Két csákberényi statiszta forgatási élményei

Csákberényben a Huszár gyakori vezetéknév, így errefelé nem biztos, hogy viselői rokonok. De ennek egy faluban, ami olyan, mint egy nagy család, nincs jelentősége. A csákberényi emberek ismerik egymást, barátságosak, segítőkészek és összetartók. Ez az összetartozás pedig létezett már több mint száz évvel ezelőtt is, és jól érzékelhető abban a történetben, amely az 1848–49-es szabadságharc idején szolgáló két papjuk, a katolikus Mansbarth Antal és a református Szikszai János mártíromságát meséli el. A történetből kisregény, aztán abból film született.

A premier előtti filmbemutatóra nagyon sokan összegyűltek a művelődési ház melletti szabadtéri vetítésen, s ahogy pergett a film, és sorra tűntek fel a csákberényi helyszínek és arcok, úgy lehetett hallani a közönség soraiban a felismerő morajlást. Ott ült Huszár Lászlóné, Zsófika és Huszár Attiláné, Renci is – jelen esetben távoli rokonokról van szó –, akik fél év múltán is lelkesen meséltek a forgatási napokról.

– Azért vállaltam a statisztaszerepet, mert szerettem volna belelátni egy forgatás kulisszatitkaiba. Nem csalódtam. Érdekesek voltak a technikai megoldások – különösen a kivégzési jelenetben –, és tetszett az a profizmus, az a fegyelmezettség, ahogy a színészek dolgoztak. Volt olyan jelenet, amit sokszor felvettek, és mi, statiszták már egy kicsit kezdünk beleunni, de ők mindannyiszor ugyanazzal az alázattal álltak a kamerák elé. Ha unták is valamennyire, rajtuk ez nem látszott – mondta Zsófika.

– Számomra az volt a legérdekesebb, ahogy az általunk ismert helyszínek átalakultak, történelmi díszletekbe öltöztek és új életre keltek egy másik korban. A forgatás végén meg szinte pillanatok alatt visszatért a 21. század. Igaz, a hajnali kelések nem mindig estek jól. Hideg is volt, hiszen novemberben zajlott a forgatás, viszont a történet júliusban játszódik, ezért lengébb öltözetet viseltünk. Mindent egybevéve azonban hatalmas élmény volt! A végeredményen pedig egyáltalán nem érzékelhető, hogy nem nyáron készült a film – tette hozzá Renci.

– Azt gondoltam, egy statisztát nem érint meg érzelmileg olyan erősen egy-egy jelenet, pláne amikor már ötödszörre-hatodszorra veszik fel. Meglepődve tapasztaltam azonban, hogy bizony mindannyiszor meg lehet hatódni, sőt pityeregni is. Ez persze a színészek meggyőző alakítását is dicséri – fűzte tovább Zsófika, aki azt is elárulta, a meggyőző alakítás képességét neki is el kellett sajátítania, ugyanis református létére egy katolikus templombeli jelenetben is szerepelt, így megtanult keresztet vetni.

A mintegy harminc csákberényi statiszta összességében öt napot forgatott a stábbal. Mivel a forgatás tavaly a koronavírus-járvány miatti lezárás idején zajlott, így gyakorlatilag minden munkanap koronavírusteszttel indult. Csak egy embernek kellett pozitív eredmény miatt kiszállnia (a rendező, Szikora János is két hetet töltött távol a munkától a vírus miatt). Tesztelés után jött az öltözés, az átalakulás: – Igazi öregasszonyok lettünk, olyanok voltunk, mint saját öreganyáink – nevetett Renci.

Az asszonyok azt mondják, a forgatási napok minden pillanatát élvezték, még azokat is, amelyeken tíz-tizenkét órát voltak kint a szabadban. Az időjáráson kívül azonban nem volt másra panaszuk. Teljes ellátásban volt részük, amibe beletartoztak a hideg ellen biztosított forró italok is. A közös élmények hatására, ha lehet, még jobban összekovácsolódtak a „falusiak” (így szólították őket azokban a jelenetekben, amelyekben szerepeltek).

A két asszony a bemutató előtt izgatottan várta, hogy abból a „káoszból” – a jeleneteket értelemszerűen nem a végső történet szerinti sorrendben vették fel – milyen végeredmény született, és mennyire jön majd át a kivégzés drámaisága, ami a színpadi változatban a darab csúcspontját adta. A forgatáson egyébként Zsófika számára a kivégzési jelenet nyújtotta az egyik legnagyobb élményt. Arról is mesélt, hogy gyerekkorában is létezett már Csákberényben Szikszai és Mansbarth utca, de azon túl, hogy „valami” papok voltak, nem tudtak róluk semmit. Történetük csak a rendszerváltás környékén, a Sobor-féle Perelj, Uramnak köszönhetően vált ismertté. Akkor kezdődött Nagyigmánd és Csákberény kapcsolata is. Előbbi helyen szintén ápolják az ott kivégzett papok emlékét.

A vetítés után Zsófika és Renci is meghatottan nyilatkozott. Nem saját szereplésük okán, inkább az azon túli érintettség miatt. Hiába, hogy 170 éve végezték ki a papokat, a történet Csákberényben nagyon is él, és mindenki a magáénak érzi. Az azt elmesélő film láttán, melynek helyszíneit mindannyian jól ismerik, pedig ez az érzés még erősebbé vált.