Az emberi sorsok riportere

A legendás tévés egy könyvvel érkezett a beszélgetésre, amiben életének minden fontos eseményét, riportját feljegyezte napra pontosan. Ezt lapozgatva vág bele életútjának feltárásába.

Tulajdonképpen egy ígéretnek hitt, akkor még reményteli, utólag már súlytalan szavaknak köszönheti a szerelmet, amit televíziózásnak hívnak. Amikor szülei elváltak, édesanyjával Csepelről Pécsre költözött egy romos kis lakásba. Harmadikos gimnazistaként úgy döntött, segít az édesanyjának, munkát vállal. A pécsi rádió akkor alakult, és bemondót kerestek. Mivel gyerekesnek találták a hangját, bemondónak nem, riportergyakornoknak viszont felvették. Egy nap a budapesti főnök látogatást tett Pécsen. Azt mondta a riporter lánynak, hogy Budapesten lenne a helye az induló tévénél, majd elment. A fiatal lány komolyan vette, összepakolt és a fővárosba ment. Ám amikor megérkezett, felvenni senki nem akarta. Ínséges idők jöttek: szegénység, albérlet, nélkülözés. De erre még visszatérünk.

Balogh Mária kitartó volt, jutalma pedig a munka és az elismertség lett.

– Amit nem akartam megcsinálni, nem kellett. Amit pedig akartam, megcsinálhattam – válaszol arra a kérdésre, milyen műsort csinálna még szívesen. Hozzáteszi: – 78 éves elmúltam, bejártam a fél világot. Nem maradt ki semmi, volt gyerekműsor, bánya, gyár, sőt, még Lányok, asszonyok is.

A Magyar Televízió első női riporterével, Balogh Máriával beszélgethettek a Viktória Központban (Fotó: Molnár Artúr)

Legemlékezetesebb riportalanyai között Gagarint, Jókai Annát és Várkonyi Zoltánt említi, de a jelenlevőkkel együtt érezzük, felsorolni is lehetetlen lenne a hosszú névsort. Leginkább a gazdasággal, iparral foglalkozó témákhoz vonzódott. Az emberi sorsok, a munkások érdekelték, akikkel mindig szót értett.

– Csepeliségemet sosem tudtam megtagadni. Vasöntő édesapám mindig vasszagú volt. Olyan kérges volt a tenyere, amikor megsimogatta az arcomat, fájt. Édesanyám is gyári munkás volt. Én ezekhez az emberekhez voltam szokva, ebben a miliőben éreztem jól magam. A professzorokkal, tudósokkal nem találtam hangot, sőt, kifejezetten feszélyezve éreztem magam riport közben – meséli.

Saját bevallása szerint is a televízió volt az élete, mindent alárendelt ennek a szerelemnek. Kilenc évvel idősebb exférje hat nyelven beszélt, intelligens mérnökember volt, aki kellő humorral tudta kezelni a helyzetet, sokszor mutatkozott be úgy: „Én vagyok a Balogh Mari férje”. Ellentétes személyiségek voltak, és bár elváltak, haláláig a legjobb barátok maradtak. Az újságíró-szövetség klubjában ismerkedtek meg, esküvőjükön pedig az egész televízió ott volt. Apropó, újságíróklub. „Maga nem szegény, maga pillanatnyilag le van égve”– mondták neki, amikor nem volt pénze még ebédelni sem. Ahogy ő mondja, a klubba járt melegedni, legfőképp kanasztázni, mígnem egy kollégája minden ellenszolgáltatás nélkül befizette a napi bécsi szeletre. A szegénység mellett a számkivetettség érzésével is meg kellett küzdenie. A nyolcvanas években A Hét új főszerkesztője, azzal az indokkal, hogy neki csak szép és okos nők kellenek, gyakorlatilag utcára tette. Egy év kényszerszünet után Sorsok címmel új műsort kapott. 1995-ben ment nyugdíjba, amikor beosztott riporterként dolgozott. Egy fiatal szerkesztő tulajdonképpen megmondta, mit kell kérdeznie. Ekkor úgy döntött, feláll. Sokan keménynek, férfiasnak hitték, pedig ő csak felvette ezt a szerepet. Hiszen nagy lelke van, aki Tóth Árpádot olvas, Beethovent hallgat, aki annak örül, ha tehet valamit, süthet és főzhet. Aki négyéves korától egymaga neveli halmozottan sérült unokaöccsét, mert szülei intézetbe adták volna. András most 33 éves. Balogh Mária még aktív tévés volt, amikor a Pető Intézetbe járt vele mindennap. Fenekestől felfordult az élete, de érezte, amíg él, dolga van Andrással.