A szent őrült magányra van ítélve?

Végigjárva a négy helyszínt, egyik ámulatból a másikba esünk: a debreceni Antal-Lusztig gyűjtemény hihetetlen értékekkel dicsekedhet: Csontváry, Mednyánszky, Rippl-Rónai, Moholy-Nagy, Kondor Béla képeitől kezdve a neves kortárs alkotókig minden megtalálható a kollekcióban. Antal Péter családjában tradíció a művészetszeretet: a nagyapja, Lusztig Sámuel kezdett el a műtárgyak iránt érdeklődni.

- A családi példa ragadós ... Mikor határozta el, hogy nagyapja nyomdokaiba lép?

- A gyűjtés a nagyapám életében nem volt meghatározó abban az értelemben, hogy kizárólag ez töltötte volna ki az életét. Pártolta, szerette a művészetet, fontos volt számára a kollekció bővítése, de nem abszolút mértékben. Ez az ő habitusából, jelleméből fakadt. Mindig az arany középutat kereste, józan gondolkodású, higgadt, körültekintő volt döntéseiben, nyilatkozataiban. Én messze estem a fától : az indíttatást ő adta számomra a szemléletével, a példájával, de bennem lobogott a tűz , a szenvedély azóta, hogy 13 évesen elhatároztam: magam is gyűjtő leszek. Sokat rajzoltam, festőművész akartam lenni. Ezért ő elvitt engem Veress Géza bácsi műtermébe, hogy lássam, miként dolgozik egy festőművész. Géza bácsinál megtetszett egy kép - amit az alkotó nekem ajándékozott. Ez volt a gyűjteményem első darabja - máig megvan. Az akkori elhatározásom komoly volt, az elkötelezettségem ma is tart.

- Gondolom a nagyapjának jó szeme volt... Ő mit gyűjtött?

- Ízlése és pénze is volt a művek megszerzéséhez. Kereskedő volt, de a műtárgyvásárlást nem befektetésnek szánta. Számára a gyűjtés éppen úgy egyirányú utcát jelentett, mint nekem: hozzánk csak vándoroltak a tárgyak, de el nem kerültek tőlünk. A kortársai műveit gyűjtötte ( nagybányaiakat, a Gresham iskola képviselőit) az 1920-as évektől, ám a gyűjteménye 44-ben elkallódott... De nagyobb tragédia is történt: nagyapám elvesztette a családját is, feleségét és négy gyermekét. A deportálásból csak ő és az egyik lánya, édesanyám tért vissza. A nagyapám 1946-ban mindent újrakezdett: ismét ugyanazoktól az alkotóktól vásárolt. Halálakor, 78-ban, mintegy 300 darabos kollekciót hagyott hátra. Ma az Antal-Lusztig gyűjtemény - a képeket, festményeket, szobrokat, installációkat tekinve - mintegy 3500 műtárgyból áll.

- Miként viselték az asszonyok a családjában a férfiak gyűjtési bolondériáját?

- Nagyapámra nem lehetett panasz , hiszen ő igen mértéktartó ember volt, velem más a helyzet. A felvetés persze jogos: mindig kérdés, hogy egy család miként tudja ezt a mániát elviselni. A válaszom: nem tudja. Azaz nagyon kevesen képesek arra, hogy partnerek legyenek a gyűjtésben, és még össze is tartsák a családot. Ismertem egy-két kivételes asszonyt, és mondhatom: soha semmit nem irigyeltem senkitől, csak azt, ha valaki ilyen társra talált. Tudja, pár éve Tapolcán nyílt egy érdekes kiállítás, A műgyűjtés dicsérete címmel. A műtárgyak gazdáit kérték, írják meg, mit jelent nekik a gyűjtés. Én így válaszoltam: A gyűjtés az életem. Fölhívtak, ki kellene bővíteni... Akkor írtam erről egy összefoglalót. Ennek lényege: a gyűjtemény alapítása, fejlesztése érdekében lemondtam az egyetemi karrierről, azért, hogy gyakorló jogászként - évtizedek óta napi 12-16 órás munkával - pénzt keressek, és finanszírozhassam a műtárgyvásárlást. A gyűjtés miatt elfordultak tőlem a barátaim, mert a tárgyak elvonták az időmet, figyelmemet az emberi kapcsolatoktól. A gyűjtés miatt elhagyott a családom, mert ezzel a szent őrülettel nem lehet együttélni. Elértem valamit, de sok mindent fel kellett adnom, hogy a gyűjtemény létrejöjjön... A gyűjtés örömmel, bánattal, áldozattal, kötelezettségekkel jár.

- Cserébe a művészek között barátokra lelt, a gyűjtemény szépsége pedig elismerést vált ki a közönségből...

- Az elismerés jólesik, de nem ez a célom. A gyűjtők nem szívesen mutatják be a tárgyaikat. Én kötelességemnek érzem ezt, hogy örömet szerezzek, és mert így kommunikációs kapocs is létrejön alkotók és nézők között. Ezt szolgálom, amikor a gyűjtemény egy-egy szeletét az ország városaiban, és szerte a világban bemutatom...

- Megfertőzött valakit ezzel a mániával a családjában?

- Igen, a 24 éves fiamat. Két kisebb lányom is van, ők nem érdeklődnek, de ki tudja, mi lesz később. Remélem, folytatják. Ha a kollekciót nem is gyarapítják, talán megteremtik annak a lehetőségét, hogy a gyűjtemény olyan állandó otthonra leljen, ahol a művek javát be lehet mutatni. Ez a legfőbb vágyam...