2017.02.17. 15:47
A fehérvári koronázási hagyományok tovább éltek
A Magyar Királyság idejéből sok régi történet, s adat fennmaradt, melyek fellelhetőek a történelem könyvekben, illetve a szakirodalmakban.
A legendás csatáktól kezdve az uralkodók személyiségvonásain át a törvényekig, annyi mindenről tudunk, ám a kutatók mindig képesek valami újat felfedezni. A minap Székesfehérvártól Budáig: uralkodókoronázások és korszakváltó ceremóniák a kora újkori Magyarországon címmel Pálffy Géza, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, kutatócsoport-vezetője tartott előadást. A lelkes kutató észrevette, a magyar koronázási ceremóniákról, sőt még a koronák történetéről sem akadtak eddig átfogóbb kutatások, ennek orvoslására Pálffy Géza létrehozott 2012-ben egy kutatócsoportot.
Fotó: Koppán Viktor
Az előadás elején a szakértő elmesélte, Székesfehérvár több évszázadon át a virágkorát élte, koronázó városként funkcionált, ám amikor 1543-ban elfoglalták Fehérvárt az oszmánok, utána soha többé nem koronáztak nálunk. Ezután Pozsonyban, Sopronban, illetve Budán került a királyok fejére a korona.
A kutató rávilágított, azok a hagyományok, melyek Fehérváron teremtődtek meg, tovább éltek a többi koronázó város ceremóniáin, erről a politikai elit mindig is próbált gondoskodni. Erre példa az, hogy a koronázási lakomát mindig az uralkodó szállásán tartották meg. Ám voltak változások is, Fehérváron például még csak egy koronázási zászló volt, Pozsonyban viszont már tíz darab. A kutató elmondása szerint ez a jelenség azzal magyarázható, hogy a török uralom ideje alatt az ország három részre szakadt. Emiatt a politikai elit a nagy területveszteséget azzal ellensúlyozta szimbolikusan, hogy az elszakadt területek zászlóit is vinni kellett a koronázáson. Sőt, az Országház főkapuja felett a mai napig az említett zászlókon szereplő címerek láthatóak. A zászló hordása is egy megtisztelő feladatnak számított, sőt, az nem is tartozott az elithez, aki nem volt zászlóvivő. Egy-egy ceremónia nem volt olcsó mulatság, akár több tízezer forintba is kerülhetett. Bár mai füllel ez az összeg már nem számít olyan óriási kiadásnak, de akkoriban ez a pénz megegyezett az ország egész éves költségvetésével.
Pálffy Géza elmesélte, a magyar politikai elit sűrűn vitatkozott, ki hogyan reprezentálja magát a koronázási eseményeken.
– A lakomán a magyar elitet két ember jelképezte, az esztergomi érsek, azaz az egyházi vezető és a nádor, a világi vezető. Az előbbi magasabb rangban állt az utóbbinál, így az érsek közelebb ült az uralkodóhoz, ám ezt az 1620-as években Thurzó Szaniszló nádor megkérdőjelezte, viszont az akkori érsek Pázmány Péter volt, aki elérte, hogy a kalocsai érsek is az asztalnál ülhessen. Sőt, a kalocsai érsek jelenléte hagyománnyá vált – osztotta meg ezt a történetet a kutató.
A legendás csatáktól kezdve az uralkodók személyiségvonásain át a törvényekig, annyi mindenről tudunk, ám a kutatók mindig képesek valami újat felfedezni. A minap Székesfehérvártól Budáig: uralkodókoronázások és korszakváltó ceremóniák a kora újkori Magyarországon címmel Pálffy Géza, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, kutatócsoport-vezetője tartott előadást. A lelkes kutató észrevette, a magyar koronázási ceremóniákról, sőt még a koronák történetéről sem akadtak eddig átfogóbb kutatások, ennek orvoslására Pálffy Géza létrehozott 2012-ben egy kutatócsoportot.
Az előadás elején a szakértő elmesélte, Székesfehérvár több évszázadon át a virágkorát élte, koronázó városként funkcionált, ám amikor 1543-ban elfoglalták Fehérvárt az oszmánok, utána soha többé nem koronáztak nálunk. Ezután Pozsonyban, Sopronban, illetve Budán került a királyok fejére a korona.
A kutató rávilágított, azok a hagyományok, melyek Fehérváron teremtődtek meg, tovább éltek a többi koronázó város ceremóniáin, erről a politikai elit mindig is próbált gondoskodni. Erre példa az, hogy a koronázási lakomát mindig az uralkodó szállásán tartották meg. Ám voltak változások is, Fehérváron például még csak egy koronázási zászló volt, Pozsonyban viszont már tíz darab. A kutató elmondása szerint ez a jelenség azzal magyarázható, hogy a török uralom ideje alatt az ország három részre szakadt. Emiatt a politikai elit a nagy területveszteséget azzal ellensúlyozta szimbolikusan, hogy az elszakadt területek zászlóit is vinni kellett a koronázáson. Sőt, az Országház főkapuja felett a mai napig az említett zászlókon szereplő címerek láthatóak. A zászló hordása is egy megtisztelő feladatnak számított, sőt, az nem is tartozott az elithez, aki nem volt zászlóvivő. Egy-egy ceremónia nem volt olcsó mulatság, akár több tízezer forintba is kerülhetett. Bár mai füllel ez az összeg már nem számít olyan óriási kiadásnak, de akkoriban ez a pénz megegyezett az ország egész éves költségvetésével.
Pálffy Géza elmesélte, a magyar politikai elit sűrűn vitatkozott, ki hogyan reprezentálja magát a koronázási eseményeken.
– A lakomán a magyar elitet két ember jelképezte, az esztergomi érsek, azaz az egyházi vezető és a nádor, a világi vezető. Az előbbi magasabb rangban állt az utóbbinál, így az érsek közelebb ült az uralkodóhoz, ám ezt az 1620-as években Thurzó Szaniszló nádor megkérdőjelezte, viszont az akkori érsek Pázmány Péter volt, aki elérte, hogy a kalocsai érsek is az asztalnál ülhessen. Sőt, a kalocsai érsek jelenléte hagyománnyá vált – osztotta meg ezt a történetet a kutató.
