Fehér és a fekete misztikus világa

A tárlat egyfelől a ráismerés gyönyörűségét adja: hiszen amit látunk, jellegzetesen, összetéveszthetetlenül fehérlacis. Ugyanakkor a kör alakú, fantasztikus kompozíciók mégis egy új festői korszakot mutatnak meg, s az újdonság varázsával hatnak - még azok számára is, akik jól ismerik a fehérvári születésű, máig a megyéhez, Táchoz is kötődő alkotó munkásságát. A tondósorozat meghatározó színe a titokzatos fekete, s a kompozíciókon újra megjelennek az átrajzolt figurák ... Ezért óhatatlanul felidéződik bennünk Fehér László festészetének egy korábbi szakasza: eszünkbe jutnak a fekete-sárga korszak revelatív képei. Azok, amiket 1990-ben láthattunk a rangos Velencei Biennálé magyar pavilonjában. Azok, amik egy csapásra ismertté tették világszerte is Fehér László nevét, egyéni stílusát, szemléletét. Így mielőtt az új tondósorozatról beszélnénk, arról is faggatom, vajon hogyan talált rá annak idején a saját útjára?

- Kérdezik ezt tőlem a növendékek is, én pedig csak azt mondhatom nekik, amit a mesterem, Kokas Ignác tanácsolt: Vállald önmagad, a börtön árán is! Számomra ez fontos szlogenné vált a képzőművészeti főiskolán. Azt jelenti: ha az ember rálép az útra, amit helyesnek érez, nem szabad hagynia, hogy külső hatások eltántorítsák. Amikor a főiskolán, harmadévesen elkezdtem hajógyári munkásokat, brigádkirándulásokat, az aluljáró világát megörökítő fotók alapján festeni, azt mondták: ez megőrült! Aztán az a kép - aminek kapcsán így beszéltek rólam - nagy kiállításokra, sőt, címlapra került, majd a művészeti kiadványokban hivatkozási alap lett. Abból a sorozatból a Magyar Nemzeti Galéria vette meg az utolsót, az Aluljáró II. címűt, pedig egy amerikai galéria is jelentkezett érte. De örülök, hogy itthon maradt, mert így bármikor be tudom mutatni...

Annak, ahogy a Velencei Biennálén kiállított híres sorozat megszületett, szintén története van, ahogy az átrajzolt figurák születésének is:

- Ez 1988-ban történt: a műteremben ültem, és motoszkált bennem valami elégedetlenség... - meséli. - Egy kis, feszített vászon volt előttem, amire szinte csak úgy felmaszatoltam a Balkon vázlatát. Egy girbegurba farostlemez is volt éppen a műtermemben, és még délután megfestettem rá a képet. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, úgy éreztem, most eldőlt valami... Ez indította el a sorozatot, ami Velencében sikert aratott. Átrajzolt figurákat a 80-as évek első felében kezdtem festeni. Egy igen nehéz, szomorú periódus után jöttünk el Budapestről Tácra, hogy az ottani műtermemben kezdjek dolgozni. Akkoriban vetélt el a feleségem, és ez nagyon megviselt bennünket. Én nekiláttam a munkának: festettem egy emlékképet, amin anyám, nagyanyám áll, és engem fognak, mint kisgyereket. De valahogy elégedetlen voltam az eredménnyel. Másnap a műteremben kitöröltem a figurákat, körbefestettem őket, hogy csak az alakok kontúrja maradjon. Ezzel épp azt a helyzetet teremtettem meg, amit érzékeltetni szerettem volna: a lét és nemlét különös viszonyát, a létezés megfoghatatlanságát. A csapdahelyzetet, amivel az emberiségnek örökké szembesülnie kell: hogy nem mi akartunk megszületni, de meghalni se akarunk, ragaszkodunk az élethez. Később, a fekete-sárga korszak képeibe is beépültek ezek az átrajzolt figurák .

A többi talán közismert: a fekete-sárga sorozat - az emlékek a gyerekkorból, az 50-es évekből - képes volt felidézni egy korszak különös légkörét, vallani a személyes múltról éppúgy, mint egy hosszú történelmi időszakról, amit a világ akkoriban - 1989-ben - zárt le, szembesülve egy rendszer minden ellentmondásával, bűnével.

S most, az egészen más hangulatú, jórészt fekete-szürke tondósorozaton ismét megjelentek a különös, átrajzolt figurák. De persze az is nagyon érdekes, hogyan talált rá Fehér László a kör alakú kompozícióra? Kiderül: sose gondolta volna, hogy egyszer tondókat készít majd - annak ellenére, hogy ez a forma a reneszánsz óta használatos a festészetben. De ennek is megvan a maga története. Minden a neves festőművész, El Kazovszkij temetésén kezdődött:

- Két éve halt meg: jó barátságban voltunk, sokszor szerepeltünk együtt kiállításon. Már korábban szerettem volna megfesteni a portréját, ehhez csináltam fotókat is. Mondta, hogy a gyomrát fájlalja, de nem sejtettem, hogy ez már a betegség előjele... A temetésén valami iszonyú, hideg űrt éreztem. S ahogy ott álltam, megjelent előttem egy fekete, üres kör és El Kazovszkij, Kazo mosolygós arca, amit a fény írt körül. Olyan volt ez, akár egy belső látomás: az előttem megjelenő kép úgy hatott, mintha Kazo a halál szemgödréből nézett volna vissza. A fekete kör formába festettem bele az ő átrajzolt, kedves, kucsmás portréját. Úgy éreztem, mindez hűen tükrözi az érzéseimet, gondolataimat, a lét-nemlét feszültségét... Amikor ezt az első tondót megcsináltam, megint megsejtettem, hogy rátaláltam valamire, amivel kifejezhetem a létezés megfoghatatlanságát. Egyszerre izgatni kezdett a kör forma, ami kicsit úgy hat, mintha távcsővel néznénk a világ jelenségeit. No és érdekelt a sötét szín mélysége, titokzatossága - amit én mindig misztikusnak éreztem. Így született a sorozat. Persze, előbb asztalost is kellett találni, aki képes megfelelő vak keretet készíteni, amire felfeszíthetem a vásznat. Végül az én táci asztalosom, Magyar Feri a fiával, számítógép segítségével számolta ki, hogy miként lehet ezt kivitelezni, hogy ne vetemedjen el.

Eddig harminc tondó készült el, de a sorozat folytatódik: most is öt felfeszített vászon várakozik a műteremben. A Csók képtárban csak az óriási képek egy része fért el, ám a tárlathoz gyönyörű album született, Földényi F. László előszavával: abban még több munka szerepel. A fehérvári tárlaton - amit Izinger Katalin rendezett - a képtár földszintjén Fehér László újabb önarcképei is helyet kaptak. Az alkotó azt mondja, csak 50 évesen kezdett önarcképet festeni. Az önarckép számára csak ürügy ahhoz, hogy a személyiségen keresztül láttassa a helyzetet, amiben létezünk. Nos, újabb önarcképein befogott füllel vagy éppen egy fa odvába bújva látjuk. A befelé fordulás, a meditáció, a külvilág kizárásának igénye fogalmazódik meg ezekben az önarcképekben, amelyekről úgy véli, tükrözi a mai ember világhoz való viszonyát, azt az érzést, amit sokan meg se tudunk fogalmazni. De Fehér László vallja: az igazi művész olyan, akár a szeizmográf - néha korát megelőzve jelez, reagál a dolgokra. Előfordul, hogy ezért nem is értik meg, de az idő rendszerint őt igazolja...