Hétvége

2007.09.29. 02:29

Nincs glória a fejem felett

Victorné Erdős Esztert néhány hete Magyarország egyik új példaképévé választotta a Pannon Példakép Alapítvány. A ráckeresztúri drogterápiás otthon vezetője nem drogosként ugyan, de megjárta a maga poklát.

Kovalcsik Katalin

- Kedves Eszter, milyen volt a gyermekkora?

- Teljesen átlagos családból származom. A színésznők szokták mondogatni, hogy már az óvodában is énekelni, meg táncolni akartam... Nos, én gyerekkorom óta misszionáriusnak készültem, aki Afrikában szegény gyerekeket ment meg, Indiában leprásokkal foglalkozik. Persze ma már tudom, hogy ezekre nem voltam én sem méltó, sem alkalmas. Egyébként rossz gyereknek mondanám magamat, fára mászós voltam, csavargós, hazudós, nem jó tanuló. Tanáraim nem javasolták, hogy gimnáziumba menjek, de akkor csak a szakközép maradt volna, szerintem ezért, meg hogy kicsit megjavuljak adott anyukám a debreceni református gimnáziumba. Fél év után kirúgtak onnan, átvittek a katolikusba, onnan meg megszöktem, és átkerültem év közben egy gyenge budai gimnáziumba. Onnan is megszöktem. Én mindenhonnan megszöktem. Egy barátnőmmel megbeszéltük, hogy csövezünk - decembertől, tehát javarészt télen, nagy hidegben... Végül úgy kerültem haza, hogy egy fiú, nem is ismertem - máig is keresem a választ, nem angyal volt-e mégis? -, megszólított az utcán, és elbeszélgettünk. Rábeszélt, hogy menjek haza, sőt haza is kísért. Az életem aztán egy nyári keresztény táborban fordult meg. Egyébként mindig hittem Istenben, tudtam, hogy van, de ez a tudat nem segített rajtam. Gyenge jellemnek tartottam magamat. A táborhoz úgy álltam hozzá, hogyha hazamegyünk, minden marad majd a régiben. De minden megváltozott. Nem azt mondom, hogy glória került a fejem fölé - mert az ma sincs -, de valami ott elkezdődött. És ekkor kezdődött az életemben a drogmisszió is.

- De ekkor még elég fiatal volt, nem? Tizenhét év körüli.

- Tizennyolc. A Moszkva térnél laktunk, elég sokat jártam arra, akkor a drogosok fő találkozóhelye volt. A megtérésem után ott találkoztam régi haverokkal, köztük drogosokkal. Kérdezték: hova mész? Mondtam: templomba, nem jöttök velem? Néhányan jöttek is, annyira szerencsétlenek voltak, hogy mindegy volt nekik, akkor éppen hova mennek. Aztán bővült a kör, kialakult a szociális gondozó néni szerepem, volt olyan alkalom nem egyszer, hogy a lakásunkon, a nappalinkban tartottunk drogosoknak bibliaórákat, negyven-ötven ember is ücsörgött a szőnyegen. 1984-ben végeztem a teológián. Akkor feltették a kérdést, lenne-e kedvem a kallódó misszióban dolgozni? Az első otthont itt, Ráckeresztúron hoztuk létre, egy kis parasztházban. Olyan furcsa, hogy nekem ez az első munkahelyem. Akkor már megismerkedtem a férjemmel, Baranyában megcsináltuk a zsibriki otthont is 1990-ben. Ráckeresztúrról nemsokára szólt az utódom, aki utánam volt ott vezető, hogy visszaadná a helyét. Zsibriken meg megvolt az én utódom, ráadásul akkor már két éve nem is dolgoztam, gyesen voltam a harmadik gyerekemmel. Úgyhogy megkérdeztem a férjemet: jöjjünk? Isten már tudta, hogy ide nekünk vissza kell jönni, mi még nem. Jöttünk. Ráckeresztúr tulajdonképpen az első gyerekünk.

- Hogy csinál az ember rehabilitációs otthont?

- Nehezen, mert mikor nekikezdtünk, a drogosok a hivatalos társadalmi hozzáállás szerint nem is léteztek. Miközben mi akkor már jó néhány éve láttunk embereket meghalni. De visszatérve a kérdésre: az én életemben az a legcsodálatosabb, hogy nem csináltam semmit, mégis minden megtörtént velem. A mai napig úgy érzem, hogy megtörténnek a dolgok, de nem hiszek a direkt isteni beavatkozásban. Inkább úgy mondanám, ha kinyílik egy ajtó, bemegyek rajta. Nyílnak az ajtók, nem tudom, mi vár rám, de megyek arrafelé.

- Az első otthon után építettek másikat, most pedig a harmadikban, a legszebben dolgoznak, számos fiatal ment már el innen gyógyultan, vannak - csúnya szóval - sikersztorik. Mit élnek meg sikernek, mit sikertelenségnek?

- Nincsenek ilyen kategóriák nálunk. Nem vagyok sebész, nem tudom az emberekből kimetszeni a múltjukat. Senki miatt nem szomorkodunk, aki úgy dönt, hogy drogos, bűnöző életmódot akar folytatni. Ha akarja, tegye. Mondanék egy példát: meghalt egy drogos fiú, én temettem. Az édesanyja elmondta, mennyire örül, hogy a fiának volt legalább egy szép éve itt. Most akkor ez siker? Kudarc? És ami siker, arra sem mondanám, hogy az enyém. Aki rendbejön, bizonyára olyan viszonylag ép személyiség, hogy itt csak egy kis lökés , egy kis pszichotámogatás kell neki hozzá.

- Szokott kemény is lenni?

- Nem. Persze ettől még nem tollas a hátam. De nem is kell itt nekünk keménykedni, ezek a fiúk már kaptak eleget keménységből az életükben.

- Létezik-e Erdős Eszter a ráckeresztúri drogterápiás otthon nélkül?

- Nem nagyon. A családomban, a kapcsolataimban is ugyanazokat az eszközöket használom, mint az otthonban. Ott sem az én személyem számít, sőt, olyan programot szeretnék csinálni, amelyben lényegtelen, hogy én itt vagyok, vagy sem. Ötleteket akarok adni, hogy utána magukat tudják gyógyítani. Valamiben mindig töröm a fejem. Például évek óta tervezem a fiatalkorúak drogterápiás programját, mert mindig van szülő, aki sírva telefonál ide a gyereke miatt. Fel is vennénk őket, de a tizenévesek hajlamosak felnézni az esetleg rossz mintát adó, börtönt járt, sokat megélt felnőttre is - jobb lenne külön épületben, külön stábbal megcsinálni. És nem rehabilitációs otthonként, hanem iskolaként. Ehhez persze sok pénz is kellene, meg a társadalom elfogadása. Mikor a jelenlegi otthonnal át akartunk költözni Martonvásárra a könnyebb közlekedés, jobb megközelíthetőség érdekében, az emberek aláírásokat gyűjtöttek ellenünk... A másik nagy tervem egy alternatív börtön létrehozása. A férjem tréfásan mondta, tizennyolc évesen biztosan nem az volt a vágyam, hogy börtönt csináljak. De ma a börtönökből sok szerencsétlen drogos srác kerül ki. Ez az intézmény a változásról szólna, azoknak, akik vállalják a változást. Szóval ezeket szeretném még, aztán nyugdíjba is mehetek... (nevet). Szerencsém van a kollégáimmal is, vagy inkább úgy mondom, a barátaimmal. Mi itt munkatársak vagyunk, de a barátságunkkal is példát akarunk adni.

- Teljesen átlagos családból származom. A színésznők szokták mondogatni, hogy már az óvodában is énekelni, meg táncolni akartam... Nos, én gyerekkorom óta misszionáriusnak készültem, aki Afrikában szegény gyerekeket ment meg, Indiában leprásokkal foglalkozik. Persze ma már tudom, hogy ezekre nem voltam én sem méltó, sem alkalmas. Egyébként rossz gyereknek mondanám magamat, fára mászós voltam, csavargós, hazudós, nem jó tanuló. Tanáraim nem javasolták, hogy gimnáziumba menjek, de akkor csak a szakközép maradt volna, szerintem ezért, meg hogy kicsit megjavuljak adott anyukám a debreceni református gimnáziumba. Fél év után kirúgtak onnan, átvittek a katolikusba, onnan meg megszöktem, és átkerültem év közben egy gyenge budai gimnáziumba. Onnan is megszöktem. Én mindenhonnan megszöktem. Egy barátnőmmel megbeszéltük, hogy csövezünk - decembertől, tehát javarészt télen, nagy hidegben... Végül úgy kerültem haza, hogy egy fiú, nem is ismertem - máig is keresem a választ, nem angyal volt-e mégis? -, megszólított az utcán, és elbeszélgettünk. Rábeszélt, hogy menjek haza, sőt haza is kísért. Az életem aztán egy nyári keresztény táborban fordult meg. Egyébként mindig hittem Istenben, tudtam, hogy van, de ez a tudat nem segített rajtam. Gyenge jellemnek tartottam magamat. A táborhoz úgy álltam hozzá, hogyha hazamegyünk, minden marad majd a régiben. De minden megváltozott. Nem azt mondom, hogy glória került a fejem fölé - mert az ma sincs -, de valami ott elkezdődött. És ekkor kezdődött az életemben a drogmisszió is.

- De ekkor még elég fiatal volt, nem? Tizenhét év körüli.

- Tizennyolc. A Moszkva térnél laktunk, elég sokat jártam arra, akkor a drogosok fő találkozóhelye volt. A megtérésem után ott találkoztam régi haverokkal, köztük drogosokkal. Kérdezték: hova mész? Mondtam: templomba, nem jöttök velem? Néhányan jöttek is, annyira szerencsétlenek voltak, hogy mindegy volt nekik, akkor éppen hova mennek. Aztán bővült a kör, kialakult a szociális gondozó néni szerepem, volt olyan alkalom nem egyszer, hogy a lakásunkon, a nappalinkban tartottunk drogosoknak bibliaórákat, negyven-ötven ember is ücsörgött a szőnyegen. 1984-ben végeztem a teológián. Akkor feltették a kérdést, lenne-e kedvem a kallódó misszióban dolgozni? Az első otthont itt, Ráckeresztúron hoztuk létre, egy kis parasztházban. Olyan furcsa, hogy nekem ez az első munkahelyem. Akkor már megismerkedtem a férjemmel, Baranyában megcsináltuk a zsibriki otthont is 1990-ben. Ráckeresztúrról nemsokára szólt az utódom, aki utánam volt ott vezető, hogy visszaadná a helyét. Zsibriken meg megvolt az én utódom, ráadásul akkor már két éve nem is dolgoztam, gyesen voltam a harmadik gyerekemmel. Úgyhogy megkérdeztem a férjemet: jöjjünk? Isten már tudta, hogy ide nekünk vissza kell jönni, mi még nem. Jöttünk. Ráckeresztúr tulajdonképpen az első gyerekünk.

- Hogy csinál az ember rehabilitációs otthont?

- Nehezen, mert mikor nekikezdtünk, a drogosok a hivatalos társadalmi hozzáállás szerint nem is léteztek. Miközben mi akkor már jó néhány éve láttunk embereket meghalni. De visszatérve a kérdésre: az én életemben az a legcsodálatosabb, hogy nem csináltam semmit, mégis minden megtörtént velem. A mai napig úgy érzem, hogy megtörténnek a dolgok, de nem hiszek a direkt isteni beavatkozásban. Inkább úgy mondanám, ha kinyílik egy ajtó, bemegyek rajta. Nyílnak az ajtók, nem tudom, mi vár rám, de megyek arrafelé.

- Az első otthon után építettek másikat, most pedig a harmadikban, a legszebben dolgoznak, számos fiatal ment már el innen gyógyultan, vannak - csúnya szóval - sikersztorik. Mit élnek meg sikernek, mit sikertelenségnek?

- Nincsenek ilyen kategóriák nálunk. Nem vagyok sebész, nem tudom az emberekből kimetszeni a múltjukat. Senki miatt nem szomorkodunk, aki úgy dönt, hogy drogos, bűnöző életmódot akar folytatni. Ha akarja, tegye. Mondanék egy példát: meghalt egy drogos fiú, én temettem. Az édesanyja elmondta, mennyire örül, hogy a fiának volt legalább egy szép éve itt. Most akkor ez siker? Kudarc? És ami siker, arra sem mondanám, hogy az enyém. Aki rendbejön, bizonyára olyan viszonylag ép személyiség, hogy itt csak egy kis lökés , egy kis pszichotámogatás kell neki hozzá.

- Szokott kemény is lenni?

- Nem. Persze ettől még nem tollas a hátam. De nem is kell itt nekünk keménykedni, ezek a fiúk már kaptak eleget keménységből az életükben.

- Létezik-e Erdős Eszter a ráckeresztúri drogterápiás otthon nélkül?

- Nem nagyon. A családomban, a kapcsolataimban is ugyanazokat az eszközöket használom, mint az otthonban. Ott sem az én személyem számít, sőt, olyan programot szeretnék csinálni, amelyben lényegtelen, hogy én itt vagyok, vagy sem. Ötleteket akarok adni, hogy utána magukat tudják gyógyítani. Valamiben mindig töröm a fejem. Például évek óta tervezem a fiatalkorúak drogterápiás programját, mert mindig van szülő, aki sírva telefonál ide a gyereke miatt. Fel is vennénk őket, de a tizenévesek hajlamosak felnézni az esetleg rossz mintát adó, börtönt járt, sokat megélt felnőttre is - jobb lenne külön épületben, külön stábbal megcsinálni. És nem rehabilitációs otthonként, hanem iskolaként. Ehhez persze sok pénz is kellene, meg a társadalom elfogadása. Mikor a jelenlegi otthonnal át akartunk költözni Martonvásárra a könnyebb közlekedés, jobb megközelíthetőség érdekében, az emberek aláírásokat gyűjtöttek ellenünk... A másik nagy tervem egy alternatív börtön létrehozása. A férjem tréfásan mondta, tizennyolc évesen biztosan nem az volt a vágyam, hogy börtönt csináljak. De ma a börtönökből sok szerencsétlen drogos srác kerül ki. Ez az intézmény a változásról szólna, azoknak, akik vállalják a változást. Szóval ezeket szeretném még, aztán nyugdíjba is mehetek... (nevet). Szerencsém van a kollégáimmal is, vagy inkább úgy mondom, a barátaimmal. Mi itt munkatársak vagyunk, de a barátságunkkal is példát akarunk adni.

- Teljesen átlagos családból származom. A színésznők szokták mondogatni, hogy már az óvodában is énekelni, meg táncolni akartam... Nos, én gyerekkorom óta misszionáriusnak készültem, aki Afrikában szegény gyerekeket ment meg, Indiában leprásokkal foglalkozik. Persze ma már tudom, hogy ezekre nem voltam én sem méltó, sem alkalmas. Egyébként rossz gyereknek mondanám magamat, fára mászós voltam, csavargós, hazudós, nem jó tanuló. Tanáraim nem javasolták, hogy gimnáziumba menjek, de akkor csak a szakközép maradt volna, szerintem ezért, meg hogy kicsit megjavuljak adott anyukám a debreceni református gimnáziumba. Fél év után kirúgtak onnan, átvittek a katolikusba, onnan meg megszöktem, és átkerültem év közben egy gyenge budai gimnáziumba. Onnan is megszöktem. Én mindenhonnan megszöktem. Egy barátnőmmel megbeszéltük, hogy csövezünk - decembertől, tehát javarészt télen, nagy hidegben... Végül úgy kerültem haza, hogy egy fiú, nem is ismertem - máig is keresem a választ, nem angyal volt-e mégis? -, megszólított az utcán, és elbeszélgettünk. Rábeszélt, hogy menjek haza, sőt haza is kísért. Az életem aztán egy nyári keresztény táborban fordult meg. Egyébként mindig hittem Istenben, tudtam, hogy van, de ez a tudat nem segített rajtam. Gyenge jellemnek tartottam magamat. A táborhoz úgy álltam hozzá, hogyha hazamegyünk, minden marad majd a régiben. De minden megváltozott. Nem azt mondom, hogy glória került a fejem fölé - mert az ma sincs -, de valami ott elkezdődött. És ekkor kezdődött az életemben a drogmisszió is.

- De ekkor még elég fiatal volt, nem? Tizenhét év körüli.

- Tizennyolc. A Moszkva térnél laktunk, elég sokat jártam arra, akkor a drogosok fő találkozóhelye volt. A megtérésem után ott találkoztam régi haverokkal, köztük drogosokkal. Kérdezték: hova mész? Mondtam: templomba, nem jöttök velem? Néhányan jöttek is, annyira szerencsétlenek voltak, hogy mindegy volt nekik, akkor éppen hova mennek. Aztán bővült a kör, kialakult a szociális gondozó néni szerepem, volt olyan alkalom nem egyszer, hogy a lakásunkon, a nappalinkban tartottunk drogosoknak bibliaórákat, negyven-ötven ember is ücsörgött a szőnyegen. 1984-ben végeztem a teológián. Akkor feltették a kérdést, lenne-e kedvem a kallódó misszióban dolgozni? Az első otthont itt, Ráckeresztúron hoztuk létre, egy kis parasztházban. Olyan furcsa, hogy nekem ez az első munkahelyem. Akkor már megismerkedtem a férjemmel, Baranyában megcsináltuk a zsibriki otthont is 1990-ben. Ráckeresztúrról nemsokára szólt az utódom, aki utánam volt ott vezető, hogy visszaadná a helyét. Zsibriken meg megvolt az én utódom, ráadásul akkor már két éve nem is dolgoztam, gyesen voltam a harmadik gyerekemmel. Úgyhogy megkérdeztem a férjemet: jöjjünk? Isten már tudta, hogy ide nekünk vissza kell jönni, mi még nem. Jöttünk. Ráckeresztúr tulajdonképpen az első gyerekünk.

- Hogy csinál az ember rehabilitációs otthont?

- Nehezen, mert mikor nekikezdtünk, a drogosok a hivatalos társadalmi hozzáállás szerint nem is létez

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!