Világjáró tarisznya: Jó hírek

Nyusz, a nyúl szomorúan bandukolt az őszi határban. Azon gondolkodott, hogy milyen szép volt a nyár, mennyi finomságot rágcsált, és persze mennyi málnát nyammogott itt el a kedvenc málnabokor-lakásáról. Aztán eszébe jutott, hogy a napokban milyen nagy meglepetés érte, amikor újra megtalálták egymást Emilkével és Nándival, és hogy milyen nagy bánata van Ágota miatt, akiről azóta sem tud senki semmit. Aztán egy hűvös fuvallat felborzolta vastag bundáját, ami igen kellemetlenül érintette. Az égboltra tekintve csak vastagodó felhőket látott, a föld közelében pedig sűrűsödő köd gomolygott. Magányából végül is egy kis pocok zavarta fel, akitől nagyon különös híreket hallott. Hogy mit? Azt már mesélem is.

Az emberek szépen rendbe rakták a termőföldeket. Magvak pihennek ott, várják a telet, s majd a tavaszt, de még semmi sem látszik, minden olyan titokzatos. Nyusz a rögöket rugdosta maga előtt, és már nem is nézett a lába elé. Így történhetett meg, hogy nem látta az előtte elsurranó kis pockot, és belerúgott.

– Aú! Nem látsz a szemedtől? – förmedt rá a nyúlra a pocok, miközben a lábikóját tapogatta.

– Mi? Micsoda? – tért magához Nyusz, mert valóban nem vett észre semmit. De amikor megpillantotta a kis pockot azonnal lehajolt hozzá.

– Nagyon fáj? – kérdezte aggódva.

– Eléggé – válaszolt sértődötten a pocok, mire Nyusz felajánlotta, hogy hazaviszi. A mancsaiba fogta, a pocok pedig folyton utasítgatta, hogy merre menjenek. Keringtek jobbra, balra, összevissza, de csak nem értek haza. Tulajdonképpen még mindig a határban kóricáltak.

Végül Nyusz szólalt meg:

– Te pocok! Hol laksz te valójában? – de a pocok csak ennyit mondott:

– Messze – erre Nyusz megállt, és hogy kibogozza az összegubancolódott szálakat, hazavitte magához.

A bokorlakás helyett az üreglakásába vitte, ott már sokkal melegebb volt. A kis pocok hamarosan megnyugodott, és elmondta zavarodottságának okát:

– Három határral arrébb lakom a családommal, és más pocokcsaládokkal együtt. Egyetlen célunk van, hogy teletömjük a pocakunkat magokkal, és raktárunkat megtöltsük mindenfélével télire. Így telnek a napjaink. Akár még unalmasnak is mondhatnám, ha nem kéne folyton bujkálnunk az üldözőinktől, akik a rókák, vadmacskák, menyétek, meg ilyesmik. De a legnagyobb veszély mégis odafentről érkezik a szárnyas rablóktól, mert mi csak így hívjuk őket. Szinte zajtalanok, és ha nem süt a nap, még az árnyékuk sem figyelmeztet minket a jöttükre. De egy nap különös dolog történt. A kishúgommal kutattunk, amikor egy ilyen szárnyas rabló feltűnt az égen. A húgocskám messze volt tőlem, és én úgy láttam, hogy elkapta a rabló, mert valaki volt a karmai közt. Nem tudom, hogy vettem a bátorságot, de elkezdtem dobálni, míg a szárnyas rabló leejtette a húgomat. De ekkor nagy meglepetésben volt részem: nem a testvérkém volt az, hanem egy egér.

– Egy egér? – ugrott talpra Nyusz, mert nagyot dobbant a szíve.

– Az. Egy egérlány. De sajnos megsebesült, mert a rabló karma éles. Már jobban van, de járni még nem tud. Mesélt nekem Rigóerdőről, és azt kérte keressem meg ezt a helyet, és mondjam meg a barátainak, hogy jól van.

Nyusz alig hitt a fülének. Hát igaz lenne, amit hall? (Folytatjuk)