Hétvége

2008.08.30. 02:28

Kenyérnek ideje

Thébából utaztunk Delphoiba. Vacakul zötyögő, Nyugat-Európából már kimustrált, görögöknek akkor még megfelelő autóbusszal, valamikor a nyolcvanas évek közepén.

Ármás János

Szakadt szál után kutatok, melynek gomolyagja elgurult valahol a gyermekkor bokrai között - olvasom Sütő András korszakos értékű, Anyám könnyű álmot ígér című regényében. Az édesapám Hajdú-Biharból érkezett, az anyukám Vasból, lényegében mindketten a családi szegénységből menekültek valamifajta hitt, gondolt, biztos (apámnál ez már magát a kollégiumot, vagyis a szállást és a napi háromszori étkezést jelentő) megélhetés felé. Mesélték aztán később az otthoni, bihari, vasi kenyereket, kenyérsütéseket, hetente hányszor, meddig állt el. Majd rövidnadrágosként, suttyó kölyökként már mehettem a palotai, közeli közértbe azért a bizonyos háromhatvanasért.

A nyolcvanas évek végén, egy újabb, augusztusi hátizsákos görög út előtt városi televíziósként Tésen forgattunk. Előre, az ünnepre legyen bejátszhatóan kész a konzerv . Kenyérsütést. Nem túl bonyolult mutatvány ez, szerencsére az operatőr, Ádám János barátom pontosan tudta, hogy én mit szeretnék... Az akkori technika lehetőségei alapján először kazettás magnón rögzítettük a hangot, majd ez alapján a képeket. A kemence élesztését, fűtését, a liszt szitálását, dagasztást, kovászolást, a kenyér vetését. Kérdeztem a minap, sajnos meghalt már a néni, aki mindezt tette. De akkor készített nekünk természetesen langallót , vagyis kenyérből lángost, fokhagymával kente, a közeli, több száz éves söntésben hatalmas korsó sört hörpöltünk rá. A kenyeret nem szegte meg, mert még forró, s úgy azt nem illik. Mert tisztelni kell, amit kapunk. Megkaptuk, hazavittük Palotára, a televízióstúdióban Kara Tibi operatőr húzta a keresztet a kenyér hátán, majd felszelte. Egy velencei ferences rendi szerzetes, bizonyos Antonio Vivaldi F-moll hegedűversenye szólt az adásba került film alatt.

Baranyában, Orfűn, ahol akkor a mi kis házunk garantált nyári menedéket adott a világ kócossága elől, rendesen, de vendége(in)knek is mutatva bizton felkerestük a malommúzeumot. Tizenkilencedik századi eredetű vízimalom, a huszadik század technikája működteti a mai napig. Jelenleg már egy kaposvári cég bérli az éves kapacitást, hozza a gabonát, mert ami itt készül, az uniós normák szerint is tuti. Visszatérő kuncsaftként vásároltunk itt nyaralás idején lisztet. Mert ez a liszt nem olyan liszt, mint a bolti. Orfűi házszomszédunk, örök hűségű cimborám, Juhász Laci, dombovári pedagógus (négygyermekes családapa, felesége, Jutka, szintén tanító, a két nagylányuk az idei évet is jelessel abszolválta a Pécsi Egyetemen, a kisebbek már gimnazisták, hasonló eredményekkel). A Laci esztendőnként rendszeresen elhoz Dombóvárról egy-egy, de inkább több osztályt a malomhoz, maga dagasztja be a kenyereket, ő veti a kemencébe. Közben felszeli a paradicsomot meg a paprikát, majd szegi, vajazza a kisült kenyeret, s gyorsan telefonál a büfésnek, szia, Dezső, indulunk, a gyerkőcök nálad esznek jégkrémet.

A mélyhűtőből veszem elő reggelente azt a bizonyos felszelt toast kenyeret. Gyors, az ébredésre szóló piritóshoz ugyanúgy jó, mint majd este a melegszendvics-sütőbe. Alföldi rokonaink ittjártukban csak pislogtak, nem is vitatnám, hogy praktikusnak vélt butaságunkon csodálkozva. Tudod, Janikám, mi a boltban is hetente csak kétszer veszünk, mert az olyan, a Sanyi bátyád lába sem kívánja már a rohangálást.

Ha már malomról beszéltünk, mondjuk most ide Tamási Áron szép történetét, miért is lett Farkaslaka az ő szülőfalujának a neve. Egy molnárról szól a történet, akit az idegenek először csak messziről személtek, mert furcsa híreket hallottak felőle. Aztán rászánták magukat, sorsot húztak, ki is vigye a gabonáját őrlésre. Majd ment a második, a harmadik. Ám eltűnt két igavonó ló, mondta a molnár, a farkasok voltak. De a környékbeliek úgy döntöttek, nem érdeklik őket a farkasok, asszonyok is hozták már a gabonás zsákokat, ettek az új kenyérből, senkit nem érdekelt már a legenda, de megmaradt a név: Farkaslaka.

Az édesanyám néhány esztendeje akkor ért haza Erdélyből, amikor az új búza lisztjéből sütött kenyér megszegésére készültünk. Telefonált, megálltak Farkaslakán is. Vártuk, naná. Otthon, a mélyhűtőben van még kenyér. Talán megérti és megengedi Sütő András, ha idemásolom egy mondatát: Múlt és jelen kavargásában, étellel-itallal terített asztaloknál ilyenformán botlottam szüntelen lélekficamító emlékekbe is. Talán nem túlzás, ha fontosnak tartottam egymás után írni ezeket a mondatokat, tisztelve - nem mellékesen a családunkat is a közösségébe fogadó - falusi embert, aki mostanság a kenyérgabona magtárba hordásán szorgoskodik.

Rövidnadrágos suttyó kölyökként vásároltam a közeli közértben először azt a bizonyos háromhatvanas, kilós kenyeret

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!