A fehérvári vasúti tornyot le akarják bontani

Felújítják a vágányrendszert, magasítják a peronokat, átalakítják az állomásépületet, kiszélesítik a lépcsőket, korszerű peronliftek, csarnokliftek, aluljárók és felüljárók készülnek. Új elektronikus biztosító berendezés létesül az elöregedett régi helyett. Mindez persze örömteli, ám az egyik szemünk nevet, a másik meg sír. A 60 éves irányítótorony, a magyar vasúti építészet csodabogara – amelynek eredeti tervein ráadásul a neves építész, Rimanóczy Gyula aláírása szerepel – , viszont nem fér bele ebbe a grandiózus projektbe. Pedig, a II. számú állítóközpont megmentésre érdemes érték. Vajon mi a baj ezzel a különös kétlábú építménnyel?

Pech...

Rimanóczy Gyula (1903-1958) a magyar avantgard építészet kimagasló alakja volt. Többgenerációs építészcsaládból származott. Már egyetemi tanulmányai során, mint az évfolyam legjobb tervezője, jutalomdíjat, elismeréseket kapott. Kezdetben neves mesterek irodáiban dolgozott, mellette hosszabb tanulmányutakat tett, szinte egész Európát bejárta. Harmincévesen elnyerte a budai pasaréti Szt. Ferenc-rendi templom és zárda tervezési munkáit. Ez lett életművének egyik legszebb alkotása. Számos családi házat, villát tervezett a budai hegyekben és vidéki városokban is. Már ifjúkori művei közül is több műemléki védelem alatt áll.

Ebben az időszakban Székesfehérváron is megvalósult egy jelentős tervezési munkája, az új közvágóhíd a Jancsár utca és Balatoni út sarkán, ami a két világháború közötti ipari építészet kiemelkedő alkotása lett.

Majd 1936-ban – feltehetően sikeres fehérvári bemutatkozásának köszönhetően – az általa tervezett Országzászló emlékművet avatták fel a Várkörút mentén kialakított új Országzászló téren.

1952-53-ban a háborús romjaiból újraélesztett székesfehérvári vasútállomás területén Rimanóczy Gyula terve szerint épült meg a „II. számú állítóközpont”, a sínek fölött magas, masszív lábakon álló, hídszerű impozáns irányítóépület. Európában kis híján egyedülálló vasúttörténeti alkotás, ilyen megoldás csak Milánóban és Bolognában látható. A mienk bizonyára az inaskori vándorlások hatására született.

Rimanóczy gazdag pályafutása során számos országos építészeti pályázatot megnyert, nagy középületeket, monumentális templomokat tervezett, és a Nemzeti Sportcsarnoknak is vezető építésze lett. Elsők között kapott 1953-ban Ybl Miklós-díjat „kiemelkedő építőművészeti működéséért”. 1955-ben Kossuth-díjat vehetett át a műszaki egyetem Duna parti új épületéért. Tervezői hagyatékát a Magyar Építészeti Múzeum őrzi.

Azonban mégiscsak peches építész Rimanóczy Gyula!

A modern Bauhaus stílusban épült székesfehérvári közvágóhídja, melyet 1935. év Péter-Pál napján avatták fel, akkor igazi építészeti szenzációt jelentett. Az 1938-as fehérvári ünnepi események során, a belvárosi műemlékeken, a Bory váron és a Bányatón kívül az új vágóhidat is büszkén mutogatták a látogatóknak.

Molnár Tibor, a megrendelő székesfehérvári Városi Mérnöki Hivatal akkori építésze így vall erről az 1980-as évek végén írt önéletrajzi visszaemlékezésében:

„Vágóhidunkat a Műegyetemen példaként tanították. A mi DIA film anyagunk évente vándorolt az egyetem és a Mérnöki Hivatal között”.

Sajnálatos, hogy ezt a vágóhidat, a magyar avantgárd építészet szerkezeti, gépészeti és építőművészeti csúcsteljesítményként számon tartott alkotását, a közelmúltban – valójában értelmetlenül, nem is mérlegelve építészeti és ipartörténeti értékeit – elbontották.

Kiüresedett, útban volt, a helyén most más ház áll.

Nem maradt meg az impozáns Országzászló emlékmű sem. Rimanóczy terve szerint a talapzata a lépcsősen süllyesztett, ovális tér tengelyében egy dombon álló kőoltár volt, melyen az ország pallosa és egy kőből faragott párnán a szent korona helyezkedett el, a zászló árboca tetején kettős kereszttel. Az ünnepélyes avatás után az alkotás nem ért meg tíz évet sem, a háború és a politika elsodorta. Talapzatának feliratait, faragványait eltávolították, egy darabig Ságvári emlékmű lett belőle, majd a hatvanas években, a tér „Gagarin” korszakában a talapzat kövei a Halesz-parkba kerültek. A 90-es évek elején az emlékmű lépcsőmaradványait végleg elbontották, emlékét már csak archív fotók, megbarnult képeslapok őrzik.

A harmadiknak sincs több szerencséje.

Míg a milánói sínek felett nagyterpeszben őrködő irányítóállások lábai körül ma is kitartóan surrognak a legmodernebb vonatok, addig fehérvári kisöccsük alatt, bár még délcegen áll, komolyan rezeg a léc.

Csak örülni lehet a friss hírnek, hogy sokmilliárdos forrásból, uniós segítséggel hamarosan 21. századi vasúti csomópont épül Székesfehérváron. Felújítják a vágányrendszert, magasítják a peronokat, átalakítják az állomásépületet, kiszélesítik a lépcsőket, korszerű peronliftek, csarnokliftek, aluljárók és felüljárók készülnek. Új elektronikus biztosító berendezés létesül az elöregedett régi helyett. Lerövidülnek a menetidők, sőt a hatalmas beruházás új munkahelyeket is hoz a konyhára. És mi minden valósul még meg, amihez azegyszerű laikus utazó nem is konyít

A 60 éves irányítótorony, a magyar vasúti építészet csodabogara viszont nem fér bele ebbe a grandiózus projektbe. Elbontásra ítéltetett, hűlt helyét a tervek szerint vigasztalásul majd egy kisebb emlékmű (?) fogja őrizni.

E nagylábakon álló híd kettős munkaszintjéről belátni az egész pályaudvart, annak mind a 26 sínpárját. A főrendelkező szolgálatvezető helye olyan magas méltóság, akár az óceánjáró hajókon a kapitányi híd. Ma még innét hangolják össze az egész állomás munkáját, és ebből az égi szférából hangoznak el „A vágány mellett ” kezdetű visszhangos intelmek. Madártávlatból kapnak engedélyt a vonatok, hogy bekússzanak a peronokhoz és e merész magasságból sokkolják az utast, ha késik a kanizsai gyors. Aki már fentjárt, vallja, hogy a kilátástól elakadt a lélegzete.

Mi a baj ezzel a különös kétlábú építménnyel, hogy nem maradhat a helyén? Újabban megnőttek a vonatok? Tán szélesebb lett a nyomtáv? A peron magasítása a szerelvényeket is lábújjhegyre kötelezi, és ezért nem férnek el alatta?

Az egyik tudósítás szerint gyalogos, kerékpáros felüljáró lesz a helyén. Nem elég hosszú a Mártírok útja, hogy esetleg 50 méterrel arrébb vigyék? Vagy tekerjenek át rajta!

Rossz állapotban van, rogyadozik? Szemre aligha, és a MÁV levéltárában fellelhető eredeti tervek – melyeket Rimanóczy mester aláírása szentesít – ugyancsak stramm, vagány építményt sejtetnek.

Vagy egyszerűen senkinek sincs rá szüksége többé? Akárcsak Weöres Sándor „Öregek” című torokszorító versében: ” hetven (esetünkben csak hatvan!) nehéz évtől leláncolva várják egy jóságos kéz, rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát: „No gyere, tedd le.” A modern vasúti csúcstechnológia bevezetésével itt Székesfehérváron könyörtelenül eljárt felette az idő?

Négy évvel ezelőtt fellángolt egy nekibuzdulás a műemlékké nyilvánításáról. Vajon ez miért bicsaklott meg?

Máig felejthetetlen emlék, hogy kisgyerekeink számára az volt az egyik legnagyobb gyönyörűség, amikor édesapjuk kivitte őket a vasútállomásra „sihu-vonatokat” nézni. Ez órákig tartó élvezet volt, kicsinek, nagynak egyaránt. Ennél boldogabbak már csak egy generációval később az unokáink lettek, akik a már nagypapává nemesült kísérettel tehették ugyanezt. Kezükben egy kis tárcsával, összekacsintva a masinisztával, maguk indították a vonatokat. A magasított hátsóülésekre beszíjazott korosztály az effajta unikális kalandokat különösen tudja értékelni. Nem fordult meg senki fejében, hogy micsoda pompás dolog lenne a fehérvári vasútállomás irányítótornyába pusztán fölmenni és onnét körbenézni? Gyermeki örömmel bámészkodni, mint a modellvasutak fölött szokás? Ha a 21. századi vasúti irányítás számára másra már nem lehet hasznos.

Ugyan, mire jó az Eiffel-torony? Arra, hogy csak van. Maflán ott ácsorog Párizs közepén, alatta a népek hosszasan sorban állnak, föllifteznek rá, aztán onnét meg lenéznek. Valaki csak egy félórát, van, aki fél napot. Végül katartikus élményekkel töltekezve érnek ismét földet. Slussz. Más ott nem történik.

Sóvárogva tapasztalhatjuk, hogy kissé arrébb másképpen vigyáznak a vasúttörténeti emlékekre, sőt általában az ipartörténeti örökségre, mint mifelénk.

Néhány éve, Pécs és Isztambul mellett a németországi Essen is Európa kulturális fővárosa volt. Sokáig állt a város szélén egy felszámolt bányarendszer gazos maradványain néhány hatalmas, sokmunkaszintes, igazán lerobbant, koszlott ipari csarnok, egykori szénmosó kombinát, amiből végül egy lebilincselően élvezetes, interaktív helytörténeti múzeumot varázsoltak. Nemcsak pénzzel, de merész elszántsággal, kiváló ízléssel és határtalan fantáziával. No, és a múlt értékei iránti alázattal A bravúros, új építészeti gesztusokon túl, magát a régi elfeketedett épületeket mindössze egy kicsit kitakarították. A technológia is benne maradt és még a szénszagot se irtották ki belőle. Jól megfér az a bemutatott mammut csontvázzal és a páncélüveg mögé zárt arany kegytárgyakkal is! Ez az újjászületett „Zollverein” ma a Ruhr-vidék ékessége és egyben a földrészünk egyik sztár-múzeuma.

Mindezekbe belegondolva, valóban Rimanóczy Gyula építész a peches, vagy inkább mi, székesfehérváriak?

Maga az én engedélyem nélkül egy szöget se verhet be mondta a műemlékvédelem legfőbb őre, tíz évvel ezelőtt, ismerősömnek, aki beköltözött a belváros egyik értékes épületébe... Mi tagadás, kissé szidtuk akkor a főboszorkányt . Ám nem tellett bele tíz év, hogy véleményünket visszaszívjuk, ünnepélyesen megkövessük a műemlékvédelem papnőjét, aki a manapság földreszállt angyalként tűnik fel előttünk... Mert éppen az ő és társai tevékenysége, szigorú őrködése nyomán nem mehettek kincseink veszendőbe. A műemlékvédelem képviselői akkoriban kizárólag szakmai alapokon mérlegeltek... Nos, talán épp ezzel húzták ki a gyufát a hatalomnál: a döntéshozók neheztelni kezdtek az akadékoskodás miatt, mert mindez szűkítette a mozgásterüket a nagy az állami beruházások megvalósításánál...

Nos, akárhogy is történt: a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt éppen az a kormány, amelyik létrehozta, meg is szüntette. (Az úr adta, az úr elvette.) Feladatait, szétaprózva, más-más hivatalok látják el, ettől a műemlékvédelem súlytalanná vált, háttérbe szorult.

A mi fehérvári vasúti irányítótornyunk is ennek az áldozata. Rövid időre, ideiglenesen védetté tudták nyilvánítani a szakemberek, aztán szabad prédává vált. Mert a pályaudvar, vasútvonal felújításáért felelős hivatal a modernizációra, a közlekedés előírt sebességére, a vasútgeometriára hivatkozva a lebontása mellett érvelt. Bár a vasútszakmában járatosak úgy vélik: éppen a modern technika tenné lehetővé, hogy a felújítás mellett azt is megőrizhessék, ami fontos érték...

Mi ehhez nem értünk, de gyanakszunk, hogy a korszellemnek megfelelően, már a tervezésnél fütyültek az építészeti örökségre, és most nem akaródzik ezt bevallani. Mármost az a kérdés, hogy olasz földön hogyan maradhattak meg a hasonló irányító állomások? A taljánoknak a modernizáció smafu? Térdig járnak a műemlékekben, amiket megrohannak a zajos turisták is és még ipari értékeket is megmentenek? Nos, tételezzük föl, hogy mi ebben (is) utat mutatunk Európának. Ezért figyelmükbe ajánljuk a magyar megoldást! Mert az a hír járja: lerombolják a tornyot, ám mementót (táblát?) állítanak a helyére. (Az, hogy maga a torony a mementó: egy vasúttörténeti, építészeti különlegesség emléke fel sem merül.) Lássuk be, ez praktikus és olcsó megoldás. Az olaszok meg sajnálhatják, hogy még nem ismerték fel a fehérvári példa előnyeit: pedig gondoljunk bele mekkora helyet foglal példának okáért a római Colosseum is...

Ám a magyar példa úgy tűnik, mégsem ragadós sőt, már idehaza is akadnak, akik a mi tornyunk megmentésére szövetkeznek a közösségi oldalon. Egyesek élőlánccal akarják megvédeni. Én bízom a józan észben: a felújítási tervek felülbírálásában.

A magyar balgaságot hirdető tábla helyett... (Gábor Gina jegyzete)

" target="_blank"">torony from " target="_blank"">Attila Tósoki on Vimeo.