11°

A lényeg a tudomány

A fehérvári szkeptikus találkozók állandó résztvevője, legutóbb pedig a Darwin-napon tartott előadást arról, hogy sok millió évvel ezelőtt mindannyian egy közös őstől eredtünk. Hraskó Gábor a tudomány embere, küldetésének tartja az áltudományok leleplezését.

– Akkor kezdjük Darwinnal: a honlapján, az X-Aknákon olvastam, hogy a legtöbbünk elfogadja az evolúció tényét anélkül, hogy komolyabb ismeretekkel rendelkezne róla. Ez igaz. De vajon miért van így?

– Nemcsak az evolúcióról, nagyon sok mindenről egyszerűen elhisszük, hogy az úgy van és kész. Autoritás számunkra például a tanárunk, aki így tanította. A honlapon édesapámnak, Hraskó Péternek is szerepel egy cikke arról, hogyan kellene ma természettudományt tanítani. Az oktatás módszere sajnos nem áll messze attól, hogy egy általunk áltudósnak tartott valaki kiáll, elmondja a mondókáját és mivel jó kiállású ember, elhisszük neki, hogy most találta fel a vízzel hajtott autót, vagy egy örökmozgót. Ha már evolúcióról beszélünk: ténylegesen nagyon keveset tudunk arról, mit is jelent a kormeghatározás, mit jelent, hogy a fosszíliák ott vannak a rétegekben – hiszen ezeket sosem tapogatjuk meg, nem utazunk el a Grand Kanyonba csak azért, hogy meggyőződjünk, tényleg megvannak-e a rétegek… Nem elemzünk génszekvenciát, embriológiai fejlődési folyamatokat, s még sorolhatnám. Jó volna, ha a tanítás inkább rámutatna, milyen nehéz egy tudós feladata. Talán kicsit kevesebbet tanulnánk, de az aha! élmény megmaradna az embereknek.

– Az áltudományok egyébként a hagyományos, általánosan elfogadott tudománnyal egy ütemben fejlődnek?

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Nemcsak az evolúcióról, nagyon sok mindenről egyszerűen elhisszük, hogy az úgy van és kész. Autoritás számunkra például a tanárunk, aki így tanította. A honlapon édesapámnak, Hraskó Péternek is szerepel egy cikke arról, hogyan kellene ma természettudományt tanítani. Az oktatás módszere sajnos nem áll messze attól, hogy egy általunk áltudósnak tartott valaki kiáll, elmondja a mondókáját és mivel jó kiállású ember, elhisszük neki, hogy most találta fel a vízzel hajtott autót, vagy egy örökmozgót. Ha már evolúcióról beszélünk: ténylegesen nagyon keveset tudunk arról, mit is jelent a kormeghatározás, mit jelent, hogy a fosszíliák ott vannak a rétegekben – hiszen ezeket sosem tapogatjuk meg, nem utazunk el a Grand Kanyonba csak azért, hogy meggyőződjünk, tényleg megvannak-e a rétegek… Nem elemzünk génszekvenciát, embriológiai fejlődési folyamatokat, s még sorolhatnám. Jó volna, ha a tanítás inkább rámutatna, milyen nehéz egy tudós feladata. Talán kicsit kevesebbet tanulnánk, de az aha! élmény megmaradna az embereknek.

– Az áltudományok egyébként a hagyományos, általánosan elfogadott tudománnyal egy ütemben fejlődnek?

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Nemcsak az evolúcióról, nagyon sok mindenről egyszerűen elhisszük, hogy az úgy van és kész. Autoritás számunkra például a tanárunk, aki így tanította. A honlapon édesapámnak, Hraskó Péternek is szerepel egy cikke arról, hogyan kellene ma természettudományt tanítani. Az oktatás módszere sajnos nem áll messze attól, hogy egy általunk áltudósnak tartott valaki kiáll, elmondja a mondókáját és mivel jó kiállású ember, elhisszük neki, hogy most találta fel a vízzel hajtott autót, vagy egy örökmozgót. Ha már evolúcióról beszélünk: ténylegesen nagyon keveset tudunk arról, mit is jelent a kormeghatározás, mit jelent, hogy a fosszíliák ott vannak a rétegekben – hiszen ezeket sosem tapogatjuk meg, nem utazunk el a Grand Kanyonba csak azért, hogy meggyőződjünk, tényleg megvannak-e a rétegek… Nem elemzünk génszekvenciát, embriológiai fejlődési folyamatokat, s még sorolhatnám. Jó volna, ha a tanítás inkább rámutatna, milyen nehéz egy tudós feladata. Talán kicsit kevesebbet tanulnánk, de az aha! élmény megmaradna az embereknek.

– Az áltudományok egyébként a hagyományos, általánosan elfogadott tudománnyal egy ütemben fejlődnek?

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Nemcsak az evolúcióról, nagyon sok mindenről egyszerűen elhisszük, hogy az úgy van és kész. Autoritás számunkra például a tanárunk, aki így tanította. A honlapon édesapámnak, Hraskó Péternek is szerepel egy cikke arról, hogyan kellene ma természettudományt tanítani. Az oktatás módszere sajnos nem áll messze attól, hogy egy általunk áltudósnak tartott valaki kiáll, elmondja a mondókáját és mivel jó kiállású ember, elhisszük neki, hogy most találta fel a vízzel hajtott autót, vagy egy örökmozgót. Ha már evolúcióról beszélünk: ténylegesen nagyon keveset tudunk arról, mit is jelent a kormeghatározás, mit jelent, hogy a fosszíliák ott vannak a rétegekben – hiszen ezeket sosem tapogatjuk meg, nem utazunk el a Grand Kanyonba csak azért, hogy meggyőződjünk, tényleg megvannak-e a rétegek… Nem elemzünk génszekvenciát, embriológiai fejlődési folyamatokat, s még sorolhatnám. Jó volna, ha a tanítás inkább rámutatna, milyen nehéz egy tudós feladata. Talán kicsit kevesebbet tanulnánk, de az aha! élmény megmaradna az embereknek.

– Az áltudományok egyébként a hagyományos, általánosan elfogadott tudománnyal egy ütemben fejlődnek?

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Nemcsak az evolúcióról, nagyon sok mindenről egyszerűen elhisszük, hogy az úgy van és kész. Autoritás számunkra például a tanárunk, aki így tanította. A honlapon édesapámnak, Hraskó Péternek is szerepel egy cikke arról, hogyan kellene ma természettudományt tanítani. Az oktatás módszere sajnos nem áll messze attól, hogy egy általunk áltudósnak tartott valaki kiáll, elmondja a mondókáját és mivel jó kiállású ember, elhisszük neki, hogy most találta fel a vízzel hajtott autót, vagy egy örökmozgót. Ha már evolúcióról beszélünk: ténylegesen nagyon keveset tudunk arról, mit is jelent a kormeghatározás, mit jelent, hogy a fosszíliák ott vannak a rétegekben – hiszen ezeket sosem tapogatjuk meg, nem utazunk el a Grand Kanyonba csak azért, hogy meggyőződjünk, tényleg megvannak-e a rétegek… Nem elemzünk génszekvenciát, embriológiai fejlődési folyamatokat, s még sorolhatnám. Jó volna, ha a tanítás inkább rámutatna, milyen nehéz egy tudós feladata. Talán kicsit kevesebbet tanulnánk, de az aha! élmény megmaradna az embereknek.

– Az áltudományok egyébként a hagyományos, általánosan elfogadott tudománnyal egy ütemben fejlődnek?

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Az áltudományok egyébként a hagyományos, általánosan elfogadott tudománnyal egy ütemben fejlődnek?

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Az áltudományok egyébként a hagyományos, általánosan elfogadott tudománnyal egy ütemben fejlődnek?

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Az áltudományok egyébként a hagyományos, általánosan elfogadott tudománnyal egy ütemben fejlődnek?

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Az áltudományok egyébként a hagyományos, általánosan elfogadott tudománnyal egy ütemben fejlődnek?

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy áltudomány mindig létezett. Inkább arról van szó, hogy az áltudomány könnyen szóhoz juthat manapság. Egy tudós nehezebben áll ki megmagyarázni az eredményeit, mert tudja, hogy jól elmagyarázni valamit nehéz. Az áltudósok általában nagyon egyszerű magyarázatokat adnak. Ha megcsinálnak egy örökmozgót, egy nagyon egyszerű kis szerkezetet próbálnak működőként prezentálni. A másik, hogy régen a tudomány a körülöttünk lévő világnak csak egy tenyérnyi területét próbálta magyarázni. Nem tudott hozzászólni a csillagokhoz, mert az az istenek birodalma volt, nem tudott hozzászólni a biológiához, az ember kialakulásához, mert azt meg a vallás tartotta a kezében. Ma már nagy a tudomány területe, egy folyamatosan felfúvódó labdához tudnám hasonlítani. Egyben egyre nagyobb az a felülete is, amely a még ismeretlennel találkozik. Éppen ezek azok a területek, ahol aztán nagyon lehet garázdálkodni.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– A tudomány és az áltudomány folyamatosan elbeszél egymás mellett. Elképzelhetetlen az együttműködés?

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Ez jó kérdés, csak önbecsapás. Biztosan arra gondol, hogy az áltudósok közül többen igen érdekes témákat feszegetnek, viszont én nem aszerint határozom meg az áltudóst, hogy mivel foglalkozik. Vannak kutatócsoportok, amelyek a sci-fi területén mozgó dolgokkal foglalkoznak, tudományos módon. Tegyék, bár szerintem fölösleges húsz évet ölni ilyesmibe, de amígy tudományosan csinálják, a párbeszéd megvan a két ágazat között. A probléma azokkal van, akikkel nincs meg ez a közös nyelvezet. Egy példa: a hidegfúzióról valaki kitalálta, lehetne azt alacsony hőmérsékleten is működtetni. Ez tényleg fantasztikus lenne. A gond csak az, hogy az egész alapja nem a tudomány, inkább a szenzációhajhászás volt – ki is derült, hogy kóklerség úgy, ahogy van. Pedig tudósok csinálták. Szóval nem a személy, nem a téma a lényeg, hanem hogy tudományosan van-e megközelítve, vagy sem.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Beszélhetünk ma az áltudományok reneszánszáról? A televízióból mintha eltűntek volna az ilyen műsorok…

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Filozófiai vonalon például lehetne reneszánszról beszélni, bár a posztmodern, amit én ide sorolok és egyébként teljesen elhibázott irányzatnak tartok, mintha már lecsengett volna. Az áltudományos vonal a filozófiaihoz hasonlóan oldja fel a kommunikációt, például: nekem nem kell letennem egy működő örökmozgót az asztalra, elég ha azt mondom, hogy létezik és működik, kész. Egy kicsit merészebb ugrással a mai politikai életben, a közbeszédben is ezt látom. Egy politikai erő elmond nekünk valamit, egy másik meg totál az ellenkezőjét állítja ugyanarról a dologról. De ez lehetetlen. Gondolkodhatnak különbözőképpen, hogy mi legyen a jobb, vagy a kevésbé jó megoldás, de az nem lehet, hogy például egyszerre vagyunk szegények, meg gazdagok. Kellene, hogy legyen egy közös nyelv. Erre kiváló a tudomány. Olyan értelemben érzek reneszánszt, hogyha a közbeszédben megengedjük a pongyolaságot, akkor az örökmozgó feltalálója is nyugodtan kijelentheti, hogy neki is, meg másoknak is igaza van. Pedig nem.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Egyébként miért nem hihetnének az emberek akkora – pardon – marhaságokban, amekkorákban csak akarnak?

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Hihetnek. Egy pillanatra visszatérve a Darwin-napra, alighogy megszerveztük, az egyik honlapon máris valami materialista gondolatrendőrséggel fenyegettek meg minket… De komolyra fordítva a szót: az értelmiségnek valahol feladata az, hogy olyan gondolkodási mintát adjon az embereknek, ami nem teljesen hülyeség. Általában az jó lenne, ha az emberek nem abszolút elvakultan gondolkodnának. Ha azt mondanánk, hogy higgyen bárki bármiben, gondoljon bárki bármit, egy politikus is hozhatna például a következményeit tekintve káros döntéseket, például környezetvédelmi kérdésekben.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– A nyolcvanas-kilencvenes években még ön is tevékeny eleme volt a környezetvédelemnek, mint a Magyarországi Zöld Párt egyik alapítója…

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.

– Eredetileg biológus vagyok, a környezetvédelem ma már hobbi. Kicsit csalatkoztam benne, megmondom őszintén. Úgy láttam, sok zöld szervezet csak áltudósokból áll. Nem lehet velük értelmesen megbeszélni dolgokat, feketében és fehérben látnak mindent. Ha már nincs több érvük, jönnek a tudományos magyarázatokkal – de alul mindig kilóg a lóláb.


váratlan döntés
Justin Bieber felhagy a zenéléssel
Eb-selejtezők / 4 órája
Őrült végjáték Bázelben és Oslóban
Gólok, eredmények.
Gyász
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy KÁDI FERENCNÉ szül. Genye Erzsébet volt cecei lakos, életének 87. évében elhunyt. Temetése 2019. március 27-én, szerdán 15 órakor lesz az abai református temetőben. Hálás szívvel mondunk köszönetet azoknak, akik a temetésen megjelennek, részvétükkel fájdalmunkat enyhíteni igyekeznek. A gyászoló család
Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy édesanyánk, nagyanyánk, dédanyánk GRABSITS LÁSZLÓNÉ szül. Berdán Anna 2019. március 16-án csendesen elhunyt. Búcsúztatója 2019. március 30-án 9 órakor lesz a Csutora temetőben (Berényi út). Szerető családja
Szeretett édesapánk, nagyapánk JÓNÁS IMRE a Videoton volt villamosmérnöke 2019. március 8-án 83 éves korában váratlanul elhunyt. Hamvait 2019. március 30-án szombaton 13 órakor az öreghegyi Szent Donát kápolnában helyezzük örök nyugalomra. Egy szál virággal emlékezzünk! Szívünkben örökké él. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy KOVÁCS JÁNOS 93 éves korában elhunyt. Temetése 2019. március 28-án 15 órakor lesz a seregélyesi temetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal és megrendüléssel tudatjuk, hogy GŐBÖLÖSNÉ PÉNZES MÁRIA a Kálozi Szent István Általános Iskola igazgatója, Káloz Község Önkormányzatának képviselője életének 49. évében 2019. március 19-én örökre megpihent. Káloz Község Önkormányzata saját hallotjának tekinti. Végső nyugalomra 2019. március 27-én 14 órakor helyezzük a kálozi római katolikus temetőben. Gyászoló család, Káloz Község Önkormányzata
Hálás szívvel mondunk köszönetet mindazoknak a rokonoknak, munkatársaknak, barátoknak, szomszédoknak, ismerősöknek, akik NAGY ZOLTÁN temetésén megjelentek, sírjára virágot, koszorút helyeztek, részvétükkel fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. Gyászoló családja
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy drága férjem, édesapánk, nagyapánk, dédnagyapánk MÁTHAY SÁNDOR életének 69. évében elhunyt. Temetése 2019. március 28-án, csütörtökön 13 óra 30 perckor lesz a Béla úti temetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy FEIND IGNÁCNÉ 84 éves korában elhunyt. Temetése 2019. március 27-én 15 órakor lesz a lovasberényi katolikus temetőben. Gyászoló család
Emlékezés Drága feleségem, édesanyánk BUKOVICS FERENCNÉ 7 éve hagyta el e földi létet. Hiánya pótolhatatlan, fájdalmas és mérhetetlen. Emléke szívünkben, míg élünk kitörölhetetlen. Szerető férje, gyermekei és családtagjai
Fájó szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy TÓTH JÓZSEF székesfehérvári (volt Lévai uti) lakos életének 82. évében örökre megpihent. Temetése 2019. március 27-én du. 13 órakor lesz a Béla úti temető vízbeszórásos parcellájában. Egyben köszönetünket fejezzük ki mindazoknak, akik gyászunkban osztoznak. A gyászoló család
"Az élet csendesen megy tovább, de emléked elkísér egy életen át." Emlékezünk ARANY JÓZSEF halálának 7. évfordulóján. Szerető feleséged és családod
"Annyira akartam élni, a betegséget legyőzni, Búcsúztam volna tőletek, De erőm nem engedett, Így búcsú nélkül szívetekben tovább élhetek." Mély fájdalommal tudatjuk, hogy szeretett feleségem, drága jó édesanyánk, nagymamánk, anyósunk VARGA JÓZSEFNÉ szül. Kovács Katalin fáradt szíve 2019. március 17-én, 72 éves korában megszűnt dobogni. Temetése március 27-én 15 órakor lesz a Béla úti temetőben. A gyászoló család
"Mikor a testem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten." Mély fájdalommal tudatjuk, hogy szeretett édesanyám, nagymamánk, dédink, anyósunk MOLNÁR ANDRÁSNÉ szül. Szücs Ilona 90 éves korában örökre megpihent. Temetése 2019. március 26-án 10 órakor Székesfehérváron a Református temetőben lesz. Egyben köszönetet mondunk mindazoknak, akik utolsó útjára elkísérik. Gyászoló család
„Nem az a fájdalom, amelytől könnyes a szem, hanem amit a szívünkben hordunk, némán és csendesen.” Emlékezünk REICH PÁL halálának 5. évfordulójára. Szerető felesége, gyermekei és családjuk
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik KISS LÁSZLÓ FERENC temetésén részt vettek, sírjára virágot helyeztek el, mély gyászunkban velünk osztoztak. Gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy ID. SZAJKÓ LAJOS életének 88. évében elhunyt. Temetése 2019. március 25-én 15.00 órakor lesz az abai katolikus temetőben. Köszönjük mindazoknak, akik gyászunkban osztoznak és utolsó útjára elkísérik. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy FODOR PAPP ISTVÁN JÓZSEF 76 éves korában elhunyt. Temetése 2019. március 26-án 14 órakor lesz a Sóstói Katolikus temetőben. Gyászolják: húga Erzsi és családja
"Emléked megőrizzük, s hogy találkozunk, valljuk-hisszük." Fájó szívvel emlékezünk MOLNÁR ZOLTÁN 2. évfordulóján Párod és akik szerettek
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy SOMOGYI GYULÁNÉ szül.: Szegfű Aranka 81 éves korában csendesen megpihent. Temetése 2019. március 25-én 16 órakor lesz a bodajki temetőben. Gyászoló család
"Elmentél tőlünk, de mindig velünk vagy Emléked szívünkben örökre itt marad." Fájó szívvel emlékezünk KOVÁCS GERGELY volt Szfvár, Lehel utcai lakos halálának 2. évfordulójára. Felesége és családja
tekerj / 5 órája
Négy bringa, ami más, mint a többi
Király Eszter
Fiatalok védelme / 5 órája
Tudatos internethasználattal erősítené a kormány a digitális immunrendszert
örökzöld / 5 órája
A Dr. Bubó Ursulája volt a titkos fegyver a részeges férjek ellen
magyar U19- es labdarúgó-válogatott / 5 órája
Az utolsó helyen zártak az ifik
Dévai Nándor Csaba
asztalitenisz / 5 órája
Szondis öröm, csákvári bánat
Dévai Nándor Csaba
Majdnem összejött a bravúr / 5 órája
Hosszabbításban esett ki a nemzetközi kupából az Alba kosárcsapata
Horog László