A gyengébbik nem nem is olyan gyenge: rettegett női kalózok

Gondoljunk csak azokra a női uralkodókra, akik egész birodalmakat irányítottak: az angol I. Erzsébet, az osztrák Mária Terézia, az orosz II. Katalin cárné vagy akár az ókori Egyiptom csodaszép Kleopátrája. Ezek a nők bebizonyították, hogy a gyengébbik nem nem is olyan gyenge. De az ókor és középkor hölgyei nemcsak uralkodóként, hanem véres csatákban is megállták a helyüket. Mint például az egri asszonyok, akik oroszlánként küzdöttek a férfiak mellett 1552-ben, hogy megállítsák az Európát leigázni igyekvő iszlámot. Ezek után ugyan ki lepődne meg azon, hogy a lányok néhányszor tengerre is szálltak, hogy kalózként riogassák egy-egy térség hajózási útvonalait?

Az angolok és a franciák között dúló százéves háború kezdetén tűnt fel Jeanne de Belleville francia nemes asszony. A harcias nő harmadik férjét, Olivier de Clissont árulással vádolta meg VI. Fülöp francia király, és ezért 1343 augusztusában lefejeztette. Jeanne bosszút esküdött: az angol király, III. Eduárd szolgálatába állt, és egy három hajóból álló flottát szervezett. A hadihajókat feketére festették, vitorlázatuk vörös volt. Jean a „fekete flottával” 13 éven keresztül zaklatta Fülöp hajóit a Csatornán és dúlta fel a francia királyhoz hű településeket a normandiai partvidéken és a Bretagne-félszigeten. Végül 1350 augusztusában a francia trónra ülő II. János hadihajói elsüllyesztették a „fekete flottát”, de Jeanne megmenekült. Az angol király hűbérterületén lévő Bretagne-félszigeten érte a halál 1359ben, Hennebont várában.

Az ír Grace O’Malley 200 évvel később legalább olyan híres lett, mint francia „elődje”. Kalóznak titulálták, ahogy családját is, akik uralták az Írország nyugati partjainál lévő Clew-öböl térségét. Nem voltak a szó szoros értelmében vett kalózok, hanem arról volt szó, hogy a család jogot formált arra, hogy kifosszon bármely hajót, amely az ő területének közelében haladt el.

Az 1530 körül született nő igazi, „csökönyös” ír volt. Mikor apja meg akarta tiltani neki, hogy a család portyára induló hajóin vele tartson, mondván, hogy a szép, hosszú haja belegabalyodhat a hajó kötélzetébe, levágta azt, és szinte kopaszon lépett a fedélzetre. Amikor 1593-ban az angolok fogságba ejtették két fiát, ő elhajózott Angliába, és nem mástól, mint I. Erzsébettől kérte a fiúk szabadon bocsátását. A két nő latinul beszélt egymással, és megegyezésre is jutottak, amelynek lényege az volt, hogy Grace nem támogatja többé a lázadó ír nemesek felkelését, amit persze a kalóznő később nem tartott be. 1603 nyarán halt meg valószínűleg Rockfleet kastélyában.

Anne Bonny szintén ír lány volt, akiből aztán a karibi térség egyik legrettegettebb kalóza lett. 1690 környékén született Belfastban, és már felnőttként került ki Amerikába. Egy tengerész felesége lett, akit elkísért a Karib-tengerre, ahol megismerte a hírhedt kalózkapitányt, Calico Jack Rackhamet, akivel aztán egymásba szerettek. Elhagyta férjét, és a kalózzal tartott. Anne és Jack a Bahamák, Kuba és Jamaica térségében fosztogatta a hajókat, gazdag zsákmányt szerezve. Ekkor találkozott össze a korszak másik híres női kalózával, Mary Readdel. Mary, aki már gyermekkorától fiúnak álcázta magát, és kamaszkorában még katonáskodott is, egy olyan vitorláson dolgozott, amelyet Calico Jackék kifosztottak. A kor szokásainak megfelelően, a legyőzött legénységnek választási lehetősége volt: vagy meghal, vagy kalóznak áll. Mary az utóbbit választotta, és hónapokig szolgált Jack és Anne Bonny mellett, mikor kiderült, hogy lány. A két kalóznő elválaszthatatlan barát – egyesek szerint szerető – lett, és férfiakat megszégyenítő módon harcolt egy-egy tengeri rajtaütés során. A két nő gyakorta alig fedett keblekkel csatázott, alaposan elterelve ezzel az ellenfél figyelmét. Végül a térség haramiáinak megfékezésére egyre több angol hadihajó érkezett a Karib-tengerre.

A két női kalózt – Calico Jackkel együtt – 1720 novemberében elfogták. Az angolok meglepték a kalózokat, akik olyan részegek voltak, hogy szinte csak a két nő harcolt veszettül, míg le nem gyűrték őket. Jacket néhány nap múlva felakasztották, testét kátrányba forgatták, ketrecbe rakták, és a többi kalóz elrettentésére közszemlére tették a jamaicai Port Royal főbejáratánál lévő egyik kis szigeten. Mary Read és Anne Bonny tömlöcbe került, mert terhesnek vallották magukat, így a kivégzésüket elhalasztották. Mary 1721 áprilisában, a börtönben halt meg a terhességéből adódó láz következtében, azonban Anne Bonnyról nem maradt ránk feljegyzés, csak feltételezés. Anynyi bizonyos, hogy végül nem végezték ki, de további sorsa ismeretlen.

Rachel Wall volt az első amerikai nő, aki kalózzá vált: 1760-ban született Pennsylvaniában, és tizenévesen szökött meg otthonról. Összeházasodott egy George Wall nevű halásszal, és 1781 körül már úgy említik a források őket, mint egy kisebb kalózcsapat vezetőit New England térségében. Bevált módszerük volt, hogy bajban lévő hajónak álcázták magukat, majd megtámadták a segítségükre sietőket. Kifosztottak 12 vitorlást, elraboltak 6000 dollárt, rengeteg értéktárgyat, és megöltek 24 tengerészt 1781-ben, majd a rákövetkező esztendőben, főként New Hampshire partjai mentén. George Wall 1782-ben, egy nagy vihar során meghalt, hajójuk tönkrement, azonban Rachel folytatta a kalózkodást, csak immár a szárazföldön. Végül elfogták egy nő kirablása miatt: 29 évesen felakasztották Bostonban, 1789. október 8-án.

Ázsia is büszkélkedhet híres kalóznőkkel: az egyik legnagyobb hatalmú Csen-ji Sao volt, aki 1775-ben, Kanton városában látta meg a napvilágot, Si Jang néven. Fiatalon szajhaként kereste a kenyerét, majd hamarosan már egy saját bordélyházat vezetett Kanton kikötőjében. 1801-ben figyelt fel rá a korszak rettegett kalózvezére, Cseng Ji. Feleségül vette, majd helyettesévé tette a lányt. Amikor Si Jang férje 1807-ben meghalt egy rablóportya során, a nő felvette a Csen-ji Sao nevet, és viszonyt kezdett elhunyt férje fogadott fiával, a kalózbirodalom örökösének megtett Csan Paóval. A Vörös Flotta 1809-re egy 80 ezer kalózból, 1000 nagy dzsunkából és 800 kisebb hajóból álló, hatalmas sereggé nőtte ki magát, amely ellen nem sok mindent tudott tenni a Kínai Császárság.

A bukást végül Csan Pao legyőzhetetlenségbe vetett hite okozta: 1809 szeptemberében megtámadta a portugálok gyarmati kikötőjét, Makaót. A portyának induló támadás végül egy hónapokon át tartó csatává nőtte ki magát, amelyben a Vörös Flotta hatalmas veszteségeket szenvedett: 30 ezer kalóz és félezer dzsunka veszett oda az 1810 januárjáig tartó ütközetekben. Az élelmes Csen-ji Sao ekkor sem adta fel: elfogadta a kínai hatóságok által felajánlott amnesztiát. Feloszlatta kalózhadseregét, és vagyonát megtartva szülővárosában, Kantonban telepedett le. Békés öregkort megélve, 1844-ben hunyt el.