Hartyáni Gábor hatvan évet töltött a labdarúgásban

Budapesten, egészen pontosan Újpesten született és kezdett futballozni, 1970-ben került Fehérvárra, az újonc Videotonhoz. Akkoriban nem gondolta, hogy a koronázóváros lesz az otthona.

A Mol Fehérvár FC–Puskás Akadémia mérkőzés szünetében jegyezte meg felém fordulva: „Tudja, hogy ki az az edző, aki ült a Vidi és a Felcsút felnőtt együttesének kispadján is?” – kérdezte, majd várta a választ. Kutakodtam az emlékek között, de nem leltem a megoldást. Az edző kisegített: „Én vagyok. A Vidit az NB I-ben, a felcsútiakat az NB II-ben irányítottam, nyolc évvel ezelőtt. A Videoton második csapataként üzemelt akkoriban, a másodosztályban.”,

Majdnem ötven éve került Fehérvárra a fővárosból.

– Újpesten születtem, és ott futballoztam, 1967-ben mutatkoztam be a tartalékoknál, a felnőttekkel edzettem, de az NB I-ben nem léptem pályára, mindössze kupameccsen. Olimpiai kupa névre hallgatott, ott játszottam együtt Göröcs Titivel, hatalmas élményt jelentett. Kispadon sokszor ültem, edzőtáborokba utaztam velük, de bajnokin nem húzhattam magamra a lilák dresszét. A zsinórban hétszeres bajnokcsapatba kellett volna bekerülnöm. Végül is egy kiscsapat elleni edzőmeccsen múlt, Solymosi Pixi kiöregedett, az utódját keresték a középpályán. Baróti Lajos bácsi azt mondta, vagy én leszek a megoldás, vagy Dunai III. Ede, azon a találkozón Dunainak nagyon jól ment, nekem borzalmasan.

A Vidi invitálta, igent mondott.

– Maradhattam volna a Megyeri úton, de játszani akartam. Nem láttam az esélyét, hogy pályára léphetek, Dunai ráadásul egy-két évvel fiatalabb volt nálam, és nagyon tehetséges játékos. Utána négyszázszor szerepelt az élvonalban. Ezen múlik egy karrier, lehet, Újpesten karriert futottam volna be, de összességében nem vagyok elégedetlen. A Vidiben azonnal kezdőember lettem az élvonalba frissen feljutó csapatban. A piros-kékek először a hatvanas évek végén jutottak fel, azonnal kiestek, az újabb feljutás után kerestek meg. Hat éven át erősítettem az együttest. Szép sorozat volt, 11., 9., 7., 5. hely a tabellán, a vidék legjobbjai lettünk, majd ezüstérmesek.

Amit aranyként kezel azóta is mindenki.

– Elvették tőlünk az aranyérmet, mi voltunk a legjobb csapat a bajnokságban, az Üllői úton 1-1-es döntetlenre végeztünk. 1-0-ra vezettünk, Májer Lajost az elején kiállították, mert elrúgta a labdát, a hazaiakat ugyanezért nem büntették, Kovács Józsi teljesen szabályos gólját nem adták meg, az egész meccs arról szólt, hogy mi nem nyerhetünk.

A nyáron pedig a MÁV Előrébe távozott.

– A Vidi el akart cserélni Kaposvárra Burcsa Győzővel, aki jött is, viszont én nem mentem Somogyba, már nős voltam, nem akartam költözni, kicsik voltak a lányaim, meg jól éreztem magam Fehérváron. Amikor a vezetők bejelentették, hogy csereügylet keretében kerülök Kaposvárra, egyértelmű volt, hogy különösebben nem számítanak rám. Hívott a Takarodó úti NB II-es egyesület, nem volt tervben a feljutás, mégis sikerült. A Vidiből Burka Imre és Meggyes László is velem tartott, több száz NB I-es meccset vittünk a szomszédba. Kis klub volt, egy kis gyár, a járműjavító klubja. Jó csapat volt, Fülöp Feri, Úr Tibi, Litvik Józsi, de sorolhatnám a neveket. Három évvel később, 1979-ben búcsúztam, pályaedző lettem, Szőke Miklós vezetőedző mellett. Nem tudtunk bennmaradni, a lehetőségek egyre szűkültek. Hívott a Videoton pályaedzőnek, igent mondtam. Verebes József lett a szakvezető, Lantos Mihály távozását követően. Sokat tanultam tőle.

Verebes, a mágus csillaga akkor kezdett emelkedni.

– Átéltem pár dolgot előzőleg, de amikor a taktikai értekezletet tartotta, borsódzott a hátam. Főleg akkor volt ő hatékony, ha olyan labdarúgói voltak, akik el is hitték, amit mondott. Remek elképzelései voltak, egészpályás letámadás, azaz térfélkiürítés, ami amúgy veszélyes dolog. Az volt a taktika, hogy lesen hagyjuk az ellenfelet, ha a rivális hátulról szöktette a játékost, aki mélységből indult, a leggyorsabb emberünknek, Tiber Lacinak kellett sprintelnie vissza. A bajnokságban negyedikek lettünk, Verebes Győrbe szerződött, bajnokcsapatot épített.

Ön pedig kiszolgált több szakvezetőt Fehérváron.

– Verebes után jött Molnár Ferenc, Szentmihályi Antal, Tajti József, Kovács Ferenc kétszer, Kaszás Gábor, Mezey György, Burcsa Győző, akit én követtem vezetőedzőként a kispadon. A legnagyobb siker az UEFA-szereplés volt 1984-85-ben, Kovács Ferenc mellett ültem a kispadon.

Nyilván meglepte, hogy önnek adták a marsallbotot, 1992-ben.

– Előzőleg egyszer, Kaszás Gábor halála után, 1989 őszén éreztem azt, hogy nekem kellene folytatni a munkát. Kaszás Gabi, ha nem hal meg tragikus hirtelenséggel, rövidesen szövetségi kapitány lett volna, remek edző és ember volt. De akkor jött a Mezey György, Egervári Sándor, Pálinkás András trió, rájuk bízták a csapat irányítását. Két és fél évvel később Burcsa Győző szerződése lejárt, Brávácz Ottó rám bízta a csapatot. Játékosként és edzőként is volt kitől tanulnom. Focistaként volt mesterem Baróti Lajos, Kovács Imre, Kalocsay Géza, Kovács Ferenc, később a kispadon is ellestem dolgokat a kollégáimtól. Mindenki hozott valami újat, megszívlelendőt. Kovács Ferenc például mindenre figyelt, felkészült, precíz volt, a futballról, az életről, a családról ugyanazt gondoltuk. Burcsa Győző a franciaországi, profi futballban töltött évek után hozott számunkra teljesen új dolgokat. Amikor 1992-ben megbíztak, természetes volt, hogy elvállalom. Az első év nem volt rossz, egy ponttal maradtunk le a nemzetközi porondról, a 6. helyen végeztünk. A Békéscsaba megelőzött bennünket, a következő év jól indult, de nem húztam ki a szezon végéig, nagyon sok fiatalt kellett a csapatba építeni, a rossz szereplés kiváltotta a nézőkből az ellenszenvet, a közönség egy része ellenem fordult, 1994 tavaszán lemondtam.

Következett a Gázszer FC, a megyei I-es együttes. Nagy ugrás lefelé.

– Németh László volt az elnök, aki Gárdonyban csinált focisulit, mondhatni, megelőzte a korát, kicsiben ez volt a mai akadémiák elődje. Az ott nevelkedett játékosokat kellett beépíteni a felnőtt futballba, persze igazoltunk felnőtteket is. Megnyertük a megyei I-es bajnokságot, NB III-at, NB II-t, három év alatt kerültünk az NB I-be. Ennél gyorsabban nem lehetett felkerülni a legmagasabb osztályba, ez alighanem rekord. Két és fél évet töltöttünk fenn, az utolsó évben vezettük a tabellát – akkor már Csongrádi Feri volt a vezetőedző, én a szakmai igazgató –, azonban a pénz elfogyott, a klub félszezonban Pécsre költözött.

Ez volt az utolsó munkája az élvonalban.

– Dolgoztam Bodajkon az NB III-ban, ott is egy elszánt, a futballt imádó üzletember volt az elnök, Nemes Ferenc, aki kiváló feltételeket teremtett. Felkerültünk az NB II-be, amit szintén megnyertünk. Ez ténylegesen a harmadosztály aranyérmét jelentette, ugyanis létezett NB I/B-s pontvadászat is. Szakmai igazgató lettem az MTK-nál, az agárdi Sándor Károly Akadémián, az ott nevelkedő fiatalok Bodajk néven indultak az NB II-ben. Két éven át játszottunk a második vonalban, Nemest megkereste a hatalmas bajba kerülő Siófok, amely így megmenekült a megszűnéstől. Két évig dolgoztam a déli parton. Mezey György lett a Vidi igazgatója, létrehozott egy játékosmegfigyelői csapatot, ott ténykedtem. Majd a Vidi második csapatának, az akkori, NB II-es felcsúti együttesnek lettem a csapatmenedzsere, később az edzője. Varga Istvánt váltottam, két évig dirigáltam a gárdát, majd az ottani utánpótlásban vállaltam szerepet. Megfigyelő voltam, majd Fehérvárra kerültem, a Videotonhoz, szekcióvezetőként. A felsőbb korosztályokra, a 16, 17, 19 évesekhez.

Innen ment nyugdíjba.

– Papíron már az lettem évekkel korábban, ám ténylegesen 2018 nyarán fejeztem be. Gondok voltak az egészségemmel, szívbillentyűt cseréltek, aztán mindkét lábamat operálták, az egyiket értágulattal, a másikat érszűkülettel. Nehéz időszak volt, főleg a szívműtét, gyakorlatilag kinyitottak. Szívritmus-szabályozót kaptam, kontrollra járok, vigyáznom kell magamra. De nem csak én ügyelek, a nejem, Erzsi – mindenki Zsókának hívja – immár 48 éve figyel rám.

A fehérváriak hazai meccseit mindig megtekinti.

– Csak a Vidi összecsapásaira járok. Korábban mentem Felcsútra is, a Puskás összecsapásaira, a műtét óta már csak a fehérváriak összecsapásait követem a helyszínen. A nejem is ott van velem a Mol Fehérvár FC meccsein, igaz, ez így zajlott évtizedekkel ezelőtt is, amikor még futballoztam. Nem kezdődhetett mérkőzés nélküle, általában az idegenbeli találkozókra is ellátogatott. Természetesen kötődöm a klubhoz, egy évtizede pokoli nehéz időszakot élt át az egyesület, a létéért küzdött, most pedig folyamatosan a nemzetközi porondon szerepel. A tulajdonos nagy hangsúlyt fektet az utánpótlásra, lassan fél évtizede Kenyeres Imre az igazgató, aki Flórián Zsolttal irányítja a fiatalok képzését. Az utánpótlásba pályafutásom végén kerültem. Fordított pályát futottam be, ugyanis három évtizedet töltöttem a felnőtteknél, hat évet pedig a gyerekeknél. Nagyon sok dolgot láttam, rengeteg jót, ugyanakkor rosszat is. A maiak már nagyszerű körülmények között futballozhatnak, minden technikai vívmány a rendelkezésre áll, azonban a rengeteg fejlesztés nem sokat ér, ha a játékos nem veszi igazán komolyan a focit. Tisztelet a kivételnek, de komoly mentalitásbeli gondok vannak. Valamint nekem újszerű volt az utóbbi években – amivel előzőleg nem kellett foglalkoznom – a küzdelem a szülőkkel. Az utánpótlásfocinak sajnos ez is velejárója. Az NB I-es meccseket élmény nézni az új stadionban, nem tudok rá jobb szót, a létesítmény csodálatos. Remélem, nemcsak Fradi elleni meccseken, más találkozókon is megtelik. Ahogy a drukkerek, én is nagyon várom a nemzetközi összecsapásokat, a csapatot az Európa-ligában vagy BL-selejtezőn, ebben a gyönyörű arénában.