Hétvége

2007.03.14. 03:29

Mi a dolga ma a történésznek?

Legendás História klubjára, amely 1985-től 1996-ig működött, és Történelembarátok körére sokan emlékezünk, mindegyik formálta, mélyítette ismereteinket, identitásunkat. Vizi László Tamás ma a Kodolányi János Főiskola főtitkára, tanszékvezetője, főiskolai tanára.

Kovalcsik Katalin

Miről írta disszertációját a történelemtudomány doktora? Székesfehérvár és Fejér megye a napóleoni háborúk nemesi felkeléseiben. Ezért nem lep meg, amikor beszélgetésünk közben egy Napóleon-anekdotát idéz. Amikor a francia császár, a hadvezér bevonult Bécsbe, és itt állt a Magyar Királyság kapujában, megkérdezte Talleyrandtól, mit csináljak a magyarokkal? Válasza ez volt: Felség, vedd el tőlük a múltjukat, és azt teszel velük, amit akarsz...

- Van olyan vélemény, amely szerint veszni látszik a történész a nemzeti identitás teremtésében, fenntartásában és ápolásában eddig betöltött kulcsszerepe. Ön hogyan vélekedik erről?

- A mai magyar társadalom rendkívüli módon átpolitizált. Ugyanakkor az embereket érdekli a múltjuk, foglalkoztatja őket az, hogy mi történt a családjukkal, az őseikkel. A különböző korosztályokban mindig élt és ma is eleven a vágy arra, hogy megismerjék közel- és a régmúltjukat. A történész felelőssége ebben a helyzetben fokozottabb, mert az átpolitizálás miatt sok minden nem úgy jelenik meg, ahogyan megtörtént. A történész nem lehet politikai kurzusok, egyéb hatalmi tényezők kiszolgálója, korrekten, egzaktan, a források, az adatok tiszteletben tartásával kell megjelenítenie, kommentálnia az eseményeket. A maga módján és eszközeivel tennie kell az ellen, hogy a történelmet is átpolitizálják, a politikai erők a maguk önző, kirekesztő céljaira használják. Az értelmiség általános felelőssége, kötelessége megtalálni átalakulóban lévő szellemi és társadalmi szerepét, érlelődő új identitását és helyét napjaink információáramlásában.

- A kollektív emlékezet is darabjaira hullott, minden egész eltörött?

- Egy nemzet kollektív emlékezete apró mozaikokból épül fel, az egyén, a családok, a kisebb-nagyobb közösségek sorsának részleteiből. Olyan ez, mint egy puzzle játék, a részekből kell kirakni az egészet. Ám ha valamelyik nem illik oda, nem lehet beleerőszakolni. Mindennek a maga helyére kell kerülnie. A tragikus, a könyörtelen 20. században át- és kibeszéletlen történelmi tragédiák tömege történt meg velünk. Abban bíztunk, hogy a rendszerváltoztatással majd minden a helyére kerül. Ehelyett méginkább összekeveredett. A rejtvényjáték darabjai egy nagy zacskóba kerültek, és kezdhetjük elölről újra összepasszítani a részeket. Igen ám, de ez újabb problémákat jelent. Egy átpolitizált társadalomban szinte senki nem tudja kivonni magát a napi történésekből, sem az egyének, sem a közösségek. A politika önkényesen csoportosítja a tényeket, csúsztat, mellébeszél, manipulálja a tömegeket, ebben azonban nem lehet partner egy tisztességes történész, de például egy újságíró sem. A politikában ma identitáskeresés és -építés zajlik. Mindenki próbál a történelem sorsfordító eseményei meg a nagy személyiségek vállalásával, vagy éppen megtagadásával politikai tőkét kovácsolni. Ám ez gyakorta szánalmas, sokszor nevetséges és többnyire sikertelen vállalkozás.

- 1956 megosztja a magyar közgondolkodást, 1848 öröksége azonban mindenki számára vállalható. A nagy különbség az, hogy 48-ban a barikád egyik oldalán állt a magyar politikai elit és a nemzet szinte teljes egésze, a másik oldalon Bécs, a Habsburgok. 56-ban nem volt ilyen tiszta a kép, a barikád egyik és másik oldalán is álltak honfitársaink...

- Mi a történész feladata ma és 1848 mit üzen a mának, az Európába integrálódó magyarságnak?

- Például az, hogy az identitáskeresésben és -építésben tisztán láttasson, a politika felelőssége pedig az, hogy ehhez megfelelő klímát teremtsen. Nehéz ma a történész helyzete. Nem vonulhat, nem bújhat elefántcsont-toronyba, de nem is lehet kiszolgálója az érdekköröknek. A korrektség, a tisztánlátás érdekében el kell távolodnia a mai kocsmáktól . A tanárok felelőssége talán mindenkinél nagyobb. Több mint két évizede vagyok a pályán, tapasztalom, hogy a fiatalok szinte éheznek a történelemtanárok szavaira. Talán azért is, mert sem a családi, sem a baráti körökben nem beszélgetnek ilyen témákról. Generációk nem élnek együtt, emiatt nincs folytonosság, sérül a kollektív emlékezet. A tanárnak kell pótolni ezeket a hiányokat, mert ha elmulasztja, a szellemileg, a morálisan kellően fel nem vértezett fiatal a politika, a bulvármédia eszközévé, játékszerévé válik. Hogy ez ne következhessen be, se az idézett Napóleon-anekdota, se a Herder-jóslat, ezért kell ismernünk történelmünket, ezért kell emlékeznünk, és megünnepelnünk a sorsfordító eseményeket. A jeles napok fontosak, Szókratész szerint: az élet ünnep nélkül olyan, mint a hosszú út vendégfogadó nélkül.

- 1848 nem akármilyen esztendeje volt a magyar nemzetnek. Már a kortársak is csudák évének tartották. Üzenete több más között az, hogy a győzelem után nem kell egymásra kardot rántani, s ha bajban vagyunk, ne a másikra mutogassunk, hanem fogjunk össze. 1848-ban két egészen eltérő társadalmi bázisú és programú erő kapaszkodott össze, az ifjú pesti radikálisok és a nemesi ellenzék. Meg tudtak állapodni egy nemzeti minimumban, s így lett független felelős kormányzás, így kezdődhetett el az ország polgári átalakulása. Amit pedig áprilisban nem tudtak megvalósítani, arra kísérletet tett később a Batthyány-kormány. Március 15-e kisajátítása fel sem merült senkiben csak a kései utódokban, pedig úgy kell tekintenie mindenkinek erre a napra, mint oszthatatlan társadalmi örökségre.

- Ön hol ünnepel?

- Március 15-én Fehérváron, majd baráti társasággal Pozsonyban megnézzük hol ülésezett az alsó ház, a felső tábla, hol mondta el Kossuth híres beszédét, amikor kezét Batthyány vállára téve hangsúlyozta: Most, mint a főrendi ház ellenzékét viszem Bécsbe, de mint Magyarország független, felelős kormányának miniszterelnökét kívánom visszahozni. Hajóra szálltak, s Bécsbe mentek... Pozsony után mi is Bécsbe ruccanunk, végigjárjuk az ottani események színhelyeit.

- Van olyan vélemény, amely szerint veszni látszik a történész a nemzeti identitás teremtésében, fenntartásában és ápolásában eddig betöltött kulcsszerepe. Ön hogyan vélekedik erről?

- A mai magyar társadalom rendkívüli módon átpolitizált. Ugyanakkor az embereket érdekli a múltjuk, foglalkoztatja őket az, hogy mi történt a családjukkal, az őseikkel. A különböző korosztályokban mindig élt és ma is eleven a vágy arra, hogy megismerjék közel- és a régmúltjukat. A történész felelőssége ebben a helyzetben fokozottabb, mert az átpolitizálás miatt sok minden nem úgy jelenik meg, ahogyan megtörtént. A történész nem lehet politikai kurzusok, egyéb hatalmi tényezők kiszolgálója, korrekten, egzaktan, a források, az adatok tiszteletben tartásával kell megjelenítenie, kommentálnia az eseményeket. A maga módján és eszközeivel tennie kell az ellen, hogy a történelmet is átpolitizálják, a politikai erők a maguk önző, kirekesztő céljaira használják. Az értelmiség általános felelőssége, kötelessége megtalálni átalakulóban lévő szellemi és társadalmi szerepét, érlelődő új identitását és helyét napjaink információáramlásában.

- A kollektív emlékezet is darabjaira hullott, minden egész eltörött?

- Egy nemzet kollektív emlékezete apró mozaikokból épül fel, az egyén, a családok, a kisebb-nagyobb közösségek sorsának részleteiből. Olyan ez, mint egy puzzle játék, a részekből kell kirakni az egészet. Ám ha valamelyik nem illik oda, nem lehet beleerőszakolni. Mindennek a maga helyére kell kerülnie. A tragikus, a könyörtelen 20. században át- és kibeszéletlen történelmi tragédiák tömege történt meg velünk. Abban bíztunk, hogy a rendszerváltoztatással majd minden a helyére kerül. Ehelyett méginkább összekeveredett. A rejtvényjáték darabjai egy nagy zacskóba kerültek, és kezdhetjük elölről újra összepasszítani a részeket. Igen ám, de ez újabb problémákat jelent. Egy átpolitizált társadalomban szinte senki nem tudja kivonni magát a napi történésekből, sem az egyének, sem a közösségek. A politika önkényesen csoportosítja a tényeket, csúsztat, mellébeszél, manipulálja a tömegeket, ebben azonban nem lehet partner egy tisztességes történész, de például egy újságíró sem. A politikában ma identitáskeresés és -építés zajlik. Mindenki próbál a történelem sorsfordító eseményei meg a nagy személyiségek vállalásával, vagy éppen megtagadásával politikai tőkét kovácsolni. Ám ez gyakorta szánalmas, sokszor nevetséges és többnyire sikertelen vállalkozás.

- 1956 megosztja a magyar közgondolkodást, 1848 öröksége azonban mindenki számára vállalható. A nagy különbség az, hogy 48-ban a barikád egyik oldalán állt a magyar politikai elit és a nemzet szinte teljes egésze, a másik oldalon Bécs, a Habsburgok. 56-ban nem volt ilyen tiszta a kép, a barikád egyik és másik oldalán is álltak honfitársaink...

- Mi a történész feladata ma és 1848 mit üzen a mának, az Európába integrálódó magyarságnak?

- Például az, hogy az identitáskeresésben és -építésben tisztán láttasson, a politika felelőssége pedig az, hogy ehhez megfelelő klímát teremtsen. Nehéz ma a történész helyzete. Nem vonulhat, nem bújhat elefántcsont-toronyba, de nem is lehet kiszolgálója az érdekköröknek. A korrektség, a tisztánlátás érdekében el kell távolodnia a mai kocsmáktól . A tanárok felelőssége talán mindenkinél nagyobb. Több mint két évizede vagyok a pályán, tapasztalom, hogy a fiatalok szinte éheznek a történelemtanárok szavaira. Talán azért is, mert sem a családi, sem a baráti körökben nem beszélgetnek ilyen témákról. Generációk nem élnek együtt, emiatt nincs folytonosság, sérül a kollektív emlékezet. A tanárnak kell pótolni ezeket a hiányokat, mert ha elmulasztja, a szellemileg, a morálisan kellően fel nem vértezett fiatal a politika, a bulvármédia eszközévé, játékszerévé válik. Hogy ez ne következhessen be, se az idézett Napóleon-anekdota, se a Herder-jóslat, ezért kell ismernünk történelmünket, ezért kell emlékeznünk, és megünnepelnünk a sorsfordító eseményeket. A jeles napok fontosak, Szókratész szerint: az élet ünnep nélkül olyan, mint a hosszú út vendégfogadó nélkül.

- 1848 nem akármilyen esztendeje volt a magyar nemzetnek. Már a kortársak is csudák évének tartották. Üzenete több más között az, hogy a győzelem után nem kell egymásra kardot rántani, s ha bajban vagyunk, ne a másikra mutogassunk, hanem fogjunk össze. 1848-ban két egészen eltérő társadalmi bázisú és programú erő kapaszkodott össze, az ifjú pesti radikálisok és a nemesi ellenzék. Meg tudtak állapodni egy nemzeti minimumban, s így lett független felelős kormányzás, így kezdődhetett el az ország polgári átalakulása. Amit pedig áprilisban nem tudtak megvalósítani, arra kísérletet tett később a Batthyány-kormány. Március 15-e kisajátítása fel sem merült senkiben csak a kései utódokban, pedig úgy kell tekintenie mindenkinek erre a napra, mint oszthatatlan társadalmi örökségre.

- Ön hol ünnepel?

- Március 15-én Fehérváron, majd baráti társasággal Pozsonyban megnézzük hol ülésezett az alsó ház, a felső tábla, hol mondta el Kossuth híres beszédét, amikor kezét Batthyány vállára téve hangsúlyozta: Most, mint a főrendi ház ellenzékét viszem Bécsbe, de mint Magyarország független, felelős kormányának miniszterelnökét kívánom visszahozni. Hajóra szálltak, s Bécsbe mentek... Pozsony után mi is Bécsbe ruccanunk, végigjárjuk az ottani események színhelyeit.

- Van olyan vélemény, amely szerint veszni látszik a történész a nemzeti identitás teremtésében, fenntartásában és ápolásában eddig betöltött kulcsszerepe. Ön hogyan vélekedik erről?

- A mai magyar társadalom rendkívüli módon átpolitizált. Ugyanakkor az embereket érdekli a múltjuk, foglalkoztatja őket az, hogy mi történt a családjukkal, az őseikkel. A különböző korosztályokban mindig élt és ma is eleven a vágy arra, hogy megismerjék közel- és a régmúltjukat. A történész felelőssége ebben a helyzetben fokozottabb, mert az átpolitizálás miatt sok minden nem úgy jelenik meg, ahogyan megtörtént. A történész nem lehet politikai kurzusok, egyéb hatalmi tényezők kiszolgálója, korrekten, egzaktan, a források, az adatok tiszteletben tartásával kell megjelenítenie, kommentálnia az eseményeket. A maga módján és eszközeivel tennie kell az ellen, hogy a történelmet is átpolitizálják, a politikai erők a maguk önző, kirekesztő céljaira használják. Az értelmiség általános felelőssége, kötelessége megtalálni átalakulóban lévő szellemi és társadalmi szerepét, érlelődő új identitását és helyét napjaink információáramlásában.

- A kollektív emlékezet is darabjaira hullott, minden egész eltörött?

- Egy nemzet kollektív emlékezete apró mozaikokból épül fel, az egyén, a családok, a kisebb-nagyobb közösségek sorsának részleteiből. Olyan ez, mint egy puzzle játék, a részekből kell kirakni az egészet. Ám ha valamelyik nem illik oda, nem lehet beleerőszakolni. Mindennek a maga helyére kell kerülnie. A tragikus, a könyörtelen 20. században át- és kibeszéletlen történelmi tragédiák tömege történt meg velünk. Abban bíztunk, hogy a rendszerváltoztatással majd minden a helyére kerül. Ehelyett méginkább összekeveredett. A rejtvényjáték darabjai egy nagy zacskóba kerültek, és kezdhetjük elölről újra összepasszítani a részeket. Igen ám, de ez újabb problémákat jelent. Egy átpolitizált társadalomban szinte senki nem tudja kivonni magát a napi történésekből, sem az egyének, sem a közösségek. A politika önkényesen csoportosítja a tényeket, csúsztat, mellébeszél, manipulálja a tömegeket, ebben azonban nem lehet partner egy tisztességes történész, de például egy újságíró sem. A politikában ma identitáskeresés és -építés zajlik. Mindenki próbál a történelem sorsfordító eseményei meg a nagy személyiségek vállalásával, vagy éppen megtagadásával politikai tőkét kovácsolni. Ám ez gyakorta szánalmas, sokszor nevetséges és többnyire sikertelen vállalkozás.

- 1956 megosztja a magyar közgondolkodást, 1848 öröksége azonban mindenki számára vállalható. A nagy különbség az, hogy 48-ban a barikád egyik oldalán állt a magyar politikai elit és a nemzet szinte teljes egésze, a másik oldalon Bécs, a Habsburgok. 56-ban nem volt ilyen tiszta a kép, a barikád egyik és másik oldalán is álltak honfitársaink...

- Mi a történész feladata ma és 1848 mit üzen a mának, az Európába integrálódó magyarságnak?

- Például az, hogy az identitáskeresésben és -építésben tisztán láttasson, a politika felelőssége pedig az, hogy ehhez megfelelő klímát teremtsen. Nehéz ma a történész helyzete. Nem vonulhat, nem bújhat elefántcsont-toronyba, de nem is lehet kiszolgálója az érdekköröknek. A korrektség, a tisztánlátás érdekében el kell távolodnia a mai kocsmáktól . A tanárok felelőssége talán mindenkinél nagyobb. Több mint két évizede vagyok a pályán, tapasztalom, hogy a fiatalok szinte éheznek a történelemtanárok szavaira. Talán azért is, mert sem a családi, sem a baráti körökben nem beszélgetnek ilyen témákról. Generációk nem élnek együtt, emiatt nincs folytonosság, sérül a kollektív emlékezet

Ezek is érdekelhetik