A gyermekek mellett nem érez fáradtságot a Szent István díjas pedagógus

Szabó Lajosné, Mária, a fehérvári Rákóczi általános iskola tanítója  olyan ember, aki kántortanító, iskolaigazgató szüleitől és  nagyszüleitől kapta  a képességet: látja a jót és a rosszat a gyermekben, és ezt az érzékelést  alakítja át a lélek áhítatával józansággá, rajongássá. Mindenből éppen annyit ad tanítványainak, amennyire az adott pillanatban szükségük van. Kallódástól megmentett meg nem értett gyermekek, sikereket elért felnőttek jegyzik érdemeit. Munkájában mindig az újat, a jobbat kereste, ezért tanítványai országos versenyekről hozták el a pálmát. Az évtizedek óta keresztény alapérzést sugárzó tanítót augusztus 20. alkalmából tüntették ki az Államalapító Szent István Emlékéremmel és Díjjal. A  díjat idén hetedik alkalommal adták át Székesfehérváron. Olyan ember kaphatja, akinek munkásságához, szakmai életútjához, emberi hozzáállásához Szent István öröksége szolgál iránymutatással. 
- Szerencsés vagyok, mert csodálatos gyermekeket taníthattam - gondol  vissza  Mária majd három évtized távlatából emlékeire.  - Egyéniségek voltak. Lehet, hogy ez nem derült ki rögtön az első napon, de az évek  múlásával igen. Mindegyikükben volt valami tehetség, és ez az a csoda, ami miatt  nincs szebb hivatás, mint a miénk. De nem is hivatás ez. Örömforrás! A 6-10 évesek tiszták, nyitottak, fogékonyak mindenre. Nem mindegy, hogyan nyúlunk hozzájuk. Minden gyerekben ott lakozik a jó, csak meg kell találni hozzá az utat.
Mária munkája során nem találkozott olyan gyermekkel, akiben ne lelte volna örömét.
 - A legelső osztályomban volt egy gyerek, aki fél évig a padok alatt mászkált és ugatott. Többen úgy gondolták:  "Nem ide való, mit keres itt nálad?"   Aztán szép lassan a fiú megnyugodott. Megismertem, és tudtam, nem véletlenül ilyen. Oka volt rá. Negyedik osztályos korára  kitűnő tanuló  lett. Nem szabad hagyni elveszni gyereket, csak mert elutasít minden közeledést. Nem volt olyan osztályom, ahol ne lett volna a gyerekek között érdekes személyiség. Nem felejtem el például első bemutató foglalkozásomat. Volt egy  kisgyerek, aki óráimon rajzolt, puzzlét rakott ki, vágott  rendkívüli tehetséggel, csak éppen azzal nem foglalkozott, amivel kellett volna. Én a táblánál raktam fel egy képet, amikor a kisfiú odajött hozzám, meghúzta a szoknyámat, és azt mondta bűbájosan: "Tanító néni, ezt neked rajzoltam!"   Akkor meghökkentem, de ma már tudom: a kellő pillanatban a helyére kerül minden.    

Mária azt mondja,  születése pillanatában két szárnya közé vette a sors és vezette végig, a helyes irányba. Lelki melegsége az otthon imádott rendjéből táplálkozik. Negyedik,  legkisebb  gyermek volt a családban. Édesanyja  naponta meleg ebéddel várta őket. Életük  ilyen apró, mindennapi mozzanataival teremtette meg lelkükben a biztonságot.
- Híján vannak ma a gyermekek a meleg családi fészeknek, erre reagálnak jól-rosszul viselkedésükkel - mondja.  - Erre kell választ keresnie a tanítónak. Gyermek és felnőtt életemben azt  tapasztaltam,  soha nem egy tantárgy megtanult ismeretét raktározza el valaki, hanem az ismeretekhez kapcsolva a pedagógus személyiségét is.
Mária idén nyugdíjba készül. - Ugye várod már? Elfáradtál? - kérdezik tőle sokan. Nem. Ő a gyermekek mellett soha nem  fárad el. Weöres Sándor sorait idézi:
  "Amikor a szem már nem lát, a fül nem hall, a láb nem oda viszi az embert, ahová menni szeretne, a belső tájra kell figyelni. Az a fontos, hogy az a belső táj ne legyen barátságtalan!" -  mondja.
Nekem úgy tűnik,  Mária emlékei még sokáig nem lesznek fagyottak. A következő években gyermekek fejlesztésével akar foglalkozni. Olyanokkal, akiket ő megért.
 Akiknek hideg burkait feltárhatja.