Piroskának kék-sárga a szíve

– Pista bácsi mindig könyörgött, hogy menjek el vele meccsre Felcsútra, aztán kötélnek álltam, amikor megnyílt a Pancho Aréna – meséli Keresztes Andrásné. Így indult 2014-ben Piroska és a Puskás Akadémia közös története. Azóta Tóth Istvánnal a felcsúti „kemény mag” tagjai. A 73 éves, mosolygós, kedves hölgy mindig szerette a futballt, többnyire férfi kollégái voltak, ezért képben kellett lennie a focival. A Déli és a Keleti pályaudvaron dolgozott az utasellátóban, majd mivel egyedül nevelte gyermekeit, nagy szüksége volt a pénzre, ezért hat éven át büfékocsit üzemeltetett a vasúttársaságnál. Két nap Baja, egy nap Nagykanizsa – ez volt a menetrendje. Aztán a baracskai focipályán volt pénztáros, manapság fia, Zoltán a klub elnöke.

„Szívem összes melegével köszönöm nekik, hogy vért adtak, amikor az operációra készültem. Hamarosan visszatérek”

– Gyermekkoromban Baracskán a transzformátorházaknál volt egy nagyon klassz focipálya. Apu mindig felvett a nyakába a meccsen. No és a kertünkben volt egy nagy nyárfa, sokszor alatta hallgattuk a rádióközvetítést, Szepesi Gyuri bácsit. Piroska Puskás Akadémia iránti szeretete egy drámai, egyben felemelő apropó nyomán került nyilvánosságra. Tavasszal baleset érte Székesfehérváron, ami miatt meg kellett műteni a bal térdét a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktató Kórházban. A klub igyekezett segítséget nyújtani, ezért az operáció előtt irányított véradást szervezett: Hornyák Zsolt veze­tőedző mellett a szakmai stábból Pető Zoltán, Polonkai Attila, Balajcza Szabolcs és Vanczák Vilmos, sőt a helyszí­nen jelentkező önkéntes, Pawelec Dzsenifer is adott vért. Piroska könnybe lábadt szemmel gondol rájuk: – Nagyon köszönöm nekik! A lányom is adott, viszont a vejemnek van egy kis problémája a szívével, ezért ő nem. Az unokám, aki Pécsett orvosi egyetemre jár, nem érte el az ötven kilogrammos súlyhatárt, ezért ő sem. A baracskai focisták és két játékvezető is jelentkezett a felhívásra. Ennyi vérre nem volt szükség, de szívem összes melegével köszönöm nekik!

A baracskai szurkolókettős nem csak a hazai meccseket nézi meg a lelátóról, országszerte mindenhová elkísérik Szolnoki Rolandékat! Felkerekednek a klub által biztosított szurkolói busszal vagy félszázan, és az sem baj, ha csak éjfélkor érnek haza.

– Ebéd után Martonvásár felől érkezik szurkolói járat, a házamtól ötven méterre áll meg. Amikor fájni kezdett a lábam, egész a kapuig hozott vissza a sofőr – hangsúlyozza Piroska, és mindjárt hozzáteszi, miért is lett kék-sárga a szíve. – Nagyon szeretek közöttük lenni. A szurkolóink emberségesek, összetartók, soha meg nem sértik egymást, rá nem lépne egyik a másik lábára. És nem dobálják szét a szotyihéjat! Annak idején Pintér Attilát is szerettem vezetőedzőként, ahogy most Hornyák Zsoltot és az egész csapatot is. Nincs olyan mérkőzés, amikor ne köszönnék meg a szurkolást. Vanczák Vilmossal, Polonkai Attilával szoktunk is beszélgetni, őket még láttam focizni!

Egy fénykép kerül elő, amelyen a még Pintér Attila által irányított teljes csapat látható két főhősünkkel az öltözőben. A 70. születésnapjuk alkalmából kapták a különleges köszöntést.

Közben megcsörren Piroska telefonja, fát hoznak. Pista bácsi már megy is, és intézkedik. Nem csak szurkolótársak ők, barátok is. Osztálytársak voltak. A 71 éves István szintén egyedül él, nem messze Piroskától. Annak idején védett a község csapatában, a helyiek az egyetlen aranylabdás kapus után csak úgy becézték: Jasin. Ahol tud, Piroska is segít az egykori hálóőrnek. Leállt az ételszállítás, mert felütötte a cégnél a fejét a Covid, ezért Piroska főz rá: előző nap csülkös bableves, ma rakott krumpli volt a menü. Rá is fér „Jasinra” a kalória, mert nemrég megjárta Győrt a csapatot elkísérve, a kiesést hozó Magyar Kupa-meccs alkalmából. Közben visszatér Pista bácsi, és máris sztoriba kezd: – Annak idején Radoki János vezetőedzőnek kritikusan lekiabáltam a kispadhoz, hogy így én is össze tudom állítani a csapatot. Erre visszaszólt, hogy akkor gyere le!

Nem hagyta el magát

Azt gondolnánk, egy ilyen csupa szív, kedélyes embernek, mint Piroska, akinek közösséget, szeretetet, szórakozást, identitást ad a futball, mindig is könnyű, vidám élete volt. Korántsem. Fia annak idején meghívót kapott a megyei válogatottba. Édesanyja ekkor olyan focicsukát hozatott neki Bécsből a Lehár expresszel, kiszerelhető stoplikkal, amilyet akkoriban még nem lehetett kapni itthon! Aztán beütött a baj: kettétört Zoltán karrierje, amikor elütötte egy autó. Huszonkét napig kómában volt. Piroska cukros lett, leszázalékolták. 1976 óta egyedül nevelte gyermekeit. A baleset okozta térdsérülés előtt naponta háromszor tornázott és szobabiciklizett. Elhatározta, nem fogja magát elhagyni.

– Ezt még elmeséljük? –kérdezi az asszony Pista bácsitól, akivel országszerte rengeteg élményt szereztek a Puskás Akadémia szurkolóiként. De felbukkantak a nyári játékosbemutató sajtótájékoztatóján is, együtt sorolják az igazolásokat, ki milyen poszton vethető be. De azoknak sem engedik el a kezét, akik eligazolnak Felcsútról!

– Alig vártam, hogy jöjjön a DVTK, mert nagyon szeretem Márkvárt Dávidot, jó középpályásnak tartom – szögezi le Piroska. – Szeretem Hegedűs Lajost, nem tudom, mi lehet vele, rég beszéltem az anyukájával. Fiola Attilát és Hegedűs Janit is szeretjük, utóbbi az, aki olyan messziről gólt rúgott a Fradinak. Még egy játékost nagyon szeretünk, Urblík Józsit, mert hasonló a játéka, mint Márkvártnak. Piroska tulajdonképpen játékosmegfigyelő is, divatos szóval „scout”. Sok kisgyereket vitt már az akadémiára próbaedzésre.

– Nemrég egy móri gyermeket ajánlottam be. Felkeresett a papája, mivel a tornatanár szerint tehetséges focista a gyerek. Azóta a Puskás Akadémiában edz. Az utcából is vittünk már edzésre gyereket. Boldogság, amikor azt látod, hogy az akadémián minden pályán gyerekek fociznak, mozognak. Remélem, hogy a sport, a közösség által jobban megállják a helyüket az életben!

– Olyan, mint egy család – ragadja meg a lényeget Pista bácsi. Nem csak az első csapat meccseit látogatják ők, a nemzetközi utánpótlástornán, a Puskás–Suzuki Kupán is szurkolnak. De térjünk vissza az első csapatra!

– Nagyon bántott, hogy úgy rugdaltak, mint a lovak – idézi fel Piroska a PAFC Budapest Honvéd elleni paprikás bajnoki meccsét, amelyet sajnos csak a televízióban nézhetett. – Nem szeretem a durva játékot, nem gondoltam volna, hogy a Honvéd így ráront a Puskásra. Emlékszem, annak idején Varga Józsinak rúgta el a lábát Bobál – emlékeztet tűpontos memóriával egy korábbi durva esetre.

– Nem tetszett a Honvéd-­meccsen a vendégszurkolók megnyilvánulása, hozzá­teszem, ilyesmi minden pályán előfordul. Undorító, arról nem is beszélve, hogy gyerekek is vannak a lelátón. Ezt kell hallgatniuk? Olyan ronda szokás. Kicsit ki vagyok akadva a Horváth Ferire, aki vezetőedző létére két lábbal rugdalta a kispadot meg a falat. Emlékszel, ezt még elmeséljük? – szólítja meg Pista bácsit. – Amikor a Haladásból Halmosi, miután lecserélték, a kispad plafonját rúgta meg? Oda is kiabáltam neki, hogy nem vagy normális, mi bajod, megcsípett a cecelégy? Ha már ennyire belemerültünk a sportszakmázásba, bedobom Piroskának a VAR, a videóbíró kérdéskörét.

– Szükséges, de határozottabb fellépést várok a pályán lévő játékvezetőtől. A VAR elveszi a bírók határozottságát. Meghozza a döntést, majd tétován áll, olyan, mint aki döntésképtelenné vált. Talán kényelmesebbek is a bírók, mert a VAR majd korrigálja, ha tévedtek. Piroska pénteken varratszedésen járt, reménykedik abban, hogy hátrahagyhatja a járókeretet, és visszaáll a korábbi menetrend. Meccs, Puskás, szurkolás, közösség. Virággal, tortával irány a stadion, a csapat! Ezt még – majd – elme­séljük!