A levegőben is muzsikál

Ercsi, tisztesség ne essék szólván, nem hasonlítható Debrecenhez vagy Nagyváradhoz, Szegedhez vagy Pozsonyhoz, de a cigányzenélés hagyományairól sok-sok történetet mesél Vörös József, az utolsó cigányprímás, aki hála Istennek még muzsikál, ha hívják. De ez már nem a régi. S soha nem is lesz az, sehol. Sajnos.

- A rendes nevem nem ismerik, csak azt, hogy Bogyó - mondja komoly, finom mosollyal a törékeny termetű, hatvanhét éves muzsikus. A kora egyáltalán nem látszik rajta, s jó vele beszélgetni, mert mindenre pontosan emlékszik. A dátumokra, a nevekre, a személyekre, de a hangulatokra, az elmúlt fél évszázad változásaira, amelyek az élőzenélés, a szórakozás szokásait is megváltoztatták egyszer és mindenkorra. S e változások taglalásában úgy áll ő, a cigányprímás, az egykori Rajkó zenekar prímása a középen, hogy nem tolakszik, nem dicsekszik. Pedig lenne mivel!

- A nagyapám, Vörös József hegedült, őutána kaptam a Bogyó nevet. Édesapám, János cimbalmon játszott, s engem is cimbalmosnak akart, de nem szerettem. Az ercsi iskolában Csiki Győző tanított zenére, s mondta édesapámnak, te, Jancsi, ez a gyerek nem cimbalmosnak való! Váltottunk. A cimbalmozás ugyan nem vált hátrányomra, a zenekarokban tudtam annak is a szólamát - teszi hozzá, s mosolyog, de magyarázatát adja e finom, jellegzetes mosolynak. - Ez a húszforintos mosoly, így hívják a cigányzenészek. Ha odahajolnak a vendégnek, mi a nótája, így mosolyognak. Sokszor azonban kapom magam, hogy én akkor is így mosolygok, ha nem is kell, mondom magamnak, megbolondultam?, rajtam maradt a szerep? - mosolyog most már szélesebben. Nevetünk, mert nem igaz az, hogy szerep! Ő ilyen. Finom, nagy tudású, istenáldotta tehetségnek született, amit a szorgalom, a gyakorlás tett érlelt teljessé. Sokak szerint.

Budapestre gyermekként került, érdekes módon. A Rajkó zenekar tehetségkutató programjában találták meg Józsefet Ercsiben. Externistaként (kollégium nem lévén) Lakatos Pál nagybőgős családjánál lakott, az Üllői úton járt iskolába, a Szófia utcában zeneiskolába. Ma is hallás után ír kottát, így tanul újabb és újabb darabokat, nótát, operettet, slágert, elképesztő repertoár rejtezik a fejében és persze a kezében. Ahogy mesél, hol a jobb kezével húzza a levegőben a vonót, hol a bal ujjaival fogja a húrokat - még a nem zenész is hallja a képzeletbeli muzsika hangjait...

- Farkas Gyula vitt be a Rajkó zenekarba, én voltam a falusi cigány. Úgy szólított mindenki, de nem csúfoltak vele, mert engem állítottak példának is. Mindent megtanultam - meséli, s egyszerű magyarázatot ad erre a dologra is, ami érzékeny téma. - Franciaországba vittek ki egy nagy lakodalomra, s úgy szólt nekem a házigazda, gyere ide, te cigány, s én hazajöttem. Letérdelt elém, úgy kért bocsánatot, de hiába. Lehet mondani, hogy cigány, csak annak a hangsúlya nem mindegy - emeli föl ujját. Ám nem döngeti a mellét, nem dicsekszik, valahogy érthetővé válik ez a probléma, amiről beszél. Elegánsan. Az ő modorában.

Bejárta ifjan Európát, Moszkva, Berlin, Brüsszel, Párizs színpadain muzsikált a rajkókkal, 1960-ban, 19 évesen hivatásos zenészi működési engedély birtokában tért haza Ercsibe. S noha Magyarországon Brahmsot, a Pacsirtát, s a többi rangos művet köztudomásúan kiválóan játszotta, maradt otthon. A Halászcsárdában, a Szalma csárdában játszott hivatásosként, s alkalmakon zenélt. Három házat épített, feleségével felnevelték egyetlen leányukat, Margitkát, s 85 éves édesanyjának eljátssza az Ave Mariát, ha kéri a fiától. Tele van történettel, különlegesekkel. Mint amilyen ő maga és amit e szó takar. A cigányprímás.