A vádakkal ellentétben

1944 októberében Pusztavámon legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott. 16-án reggel aztán megjelent 10-12 SS-katona. Hogy ezután valójában mi történt, eddig nem lehetett biztosan tudni. Eddig...

A móri História Klub februári rendezvényén adott elő Polgár Péter Antal helytörténész Nyilasok, SS-ek, volksbundisták – Fejezetek a székesfehérvári népbíróság történetéből címmel. Interjúnk az előadást követően készült.

– Ha jól tudom, nem véletlen a témaválasztás. Mi szolgáltatta az apropót?

– Az előadáshoz az alkalmat az adja, hogy éppen 60 éve, 1948 februárjában kezdődött a móri, Mór környéki svábok kitelepítése. És hogy a címmel való kapcsolat is érthető legyen: a kitelepítéshez egyebek mellett az 1945-ös, úgynevezett népbírósági törvény szolgált alapul, melynek értelmében kollektíve népellenes, háborús bűnösnek nyilvánították a magyarországi svábság jelentős hányadát kizárólag amiatt, hogy beléptek a Volksbundba. A pikantériája ennek a törvénynek egyrészről, hogy olyan cselekedetet nyilvánított bűncselekménynek, mely az elkövetés idején még nem volt az, másrészről, hogy a különböző ügyek ugyan egyénileg kerültek a népbíróságok elé, de az ítéletek mégis kollektíve, sőt futószalagon születtek, ugyan- is csak 1945 őszéig 53 ítélkezési napon 514 ügyben, 516 ember sorsáról döntött a népbíróság!

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Ha jól tudom, nem véletlen a témaválasztás. Mi szolgáltatta az apropót?

– Az előadáshoz az alkalmat az adja, hogy éppen 60 éve, 1948 februárjában kezdődött a móri, Mór környéki svábok kitelepítése. És hogy a címmel való kapcsolat is érthető legyen: a kitelepítéshez egyebek mellett az 1945-ös, úgynevezett népbírósági törvény szolgált alapul, melynek értelmében kollektíve népellenes, háborús bűnösnek nyilvánították a magyarországi svábság jelentős hányadát kizárólag amiatt, hogy beléptek a Volksbundba. A pikantériája ennek a törvénynek egyrészről, hogy olyan cselekedetet nyilvánított bűncselekménynek, mely az elkövetés idején még nem volt az, másrészről, hogy a különböző ügyek ugyan egyénileg kerültek a népbíróságok elé, de az ítéletek mégis kollektíve, sőt futószalagon születtek, ugyan- is csak 1945 őszéig 53 ítélkezési napon 514 ügyben, 516 ember sorsáról döntött a népbíróság!

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Ha jól tudom, nem véletlen a témaválasztás. Mi szolgáltatta az apropót?

– Az előadáshoz az alkalmat az adja, hogy éppen 60 éve, 1948 februárjában kezdődött a móri, Mór környéki svábok kitelepítése. És hogy a címmel való kapcsolat is érthető legyen: a kitelepítéshez egyebek mellett az 1945-ös, úgynevezett népbírósági törvény szolgált alapul, melynek értelmében kollektíve népellenes, háborús bűnösnek nyilvánították a magyarországi svábság jelentős hányadát kizárólag amiatt, hogy beléptek a Volksbundba. A pikantériája ennek a törvénynek egyrészről, hogy olyan cselekedetet nyilvánított bűncselekménynek, mely az elkövetés idején még nem volt az, másrészről, hogy a különböző ügyek ugyan egyénileg kerültek a népbíróságok elé, de az ítéletek mégis kollektíve, sőt futószalagon születtek, ugyan- is csak 1945 őszéig 53 ítélkezési napon 514 ügyben, 516 ember sorsáról döntött a népbíróság!

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Ha jól tudom, nem véletlen a témaválasztás. Mi szolgáltatta az apropót?

– Az előadáshoz az alkalmat az adja, hogy éppen 60 éve, 1948 februárjában kezdődött a móri, Mór környéki svábok kitelepítése. És hogy a címmel való kapcsolat is érthető legyen: a kitelepítéshez egyebek mellett az 1945-ös, úgynevezett népbírósági törvény szolgált alapul, melynek értelmében kollektíve népellenes, háborús bűnösnek nyilvánították a magyarországi svábság jelentős hányadát kizárólag amiatt, hogy beléptek a Volksbundba. A pikantériája ennek a törvénynek egyrészről, hogy olyan cselekedetet nyilvánított bűncselekménynek, mely az elkövetés idején még nem volt az, másrészről, hogy a különböző ügyek ugyan egyénileg kerültek a népbíróságok elé, de az ítéletek mégis kollektíve, sőt futószalagon születtek, ugyan- is csak 1945 őszéig 53 ítélkezési napon 514 ügyben, 516 ember sorsáról döntött a népbíróság!

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Ha jól tudom, nem véletlen a témaválasztás. Mi szolgáltatta az apropót?

– Az előadáshoz az alkalmat az adja, hogy éppen 60 éve, 1948 februárjában kezdődött a móri, Mór környéki svábok kitelepítése. És hogy a címmel való kapcsolat is érthető legyen: a kitelepítéshez egyebek mellett az 1945-ös, úgynevezett népbírósági törvény szolgált alapul, melynek értelmében kollektíve népellenes, háborús bűnösnek nyilvánították a magyarországi svábság jelentős hányadát kizárólag amiatt, hogy beléptek a Volksbundba. A pikantériája ennek a törvénynek egyrészről, hogy olyan cselekedetet nyilvánított bűncselekménynek, mely az elkövetés idején még nem volt az, másrészről, hogy a különböző ügyek ugyan egyénileg kerültek a népbíróságok elé, de az ítéletek mégis kollektíve, sőt futószalagon születtek, ugyan- is csak 1945 őszéig 53 ítélkezési napon 514 ügyben, 516 ember sorsáról döntött a népbíróság!

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Az előadáshoz az alkalmat az adja, hogy éppen 60 éve, 1948 februárjában kezdődött a móri, Mór környéki svábok kitelepítése. És hogy a címmel való kapcsolat is érthető legyen: a kitelepítéshez egyebek mellett az 1945-ös, úgynevezett népbírósági törvény szolgált alapul, melynek értelmében kollektíve népellenes, háborús bűnösnek nyilvánították a magyarországi svábság jelentős hányadát kizárólag amiatt, hogy beléptek a Volksbundba. A pikantériája ennek a törvénynek egyrészről, hogy olyan cselekedetet nyilvánított bűncselekménynek, mely az elkövetés idején még nem volt az, másrészről, hogy a különböző ügyek ugyan egyénileg kerültek a népbíróságok elé, de az ítéletek mégis kollektíve, sőt futószalagon születtek, ugyan- is csak 1945 őszéig 53 ítélkezési napon 514 ügyben, 516 ember sorsáról döntött a népbíróság!

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Az előadáshoz az alkalmat az adja, hogy éppen 60 éve, 1948 februárjában kezdődött a móri, Mór környéki svábok kitelepítése. És hogy a címmel való kapcsolat is érthető legyen: a kitelepítéshez egyebek mellett az 1945-ös, úgynevezett népbírósági törvény szolgált alapul, melynek értelmében kollektíve népellenes, háborús bűnösnek nyilvánították a magyarországi svábság jelentős hányadát kizárólag amiatt, hogy beléptek a Volksbundba. A pikantériája ennek a törvénynek egyrészről, hogy olyan cselekedetet nyilvánított bűncselekménynek, mely az elkövetés idején még nem volt az, másrészről, hogy a különböző ügyek ugyan egyénileg kerültek a népbíróságok elé, de az ítéletek mégis kollektíve, sőt futószalagon születtek, ugyan- is csak 1945 őszéig 53 ítélkezési napon 514 ügyben, 516 ember sorsáról döntött a népbíróság!

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Az előadáshoz az alkalmat az adja, hogy éppen 60 éve, 1948 februárjában kezdődött a móri, Mór környéki svábok kitelepítése. És hogy a címmel való kapcsolat is érthető legyen: a kitelepítéshez egyebek mellett az 1945-ös, úgynevezett népbírósági törvény szolgált alapul, melynek értelmében kollektíve népellenes, háborús bűnösnek nyilvánították a magyarországi svábság jelentős hányadát kizárólag amiatt, hogy beléptek a Volksbundba. A pikantériája ennek a törvénynek egyrészről, hogy olyan cselekedetet nyilvánított bűncselekménynek, mely az elkövetés idején még nem volt az, másrészről, hogy a különböző ügyek ugyan egyénileg kerültek a népbíróságok elé, de az ítéletek mégis kollektíve, sőt futószalagon születtek, ugyan- is csak 1945 őszéig 53 ítélkezési napon 514 ügyben, 516 ember sorsáról döntött a népbíróság!

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Az előadáshoz az alkalmat az adja, hogy éppen 60 éve, 1948 februárjában kezdődött a móri, Mór környéki svábok kitelepítése. És hogy a címmel való kapcsolat is érthető legyen: a kitelepítéshez egyebek mellett az 1945-ös, úgynevezett népbírósági törvény szolgált alapul, melynek értelmében kollektíve népellenes, háborús bűnösnek nyilvánították a magyarországi svábság jelentős hányadát kizárólag amiatt, hogy beléptek a Volksbundba. A pikantériája ennek a törvénynek egyrészről, hogy olyan cselekedetet nyilvánított bűncselekménynek, mely az elkövetés idején még nem volt az, másrészről, hogy a különböző ügyek ugyan egyénileg kerültek a népbíróságok elé, de az ítéletek mégis kollektíve, sőt futószalagon születtek, ugyan- is csak 1945 őszéig 53 ítélkezési napon 514 ügyben, 516 ember sorsáról döntött a népbíróság!

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Mi vezetett el a népbírósági törvény kimondásához?

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Az első világháború lezárását követően az egyik legmeghatározóbb ideológia a tiszta nemzetállamok létrehozásának gondolata volt Közép-Európában. Ennek megvalósítása a második világégés után – más politikai paraméterekkel – folytatódott. A dolog legfőbb szorgalmazója Eduard Benes csehszlovák elnök volt. A Benes-dekrétumok alapján Magyarországot háborús bűnössé nyilvánították, ami okot adott a felvidéki magyarság kitelepítésére. A csehszlovákiai magyarság letelepítéséhez, illetve a hazai agrárproletariátus földhöz juttatásához terület kellett, helyet kellett tehát csinálni. A hely pedig adva volt a sváb falvakban legalábbis, ha a svábokat onnan kitelepítik. A Magyar Kommunista Párt vezette rendőrség helyi politikai-rendészeti osztályai tehát kiemelték a hadifogságból, innen-onnan hazatérő volt volksbundistákat, német katonákat, akikről azt mondták, hogy magyar állampolgárként beléptek a német hadseregbe, azaz: nemzetárulókká lettek. Az ő bűnösségüket voltak hivatva kimondani a népbíróságok. (A népbíróságok nevüket onnan kapták, hogy kizárólag a bíróság elnöke volt jogvégzett ember, a döntést hozó 5-7 tagú testülete pedig különböző demokratikus pártok delegáltjaiból kerültek ki, azaz laikusok voltak. A bíróság elnökének viszont még szavazati joga sem volt, funkciója kimerült abban, hogy az ítélkezés jogi hátterét biztosította, ismertette a laikus bírókkal, milyen cselekedetekért milyen nemű és mennyi ideig tartó büntetés adható.)

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Fehérváron milyen ügyek történtek?

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Természetesen a fehérvári népbíróságon nem csak a városi, de a környező települések – legfőképp a sváb falvak – ügyeit is tárgyalták. Ezek közül az egyik legérdekesebb eset a Pusztavámon 1944. október 16-án zsidó munkaszolgálatosok ellen végrehajtott tömegmészárlás ügye volt. Erről a tragédiáról számos mendemonda kering azóta is a köztudatban, amiknek miatt a pusztavámi svábságot bűnösnek bélyegezték – kutatásaim alapján mondhatom -, igaztalanul.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

1944. október 15-én, 13 óra 10 perckor hangzott el a rádióban Horthy proklamációja, miszerint a háború Magyarország számára véget ért. Pusztavámon ekkor legkevesebb 360 zsidó munkaszolgálatos állomásozott, akiket 12-14 keretlegény őrzött. A legendák szerint lágerben voltak elszállásolva, ez azonban nem igaz, a többség – egy bányabarakkot leszámítva – sváb házaknál lakott, csakúgy, mint a rájuk vigyázó keretlegények. A zsidó munka-szolgálatosok két századból álltak, az egyik kifejezetten értelmiségiekből: orvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, míg a másik főleg fizikai munkásokból. Mikor meghallották a proklamációt, úgy gondolták, ezzel letudták a katonai szolgálatot – hiszen a munkaszolgálat is az volt -, mehetnek haza. Ám vélhetően a pusztavámi lakosság jóvoltából napközben megtudhatták, hogy a helyi volksbundisták és a Fehérvárról ide vezényelt SS-ek készülhetnek valamire, ezért 15-éről 16-ára virradó éjszaka 80-an, 100-an megszöktek közülük. Érdekes módon az értelmiségiek közül csak kilencen hagyták el a falut. Az teljesen világos, hogy ennyi ember másként nem szökhetett meg, csakis a pusztavámi svábok közreműködésével, akik segítettek nekik, és Csákvár felé a Vértesbe, az erdőbe vezették őket.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

16-án reggel aztán a sorakozó alatt megjelent 10-12 SS-katona, és mondták Thermann László tartalékos főhadnagynak, a keretlegények parancsnokának, hogy elviszik a zsidókat. Persze gyorsan kiderült, hogy nincs ki a létszám, úgyhogy az SS-ek felszólították Termannt, hogy kerítse elő a többieket, különben baj lesz. Termann, aki messze nem volt az a fajta kegyetlen keretlegény, akiknek tartani szoktuk őket, bátran kiállt az SS-el szemben, mondván, hogy a munkaszolgálatosok is magyar katonák, és mivel ő magyar tiszt, ő felel értük! Majd biciklire ültette az egyik katonáját, hogy a Bakonysárká-nyon állomásozó munkaszolgálatos törzstől kérjen utasítást, de hozzon is magával valakit, mert ő valójában te- hetetlen az SS-szel szemben. Kurucz, a törzs parancsnoka, akiről azt tartja a legenda, hogy ő volt az, aki menteni próbálta a munkaszolgálatosokat, nem tett semmit, csak annyit üzent: próbálják megőrizni a zsidókat! De hát sokat nem tehettek a jól képzett, felfegyverzett SS-katonák ellen.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

Az SS-ek mindeközben erővel elhajtották a zsidókat az akkori bányához. Délben ugyan visszahozták őket, de aztán újra elindultak Bakonysárkány felé, majd elhagyták a falut. Kis idő múlva hallották meg a helyiek a lövöldözést.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

A tömeggyilkosság helyét Farkas Józsefné mutatta meg nekem. Akkor ő 8 éves volt, és a gyilkosságot ugyan nem látta, csak azt, ahogy keresztülviszik a zsidókat a falun, de 1947 tavaszán, akkor már 11 évesen az exhumáláskor maga is ott állt a sírgödör mellett. Az édesanyja viszont látta a tömeggyilkosságot is, és gyerekkorában vagy százszor mesélte el neki, mi történt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

Farkas Józsefnéék pár száz méterre laktak onnan, édesanyja a lövések hallatán felkiáltott: Csak nem ezeket a szerencsétleneket lövik agyon? – és futni kezdett a lövések irányába. Mikor odaért, hallotta, ahogy az SS-parancsnok kiabál a többivel: Disznók, nem végeztetek tisztességes munkát, van, amelyik még él! – és közben tarkón lőtte a még megmozdulókat. Ezzel kapcsolatban is élnek a mai napig legendák, ezek közül az egyik, hogy volt, akit élve temettek el, ez nem igaz, a másik, hogy a zsidókkal ásatták meg a saját sírjukat. Farkas Józsefné látta, ahogy átviszik őket a falun, és mint mondja, nem volt náluk semmiféle szerszám. Ugyan-akkor az biztos, hogy az elföldelésben maga az SS vett részt. A munkaszolgálatosoknak, mielőtt megölték őket, le kellett vetkőzniük alsóneműre – nem meztelenre, ez is legenda -, az SS-ek pedig átkutatták a ruháikat, nyilván aranyat, pénzt kerestek. Majd teherautóra rakták a ruhákat, és egy részét Stammler Ferenc házába vitték (a Volksbundnak ott volt helyisége), a másik részét pedig szétosztották a faluban.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

Mindennek fél 3-ra vége lett, ezt követően az SS-ek elvonultak. Három nappal ez-után, a magyar királyi csendőrség kiérkezett a helyszínre, vizsgálatot tartott, fotókat készített, majd megállapították, hogy szövetséges németek voltak az elkövetők.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

Érdekes módon aztán 1946 őszén, már a népbírósági törvény alapján indulnak hirtelen újabb eljárások, először azon pusztavámiak ellen, akik akkor elfogadtak a zsidóktól elszedett ruhákból.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Nem tudták a falubeliek, honnan van a ruha. Nem volt gyanús, hogy előbb lövéseket hallanak, majd megjelenik egy teherautó ruhákkal?

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

– Pusztavám hosszú falu, csak azon a végén hallották a lövéseket. A gyilkosságnak persze elterjedt a híre, de csak másnapra. Ráadásul a ruhák sem voltak sem szakadtak, sem véresek. A vádlottak közül valaki elmondta, hogy ő női cipőt kapott Stammlertől, aki – suszterként – ráadásul máskor is osztott már cipőt a szegényebb sváboknak, és mivel a munkaszolgálatosok csak férfiak voltak, eszébe sem jutott, hogy tőlük szedhették el. (Női cipő vélhetően azért lehetett valamelyiküknél, mert azt el akarta adni, vagy cserélni a helyiekkel.)

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.

Magával a tömeggyilkossággal kapcsolatban pedig 1947-ben lett ügy. Négy volt volksbundista vezetőt: Stammler Ferencet, Skobrák Mártont, Bábli Istvánt és Wagner Pált fogták perbe. Ők már 1944 telén elhagyták Pusztavámot, így távollétükben folyt le az eljárás. Azt, hogy tevőlegesen részt vettek-e a gyilkosságokban, nem lehet tudni, de hogy jelen voltak, az biztos. Ugyanennek az eljárásnak a keretén belül – ha nincs ló, jó a szamár is alapon – a volt magyar keretlegényeket is perbe fogták, köztük természetesen a parancsnokot, Thermannt is. Fejére olvasták, hogy szerepe volt a zsidók lemészárolásában. Ehhez tudni kell, hogy a főhadnagy olyan kapcsolatban volt velük – túl azon, hogy az egyik orvos munkaszolgálatos még a feleségét is gyógykezelte -, hogy a proklamáció beolvasása után odamentek hozzá az orvosszázad képviselői, hogy akkor most mit csináljanak, mit tanácsol, mert ők esetleg megszöknének! És Thermann valóban olyasmit mondott nekik: Urak, mindenki a saját felelősségére elmehet, de szerintem egységben erősebbek vagyunk. Így a diplomás századból szinte mindenki maradt, és sajnos meg is halt. Persze Thermann nem sejthette, hogy megjelennek az SS-ek. Az eljárás folyamán természetesen felmentették, de rajta maradt a bélyeg, csakúgy, mint társain és a pusztavámi svábokon, akik – kutatásaim alapján mondhatom – a vádakkal ellentétben segítettek a szökésnél, és nem tehetők felelősé a munkaszolgálatosok legyilkolása miatt.


többet vásárolunk
Húsra, sörre és sajtra költöttünk a legtöbbet
Jégkorong / 32 perce
A Chicago hosszabbításban verte a Detroitot
A Detroit Red Wings ugyanis a második félidőben három góllal egyenlített.
Gyász
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy édesanyánk, nagymamánk és dédmamánk ÖZV. LENGYEL IMRÉNÉ szül. Sándor Róza 89. életévében elhunyt. Temetése 2109. február 25-én 14 órakor lesz a vértesacsai katolikus temetőben, előtte 13 órakor szentmise. Ezúton monduk köszönetet mindazoknak, akik gyászunkban osztoznak. Gyászoló család
"Elcsitult a szív, mely értünk dobogott. Pihen a kéz, mely értünk dolgozott. Számunkra Te nem leszel halott, Örökké élni fogsz, mint a csillagok." Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy GABLER JÓZSEF 76 éves korában elhunyt. Búcsúztatója 2019. február 23-án 14.30-kor lesz a bodajki ravatalozóban. Egy szál virággal búcsúzzunk! Egyben köszönetet mondunk mindazoknak, akik gyászunkban osztoznak. Gyászoló család
"Egész életeden át dolgozva éltél, most bánatot ránk hagyva csendesen elmentél. Örök álom zárta le drága szemed, megpihenni tért két dolgos kezed." Szomorú szívvel tudatjuk, hogy szeretett édesanyánk, nagymamánk és dédikénk KISS JÓZSEFNÉ szül. Grósz Margit volt mezőszilasi lakos, életének 92. évében csendesen megpihent. Temetése 2019. február 26-án, kedden 9.30-kor lesz a Béla úti temetőben. Egyben köszönetet mondunk mindazoknak, akik utolsó útjára elkísérik és gyászunkban bármilyen módon osztoznak. Gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy RÉPÁSI LÁSZLÓ Mór, Győr utcai lakos 68 éves korában elment közülünk. Temetése 2019. február 23-án 11 órakor a móri Homoki református temetőben lesz. Egyben köszönetet mondunk mindazoknak, akik gyászunkban osztoznak. Gyászoló családja
"Az ő szíve pihen, a miénk vérzik, a fájdalmat csak az élők érzik." Mély fájdalommal tudatjuk, hogy ÖZV. WELCZ JÓZSEFNÉ vértesacsai lakos hosszan tartó betegségben, 81. életévében elhunyt. Temetése 2019. március 1-én 16 órakor a vértesacsai temetőben lesz. Gyászoló család
Édesanyánk ÖZV. LELKES ISTVÁNNÉ 90. évében csendesen megpihent. Temetése 2019. 02.20-án 15 óra 30 perckor lesz a csóri katolikus temetőben. Gyászoló család
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik KOCSIS SÁNDOR temetésén részt vettek, sírjára koszorút, virágot helyeztek. Gyászoló család
"Annyira akartam élni, betegséget legyőzni. Búcsúztam volna tőletek, de erőm nem engedett. Így búcsú nélkül szívetekben tovább élhetek." Megtört szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy HARDI GYÖRGYNÉ szül. Tímár Teréz életének 89. évében hosszú szenvedés után itt hagyott bennünket. Temetése 2019. február 23-án szombaton,13 órakor lesz a kisfaludi temetőben és 14 órakor gyászmisével búcsúzunk a pákozdi katolikus templomban. Gyászoló család
"Nem az a fájdalom, melytől könnyes a szem, hanem amit a szívünkben hordunk mélyen, csendesen." Mély fájdalommal tudatjuk, hogy szeretett férjem, édesapám, nagyapánk VIG KÁROLY 87 éves korában elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása 2019. február 22-én 15 órakor lesz a Béla úti köztemetőben. Gyászoló család
"Az élet csendesen megy tovább, de emléked elkísér egy életen át." Fájó szívvel emlékezünk imádott testvérem LENCSÉS LÁSZLÓ halálának 1. évfordulóján. Nővére és fia
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy BOGNÁR IMRÉNÉ sz. Major Julianna 81 éves korában elhunyt. Temetése 2019. február 23-án szombaton, 12 órakor lesz a Béla úti temetőben. Gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy PÉNZES ISTVÁN JÁNOS 71 éves korában elhunyt. Temetése 2019. február 23-án 10.30-kor lesz a székesfehérvári Sóstói katolikus temetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy BŐKE LÁSZLÓ a Videoton nyugdíjasa életének 78. évében elhunyt. Temetése 2019. február 22-én 10 órakor lesz a székesfehérvári Sóstói rk. temetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy ÖZV. MIKLÓS GÁBORNÉ szül. Mátyus Ilona fáradt teste 90 éves korában örökre megpihent. Temetése 2019. február 21-én csütörtökön 15.30-kor lesz a sárkeresztesi református temetőben. Gyászoló család
"Az élet csendesen megy tovább, de emléked elkísér egy életen át." Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy ZSIZSIK GYULA /1942-2019/ volt Ikarus gyár nyugdíjasa, székesfehérvári lakos, 2019. január 28-án, életének 77. évében elhunyt. Földi maradványait 2019. február 21-én 15.30-kor a székesfehérvári Béla úti temetőben helyezzük örök nyugalomra. Köszönjük mindazoknak, akik utolsó útjára elkísérik és gyászunkban együttérzéssel osztoznak. Gyászoló család
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik szeretett édesanyánk CSALI FERENCNÉ temetésén megjelentek, sírjára koszorút, virágot helyeztek és fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal akik ismerték és szerették, hogy SELMECZI VILMOSNÉ szül. Kajdácsi Jolán 2019. január 31-én örök álomra szenderült. Temetése 2019. február 21-én 12.30-kor lesz a székesfehérvári Béla úti temetőben. Minden külön értesítés helyett. A gyászoló család
"Elmentem tőletek, nem tudtam búcsúzni, nem volt időm arra, el kellett indulni. Szívetekben hagyom emlékem örökre, ha látni akartok, nézzetek az égre." Megtört szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy a drága jó édesanya, anyós, nagymama és testvér RADÁCS ISTVÁNNÉ szül. Somogyi Piroska 84 éves korában elhunyt. Temetése 2019. február 22-én 15.30-kor lesz a Sóstói katolikus temetőben. Köszönjük mindazoknak, akik utolsó útjára elkísérik, gyászunkban együttérzéssel osztoznak. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy ÖZV. SCHINDLER ENDRÉNÉ szül. Váti Erzsébet 85 éves korában elhunyt. Temetése 2019. február 22-én 14 órakor lesz a Sóstói Katolikus temetőben. A gyászoló család
„Elmentem tőletek, nem tudtam búcsúzni, nem volt időm arra, el kellett indulni. Szívetekben hagyom emlékem örökre, ha látni akartok, nézzetek az égre.” Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy GASKÓ ISTVÁN 68 éves korában elhunyt. Temetése 2019. február 23-án 10 órakor lesz a Béla úti temetőben. A gyászoló család
nem adták fel / 45 perce
Három hónap után találták meg a tűzvészkor elveszett kutyát
Pecások / 1 órája
Indulhat a harcsázás a Velencei-tavon
Tihanyi Tamás
A sírok közt ne a halált nézd! / 1 órája
Szinte kötelező film Fehérvárról valamennyi fehérvári iskolában
Nagy Zoltán Péter
Szorgos kezek / 1 órája
Karneváli kavalkád Fehérváron: rendhagyó volt a megtartott foglalkozás
Szanyi-Nagy Judit
megérdemelt díj / 1 órája
Junior-Artisjust kapott két, Fejér megyei érintettségű zenekar
Majer Tamás
A Millenáris Parkban / 1 órája
Naplemente táncban – A balettszínház művészei is szerepelnek a produkcióban
Bokros Judit