dolog, egyszerűen csak azt jelenti, hogy az ember tartozik valahová, nem gyökértelen.