A Vadásztölténygyár romjain épült fel a későbbi Videoton gyár

A vizsgálat tárgyává tett vállalat a Videoton volt, ám annak szinte teljes anyagát Budapesten őrzik. Ami nálunk maradt, az csupán az évtizedek során keletkezett munkaügyi és személyi anyagok sok száz folyóméternyi labirintusa, és az is csak a 60-as, 70-es évektől. A figyelem fókuszában így az elődvállalat, a Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár Rt. 1941–1948 közötti anyagait tartalmazó egyetlen, vékonyka iratgyűjtő maradt, amelyben azonban igazi érdekesség lapult.

Hosszú hallgatás után

Mégpedig egy 1945 április 13-i keltezésű, személyes hangú, 10 gépelt oldalon futó jelentés „nagyságos doktor Schreiner János igazgató úrnak” címezve Budapestre, a fehérvári gyárterület aktuális állapotáról. A jelentéstevő neve az irat végén, szerényen csak így áll: „Őszinte tisztelője, Horváth, s.k.” A jelzett időpontban a II. világháború hivatalosan még nem ért véget, a front azonban Fehérvártól már biztonságos távolban morajlott, nyugaton (ahol a helyzet azóta is változatlan, mondhatnánk Remarque-kal, de ne engedjük zabba a lovakat).

„Hosszú hallgatás után tisztelettel jelentkezem” – indul a jelentés, majd így folytatódik: „Április 5-én reggel elindultam feleségemmel és Divisch bácsival együtt vonaton Szfvárra. Sajnos a jelenlegi vasúti közlekedés miatt csak szombaton, 7-én délelőtt 11 órakor érkeztünk meg”. Két napig tartott hát az út, amelyet a jelentést író Horváth minden bizonnyal menet közben pihent ki, ugyanis érkezését követően azonnal, még szombaton felkeresett egy bizonyos Tepliczkyt, akivel közölte érkezése célját, majd a részletek és a teendők megbeszélésére tértek át. A jelentés tanúsága szerint a gyárterület romjainak bejárására másnap, vasárnap került sor, amit követően a látottakat így foglalta össze Horváth: „A helyzet valóban olyan szomorú, mint ahogy azt Vághelyi úr leírta, de nem annyira – mint jelentésemben ki fog tűnni – hogy ne lehetne ott egy új életet teremteni.”

A tényleges munkához a már említett Divisch és Tepliczky mellett Tamási, Tímár és Szabó „urak” társaságában hétfőn kezdett hozzá Horváth, aki kijelölte az üzem helyrehozásának felelőseit – ő pedig Tepliczkyvel bement a városba, ahol a Nemzeti Bizottság elnökénél jelentkezett. Ott, mint írja, igen kedvesen elbeszélgettek. Ennek eredményeként „a város minden segítséget meg fog adni az újjáépítéshez”. Eztán útja a gazdasági bizottsághoz vezetett, hogy a fogatokat felmentesse a közmunkaszolgálat alól.

Ha lesz áram, lesz sarokpánt is

Horváth ugyanitt a vezetők szavát vette: a város a jövőben minden gazdasági gépet hozzájuk visz javíttatni – természetesen készpénz fejében. Horváth innen a közművek igazgatójához ment, ahol az áramszolgáltatás 14 napon belüli visszaállítására kapott ígéretet. Közben a város építési osztálya kéréssel fordult hozzá: gyártsanak mielőbb ablaksarkokat és sarokpántokat. Horváth ügyesen válaszolt: ha lesz áram, lesz sarokpánt is – amit az építési osztály a város iparosai számára maga tervezett eladni. A gyár vízszolgáltatásának helyreállítását Horváth az aszalvölgyi kút újraindításával tervezte megoldani, amihez azonban az áramra szintén szükségük volt. Míg Horváth a városban intézkedett, kint az üzemnél Tímár és Szabó 20 munkással hozzálátott a gyár kitakarításához, és a megmaradt gépek biztonságba helyezéséhez.

Kedden, míg ezek a munkálatok folytatódtak, Horváth Tamásival kiment Agárdra, mint írja, „a Tábornok úr birtokának megtekintésére. Kint találtuk Fritzet, a gazdaság a teljes rombolás képét mutatja”. Itt a jelentés részletesen összefoglalja az agárdpusztai kastély állapotát. Horváth alaposságára jellemző, hogy a kastélybirtokon történt rombolás mértékének részletes és százalékos fölbecsülésével a legutolsó épen maradt cselédlakás állapotáról is szemléletes képet adott. Így tudjuk meg például, hogy a kastély 4 bombát kapott, hogy a padlás alatti széf kibontva, a templom feldúlva, kirabolva, a virágház tönkretéve, a magtárban pedig csupán 150 kg bab maradt. Valamint, hogy „a ládákban elásott holmikat a cselédek felásták és ellopták”. Csak hogy egyértelmű legyen: a szövegbéli tábornok, az agárdpusztai kastélygazdaság birtokosa nem más, mint „nagyságos Schreiner János úr”, a Vadásztölténygyár igazgatója.

Míg Horváth kedden Agárdon időzött, egy bizonyos Tormásit a gyár külső raktárainak ellenőrzésére küldött ki, aki Atyapusztán cinkport és hegesztőhuzalt, a „Mohay” raktárban pedig 17 zsák sellakot talált. „Hogy 2 nap múlva mi marad ott, azt nem tudjuk, mert az oroszok elég sokat settenkednek ott” – adja tovább jelentésében Tormási beszámolóját Horváth.

„Szerdán a munkálatok folytatódtak. A kerti munkát is megkezdtük. Burgonyát vetünk és hónapos kukoricát” – tér át a következő napra jelentésében Horváth, amely nap eseményei közé tartozik még, hogy a korábban név szerint említettek aznap a gyár területén lévő, lakhatásra alkalmas épületekbe beköltöztek, környezetük védelmére pedig „gyári őrséget” szerveztek, amely két fegyveresből állt.

Negyven főre szökött a létszám

Csütörtökre kitelepült a gyárban élőkhöz „Polyányiné nagys.asszony” is, akit Horváth azonnal megbízott a konyha gyors felállításával. Tán a sorait később Budapesten olvasó igazgatót nyugtatandó Horváth azonban leszögezi: „csak azok kapnak enni, akiknek nincs itt hozzátartozójuk, vagy teljesen tönkrementek.” Közben Divisch a városban járt, ahonnan örömhírt hozott: a Csitáry-nyomda javítást rendelt tőlük – ami a készpénz mellett „sajtótámogatást is jelenthet” – látja át rögtön Horváth.

„Pénteken 40 főre szökött a létszám”, részben talán Polyányiné főztje miatt – a romok eltakarítása közben pedig előkerült 100 kg aceton, 200 kg hengerolaj, 400 kg paraffin – és hasonló mennyiségekben gépzsír, nitrohigító, magnézium és báriumklorát. Horváth e napon számol be arról, hogy orosz katonatisztek jelentek meg a területen, akik átnézték a gyárat és a gépeket, majd kijelentették: delegált szakértőkkel és hozott gépekkel a gyárat ők maguk fogják beindítani. „Tiszteletteljes kérésem a gyár részére védelmi rendelet megszerzése” jegyzi le rögtön Horváth, hozzátéve: „itt nem lehet kapni, csak Pesten”. A napot az alábbi mondat zárja: „Utólag kérek bocsánatot, hogy csak egy példányban, ilyen papíron és ilyen írással írom jelentésemet, de a városban a romok alól előhúzott és általam kijavított írógépem van csak.”

„Minden remény megvan, hogy a miénk maradjon”

Szombaton aztán lejegyzi: a jelentést aznap el akarta küldeni, de nem tudta, mert a hatóságok elzárkóztak a futárigazolvány kiadásától. (Így, noha a jelentés e szombat dátumát viseli, Horváth tovább írja azt egészen május elejéig, míg a keltezés április 13. marad.) Gond továbbá, írja még, hogy a robot alól mentesítő igazolások kiadása is akadozik, a város korábban oly támogató Nemzeti Bizottsága szerint ugyanis a gyári munka nem közmunka. Hiába no: megjöttek az oroszok.

Akik vasárnap egy teherautóval meg is jelentek a gyárnál, és egy esztergapadot megpróbáltak magukkal vinni, ám Divisch ellenkezésére, ezúttal még üres kézzel távoztak. Órákkal később azonban visszatértek, és elvittek egy másik, sokkal jobb állapotban lévőt. Ezt Horváth nem hagyta annyiban – mint lejegyzi: „Hirdetést tettem az újságban, hogy mindenki hozza vissza azt, amit elvitt. Nem tudom, lesz-e valami eredménye.”

„Én beismerem, hogy súlyos nehézségeket kell leküzdenünk és vállalkozásunk majdnem kivihetetlen, de… minden remény megvan arra, hogy ez a gyár a miénk maradhasson. Ha mi megindulunk, nyert ügyünk van a sok álló más üzemmel szemben, ahol már most is az oroszok az urak. Viszont nálunk még orosz őrség sincsen” – írja jelentése vége felé Horváth.

Mi persze már tudjuk: a hatóságok minden biztatása, ígérete ellenére a gyár nem maradhatott magánkézben. Horváth kitartó küzdelme ezért is megható. Ha valaha szobrot emelnek majd az operatív igazgatónak, azt mindenképpen Horváthról kell mintázni.