Hétvége

2006.11.25. 03:29

Kísérleti szöveg

em szabad rögtön a tárgyra térni! Szavak dobpergése helyett mondatok vég nélküli, vonós legátói. Úgy írni, ahogy borozunk: hosszan talpán hagyni a poh ...

Kovalcsik Katalin

em szabad rögtön a tárgyra térni! Szavak dobpergése helyett mondatok vég nélküli, vonós legátói. Úgy írni, ahogy borozunk: hosszan talpán hagyni a poharat, a felé indított kézmozdulatot megtörni, visszavonni, mintha nem lenne fontos a rohadtvirág illatú, aranysárga szesz, aztán mégis, férfikomolyságú kortyokkal. A legszebb ivászatok olyanok, mint amikor látszólag tudomást sem veszünk a borról, mellesleg van jelen, de folyton felette körözünk, titkos szenvedéllyel. Akarjuk, de beosztjuk. A szép borozás ilyetén parázslik. Utálom a gallér mögé gurított kocsmai cikkeket. Mámornak megjátszott íráskényszer. Nem bor, inkább utóíz, vagy még annyi sem; tegnapi, gyomorsavanyú fogadalmak. És most jöjjön valami pozitív virtuozitás, szigorúan a tárgy szuggesztiójának engedve (csak a tárggyal szemben vagyok szigorú, az alany magam volnék). Itt van, mondjuk az időjárás, a hullott, őszi kert, tarka kandúrunk éjszakai vadászatának eredménye, a tornácra kiterített két egér (apa és fia?), az öregség hideg nyirkát idéző reggeli lég, a titokzatos köd, amely annyira sűrű, szétporladni is fáradt, hogy nincs is, és ha lenne száradni ki-akasztott dohánylevelem, most barna lé csöpögne keserű, szív alakú lemezéről. Ez gyönyörű; a diófa egyetlen, az ágon maradt és mumifikálódott levele, amely tavaszig vár, mert azt hiszi, hogy újra kezdheti, a kerekes kút félbe maradt kerítés-zöldje, a sziklakert idejét kivárt kopársága, menyi-menyi jó hír ahhoz képest, hogy a halott szemei letakart tükrök. Mégis, ki mondta néktek, hogy a komédiába hajló az egyben vidám is? Kellene a combcsapkodó, zsíros bruhaha? A frivol pezsgőcske a bícsen? A csendeskén elétek lopott derű? Egy magabiztos E-dúr akkord a gitáron? (Most átkötés, a szöveg rugózása alig észrevehető kitérést jelez.) Az utolsó (?) spanyolgitáromat (a modell száma: CK391) Bubik István színjátékostól kaptam, hogy azon írjak zenét. És ne legyek túl hangos, mert eltömődnek bennem a belső hallásra rendelt csatornák. Ő így értette.

A disznó fátumtól (azóta) véresre gyűrt bogárhátújából vette elő, a hangolókulcsokon lógott a hangszerbizományi cetlije, rajta a goromba, filccel rótt szám: 5000. Nagyjából ennyit ihatott el egy este, fénykorában, de most nekem hozta, ennyiért, az áldozati hangszert. Rossz a hangja, matt, érdektelen, kórista morálú. Pocsék eszköz, szent emlék.

Az őszi kert ablakomig ereszkedett, lónézésű mélabúja pont erre a gitárra lát most. Az ágyamon fekszik, még inkább az ágyamban is nő, mint eddig minden gitárom. A hatodik bundnál fehérre kopott a fogólapja, de csak akkor beszél, ha szólok hozzá. Bubik levetett nője. A combomra fektetem, ujjbegyemmel próbálgatom a húrok feszülését, elindítok egy arpeggiot a hangnyílás fölött, meg akarom tudni, hogy mit akar. Hány éves vagyok? Nos, hát ez az. Van erről egy összeesküvés elméletem. Amikor pályaválasztás előtt álltam, a szüleim igyekeztek felhasználni a boldogulásom érdekében a családi kapcsolataikat. Erre legalkalmasabbnak apám Margit nővére látszott, aki Miklósvári Sándor felesége volt. Nevezett M. Sándor falusi tanítóból az Oktatási Minisztérium osztályvezetőjévé masírozta föl magát. Azon a családi megbeszélésen, amikor Margit néném kifejtette, hogy miért nem talál engem alkalmasnak a patronációra, én is jelen voltam. Az ok egy másik rokon fiú, aki már kiválasztatott a családi istállóból, szóval kettő nem lehet, az én személyiségem nem alkalmas, Sándor nem tart jó kádernak. A fiú (most szabadjára engedem mellőzöttségem kicsinyes dühét, oh Swift, oh Rousseau) egy nagy mafla volt; az arcán nem tükröződött semmi belső, idegi történés, a szemén keresztül egy tál krumplistésztára lehetett látni. Nyirkos bőrű, halkezű langaléta, imágója egy közepesen érett sajtéval rokon. Sándor őt választotta, mert nem szeretett kockáztatni. És akkor most tessék figyelni! Ennek a Sándornak az árnyéka mindig ott volt, ahol én jártam. Rapcsák akadémikussal, a KLTE rektorával avattak fel egy tanszéket, s íme, a professzor úr fia lett később Vásárhely polgármestere; az osztályvezető elvtárs tartotta a 100 éves JGYTF ünnepi szónoklatát, s nocsak, ez volt 10 éves oktatói működésem színhelye; nyugdíjasként az írószövetségben dolgozott, voilá: onnan kaptam meg az idén nyáron a tagkönyvemet. Végül a finálé a Nógrád Megyei Hírlapból (2006 novembere): Nemes ajándékkal lepte meg a tolmácsi könyvtárat Miklósvári Sándor budapesti születésű, magyar-történelem szakos középiskolai tanár. Nem kevesebb, mint 5800 szépirodalmi művet, enciklopédiát, földrajzi témájú könyvet, térképet, sőt még hanglemezgyűjteményt is felajánlott a számára oly kedves, mintegy 800 lakosú település számára. A 84. életévében járó, a fővárosban élő férfi nem egyszer fordul meg Nógrád megyében. Felesége unokaöccse költözött Tolmácsra, ezért is esett választása a Rétság közeli településre, ahol a faluházban található a községi könyvtár, melyet magánkönyvtárával fejleszteni és gyarapítani szeretett volna a tanár úr. Még mindig és mindhalálig az unokaöcs! Ha valaminek a mélyére szeretnénk látni, és valójában (?) megérteni a sorsomban szerepet játszó döntéseket vagy véletleneket, azt hiszem, kellenek az ilyen összeesküvés elméletek. Mármint az, hogy belássuk ezek megtévesztő, felszíni, beteges voltát (József Attila esete a három gyufaszállal...).

Miklósvári Sándor személyét én úgy látom az életemben, mint aki serdülő koromban végleg eldöntötte az időhöz fűződő viszonyomat. Tehát nem a rokonok és a barátok felemás, a karrierem körüli torz és titokzatos szűrőkön át érvényesülő szolgálattételét vélem megtestesülni és ideáltipikussá jegecesedni kiváló személyében, ez vaskos félreértés volna. Ez önmagában magánérdekű gabalyodottság. (Lehet, hogy ezért, az írás hálózatosságának érdekében szövöm és bontom a kelmét?) Arra a kérdésre, hogy hány éves vagyok, örökre Miklósvári Sándornál marad a válasz, aki leválasztott a polgári idő ritmusáról és kiszámítható érveréséről. Ott a válasz Pap Lajosnál, Juszka néném és Lajos bátyám nagyfiánál, aki az egyetemisták vers-csegevarája, a Napjaink főszerkesztője, az apámat megalázó híres ember volt, és az összes barátomnál: a rákkal örök pörben maradt Grezsa Ferencnél, a politika terében vég nélküli önmeghatározásra kárhoztatott Bíró Zoltánnál, az önpusztító, észnélküli, paszomántos magyarszívű, ide-oda csapódó Bubik Istvánnál, a röhejes életbe tele szájjal belekeseredett Sándor Gyurinál. Ó, hány éves is lennék, ha hagytatok volna felnőni, odakomolyodni a ti játékaitokhoz, részesülni a ti belátásaitokban? Nem tudom, hány évesnek csináltatok engem. S tán ti vagytok az idő őrei és számtartói? Temettetek volna el egy hétköznapi mesébe, a boldogság eszmélés-alatti langy varázslatosságába, világnagy kérdések gyufaszálból épített modelljei közé, rejtettetek volna el a boldogulás helyi érdekű akácosába, mit tudom én... Húszéves vagyok, nálatok van pár évtizedem. Akkor miért néztek rám csodálkozva? Előttünk pohár, vékony fényű bor. Nyúlunk érte, aztán hessegető mozdulattal a szemüvegünkön igazítunk inkább. Figyeljük egymást, nem számolunk. Kinél van a számadás? Isten éltesse, Sándor bátyám!

A disznó fátumtól (azóta) véresre gyűrt bogárhátújából vette elő, a hangolókulcsokon lógott a hangszerbizományi cetlije, rajta a goromba, filccel rótt szám: 5000. Nagyjából ennyit ihatott el egy este, fénykorában, de most nekem hozta, ennyiért, az áldozati hangszert. Rossz a hangja, matt, érdektelen, kórista morálú. Pocsék eszköz, szent emlék.

Az őszi kert ablakomig ereszkedett, lónézésű mélabúja pont erre a gitárra lát most. Az ágyamon fekszik, még inkább az ágyamban is nő, mint eddig minden gitárom. A hatodik bundnál fehérre kopott a fogólapja, de csak akkor beszél, ha szólok hozzá. Bubik levetett nője. A combomra fektetem, ujjbegyemmel próbálgatom a húrok feszülését, elindítok egy arpeggiot a hangnyílás fölött, meg akarom tudni, hogy mit akar. Hány éves vagyok? Nos, hát ez az. Van erről egy összeesküvés elméletem. Amikor pályaválasztás előtt álltam, a szüleim igyekeztek felhasználni a boldogulásom érdekében a családi kapcsolataikat. Erre legalkalmasabbnak apám Margit nővére látszott, aki Miklósvári Sándor felesége volt. Nevezett M. Sándor falusi tanítóból az Oktatási Minisztérium osztályvezetőjévé masírozta föl magát. Azon a családi megbeszélésen, amikor Margit néném kifejtette, hogy miért nem talál engem alkalmasnak a patronációra, én is jelen voltam. Az ok egy másik rokon fiú, aki már kiválasztatott a családi istállóból, szóval kettő nem lehet, az én személyiségem nem alkalmas, Sándor nem tart jó kádernak. A fiú (most szabadjára engedem mellőzöttségem kicsinyes dühét, oh Swift, oh Rousseau) egy nagy mafla volt; az arcán nem tükröződött semmi belső, idegi történés, a szemén keresztül egy tál krumplistésztára lehetett látni. Nyirkos bőrű, halkezű langaléta, imágója egy közepesen érett sajtéval rokon. Sándor őt választotta, mert nem szeretett kockáztatni. És akkor most tessék figyelni! Ennek a Sándornak az árnyéka mindig ott volt, ahol én jártam. Rapcsák akadémikussal, a KLTE rektorával avattak fel egy tanszéket, s íme, a professzor úr fia lett később Vásárhely polgármestere; az osztályvezető elvtárs tartotta a 100 éves JGYTF ünnepi szónoklatát, s nocsak, ez volt 10 éves oktatói működésem színhelye; nyugdíjasként az írószövetségben dolgozott, voilá: onnan kaptam meg az idén nyáron a tagkönyvemet. Végül a finálé a Nógrád Megyei Hírlapból (2006 novembere): Nemes ajándékkal lepte meg a tolmácsi könyvtárat Miklósvári Sándor budapesti születésű, magyar-történelem szakos középiskolai tanár. Nem kevesebb, mint 5800 szépirodalmi művet, enciklopédiát, földrajzi témájú könyvet, térképet, sőt még hanglemezgyűjteményt is felajánlott a számára oly kedves, mintegy 800 lakosú település számára. A 84. életévében járó, a fővárosban élő férfi nem egyszer fordul meg Nógrád megyében. Felesége unokaöccse költözött Tolmácsra, ezért is esett választása a Rétság közeli településre, ahol a faluházban található a községi könyvtár, melyet magánkönyvtárával fejleszteni és gyarapítani szeretett volna a tanár úr. Még mindig és mindhalálig az unokaöcs! Ha valaminek a mélyére szeretnénk látni, és valójában (?) megérteni a sorsomban szerepet játszó döntéseket vagy véletleneket, azt hiszem, kellenek az ilyen összeesküvés elméletek. Mármint az, hogy belássuk ezek megtévesztő, felszíni, beteges voltát (József Attila esete a három gyufaszállal...).

Miklósvári Sándor személyét én úgy látom az életemben, mint aki serdülő koromban végleg eldöntötte az időhöz fűződő viszonyomat. Tehát nem a rokonok és a barátok felemás, a karrierem körüli torz és titokzatos szűrőkön át érvényesülő szolgálattételét vélem megtestesülni és ideáltipikussá jegecesedni kiváló személyében, ez vaskos félreértés volna. Ez önmagában magánérdekű gabalyodottság. (Lehet, hogy ezért, az írás hálózatosságának érdekében szövöm és bontom a kelmét?) Arra a kérdésre, hogy hány éves vagyok, örökre Miklósvári Sándornál marad a válasz, aki leválasztott a polgári idő ritmusáról és kiszámítható érveréséről. Ott a válasz Pap Lajosnál, Juszka néném és Lajos bátyám nagyfiánál, aki az egyetemisták vers-csegevarája, a Napjaink főszerkesztője, az apámat megalázó híres ember volt, és az összes barátomnál: a rákkal örök pörben maradt Grezsa Ferencnél, a politika terében vég nélküli önmeghatározásra kárhoztatott Bíró Zoltánnál, az önpusztító, észnélküli, paszomántos magyarszívű, ide-oda csapódó Bubik Istvánnál, a röhejes életbe tele szájjal belekeseredett Sándor Gyurinál. Ó, hány éves is lennék, ha hagytatok volna felnőni, odakomolyodni a ti játékaitokhoz, részesülni a ti belátásaitokban? Nem tudom, hány évesnek csináltatok engem. S tán ti vagytok az idő őrei és számtartói? Temettetek volna el egy hétköznapi mesébe, a boldogság eszmélés-alatti langy varázslatosságába, világnagy kérdések gyufaszálból épített modelljei közé, rejtettetek volna el a boldogulás helyi érdekű akácosába, mit tudom én... Húszéves vagyok, nálatok van pár évtizedem. Akkor miért néztek rám csodálkozva? Előttünk pohár, vékony fényű bor. Nyúlunk érte, aztán hessegető mozdulattal a szemüvegünkön igazítunk inkább. Figyeljük egymást, nem számolunk. Kinél van a számadás? Isten éltesse, Sándor bátyám!

A disznó fátumtól (azóta) véresre gyűrt bogárhátújából vette elő, a hangolókulcsokon lógott a hangszerbizományi cetlije, rajta a goromba, filccel rótt szám: 5000. Nagyjából ennyit ihatott el egy este, fénykorában, de most nekem hozta, ennyiért, az áldozati hangszert. Rossz a hangja, matt, érdektelen, kórista morálú. Pocsék eszköz, szent emlék.

Az őszi kert ablakomig ereszkedett, lónézésű mélabúja pont erre a gitárra lát most. Az ágyamon fekszik, még inkább az ágyamban is nő, mint eddig minden gitárom. A hatodik bundnál fehérre kopott a fogólapja, de csak akkor beszél, ha szólok hozzá. Bubik levetett nője. A combomra fektetem, ujjbegyemmel próbálgatom a húrok feszülését, elindítok egy arpeggiot a hangnyílás fölött, meg akarom tudni, hogy mit akar. Hány éves vagyok? Nos, hát ez az. Van erről egy összeesküvés elméletem. Amikor pályaválasztás előtt álltam, a szüleim igyekeztek felhasználni a boldogulásom érdekében a családi kapcsolataikat. Erre legalkalmasabbnak apám Margit nővére látszott, aki Miklósvári Sándor felesége volt. Nevezett M. Sándor falusi tanítóból az Oktatási Minisztérium osztályvezetőjévé masírozta föl magát. Azon a családi megbeszélésen, amikor Margit néném kifejtette, hogy miért nem talál engem alkalmasnak a patronációra, én is jelen voltam. Az ok egy másik rokon fiú, aki már kiválasztatott a családi istállóból, szóval kettő nem lehet, az én személyiségem nem alkalmas, Sándor nem tart jó kádernak. A fiú (most szabadjára engedem mellőzöttségem kicsinyes dühét, oh Swift, oh Rousseau) egy nagy mafla volt; az arcán nem tükröződött semmi belső, idegi történés, a szemén keresztül egy tál krumplistésztára lehetett látni. Nyirkos bőrű, halkezű langaléta, imágója egy közepesen érett sajtéval rokon. Sándor őt választotta, mert nem szeretett kockáztatni. És akkor most tessék figyelni! Ennek a Sándornak az árnyéka mindig ott volt, ahol én jártam. Rapcsák akadémikussal, a KLTE rektorával avattak fel egy tanszéket, s íme, a professzor úr fia lett később Vásárhely polgármestere; az osztályvezető elvtárs tartotta a 100 éves JGYTF ünnepi szónoklatát, s nocsak, ez volt 10 éves oktatói működésem színhelye; nyugdíjasként az írószövetségben dolgozott, voilá: onnan kaptam meg az idén nyáron a tagkönyvemet. Végül a finálé a Nógrád Megyei Hírlapból (2006 novembere): Nemes ajándékkal lepte meg a tolmácsi könyvtárat Miklósvári Sándor budapesti születésű, magyar-történelem szakos középiskolai tanár. Nem kevesebb, mint 5800 szépirodalmi művet, enciklopédiát, földrajzi témájú könyvet, térképet, sőt még hanglemezgyűjteményt is felajánlott a számára oly kedves, mintegy 800 lakosú település számára. A 84. életévében járó, a fővárosban élő férfi nem egyszer fordul meg Nógrád megyében. Felesége unokaöccse költözött Tolmácsra, ezért is esett választása a Rétság közeli településre, ahol a faluházban található a községi könyvtár, melyet magánkönyvtárával fejleszteni és gyarapítani szeretett volna a tanár úr. Még mindig és mindhalálig az unokaöcs! Ha valaminek a mélyére szeretnénk látni, és valójában (?) megérteni a sorsomban szerepet játszó döntéseket vagy véletleneket, azt hiszem, kellenek az ilyen összeesküvés elméletek. Mármint az, hogy belássuk ezek megtévesztő, felszíni, beteges voltát (József Attila esete a három gyufaszállal...).

Miklósvári Sándor személyét én úgy látom az életemben, mint aki serdülő koromban végleg eldöntötte az időhöz fűződő viszonyomat. Tehát nem a rokonok és a barátok felemás, a karrierem körüli torz és titokzatos szűrőkön át érvényesülő szolgálattételét vélem megtestesülni és ideáltipikussá jegecesedni kiváló személyében, ez vaskos félreértés volna. Ez önmagában magánérdekű gabalyodottság. (Lehet, hogy ezért, az írás hálózatosságának érdekében szövöm és bontom a kelmét?) Arra a kérdésre, hogy hány éves vagyok, örökre Miklósvári Sándornál marad a válasz, aki leválasztott a polgári idő ritmusáról és kiszámítható érveréséről. Ott a válasz Pap Lajosnál, Juszka néném és Lajos bátyám nagyfiánál, aki az egyetemisták vers-csegevarája, a Napjaink főszerkesztője, az apámat megalázó híres ember volt, és az összes barátomnál: a rákkal örök pörben maradt Grezsa Ferencnél, a politika terében vég nélküli önmeghatározásra kárhoztatott Bíró Zoltánnál, az önpusztító, észnélküli, paszomántos magyarszívű, ide-oda csapódó Bubik Istvánnál, a röhejes életbe tele szájjal belekeseredett Sándor Gyurinál. Ó, hány éves is lennék, ha hagytatok volna felnőni, odakomolyodni a ti játékaitokhoz, részesülni a ti belátásaitokban? Nem tudom, hány évesnek csináltatok engem. S tán ti vagytok az idő őrei és számtartói? Temettetek volna el egy hétköznapi mesébe, a boldogság eszmélés-alatti langy varázslatosságába, világnagy kérdések gyufaszálból épített modelljei közé, rejtettetek volna el a boldogulás helyi érdekű akácosába, mit tudom én... Húszéves vagyok, nálatok van pár évtizedem. Akkor miért néztek rám csodálkozva? Előttünk pohár, vékony fényű bor. Nyúlunk érte, aztán hessegető mozdulattal a szemüvegünkön igazítunk inkább. Figyeljük egymást, nem számolunk. Kinél van a számadás? Isten éltesse, Sándor bátyám!

Az őszi kert ablakomig ereszkedett, lónézésű mélabúja pont erre a gitárra lát most. Az ágyamon fekszik, még inkább az ágyamban is nő, mint eddig minden gitárom. A hatodik bundnál fehérre kopott a fogólapja, de csak akkor beszél, ha szólok hozzá. Bubik levetett nője. A combomra fektetem, ujjbegyemmel próbálgatom a húrok feszülését, elindítok egy arpeggiot a hangnyílás fölött, meg akarom tudni, hogy mit akar. Hány éves vagyok? Nos, hát ez az. Van erről egy összeesküvés elméletem. Amikor pályaválasztás előtt álltam, a szüleim igyekeztek felhasználni a boldogulásom érdekében a családi kapcsolataikat. Erre legalkalmasabbnak apám Margit nővére látszott, aki Miklósvári Sándor felesége volt. Nevezett M. Sándor falusi tanítóból az Oktatási Minisztérium osztályvezetőjévé masírozta föl magát. Azon a családi megbeszélésen, amikor Margit néném kifejtette, hogy miért nem talál engem alkalmasnak a patronációra, én is jelen voltam. Az ok egy másik rokon fiú, aki már kiválasztatott a családi istállóból, szóval kettő nem lehet, az én személyiségem nem alkalmas, Sándor nem tart jó kádernak. A fiú (most szabadjára engedem mellőzöttségem kicsinyes dühét, oh Swift, oh Rousseau) egy nagy mafla volt; az arcán nem tükröződött semmi belső, idegi történés, a szemén keresztül egy tál krumplistésztára lehetett látni. Nyirkos bőrű, halkezű langaléta, imágója egy közepesen érett sajtéval rokon. Sándor őt választotta, mert nem szeretett kockáztatni. És akkor most tessék figyelni! Ennek a Sándornak az árnyéka mindig ott volt, ahol én jártam. Rapcsák akadémikussal, a KLTE rektorával avattak fel egy tanszéket, s íme, a professzor úr fia lett később Vásárhely polgármestere; az osztályvezető elvtárs tartotta a 100 éves JGYTF ünnepi szónoklatát, s nocsak, ez volt 10 éves oktatói működésem színhelye; nyugdíjasként az írószövetségben dolgozott, voilá: onnan kaptam meg az idén nyáron a tagkönyvemet. Végül a finálé a Nógrád Megyei Hírlapból (2006 novembere): Nemes ajándékkal lepte meg a tolmácsi könyvtárat Miklósvári Sándor budapesti születésű, magyar-történelem szakos középiskolai tanár. Nem kevesebb, mint 5800 szépirodalmi művet, enciklopédiát, földrajzi témájú könyvet, térképet, sőt még hanglemezgyűjteményt is felajánlott a számára oly kedves, mintegy 800 lakosú település számára. A 84. életévében járó, a fővárosban élő férfi nem egyszer fordul meg Nógrád megyében. Felesége unokaöccse költözött Tolmácsra, ezért is esett választása a Rétság közeli településre, ahol a faluházban található a községi könyvtár, melyet magánkönyvtárával fejleszteni és gyarapítani szeretett volna a tanár úr. Még mindig és mindhalálig az unokaöcs! Ha valaminek a mélyére szeretnénk látni, és valójában (?) megérteni a sorsomban szerepet játszó döntéseket vagy véletleneket, azt hiszem, kellenek az ilyen összeesküvés elméletek. Mármint az, hogy belássuk ezek megtévesztő, felszíni, beteges voltát (József Attila esete a három gyufaszállal...).

Miklósvári Sándor személyét én úgy látom az életemben, mint aki serdülő koromban végleg eldöntötte az időhöz fűződő viszonyomat. Tehát nem a rokonok és a barátok felemás, a karrierem körüli torz és titokzatos szűrőkön át érvényesülő szolgálattételét vélem megtestesülni és ideáltipikussá jegecesedni kiváló személyében, ez vaskos félreértés volna. Ez önmagában magánérdekű gabalyodottság. (Lehet, hogy ezért, az írás hálózatosságának érdekében szövöm és bontom a kelmét?) Arra a kérdésre, hogy hány éves vagyok, örökre Miklósvári Sándornál marad a válasz, aki leválasztott a polgári idő ritmusáról és kiszámítható érveréséről. Ott a válasz Pap Lajosnál, Juszka néném és Lajos bátyám nagyfiánál, aki az egyetemisták vers-csegevarája, a Napjaink főszerkesztője, az apámat megalázó híres ember volt, és az összes barátomnál: a rákkal örök pörben maradt Grezsa Ferencnél, a politika terében vég nélküli önmeghatározásra kárhoztatott Bíró Zoltánnál, az önpusztító, észnélküli, paszomántos magyarszívű, ide-oda csapódó Bubik Istvánnál, a röhejes életbe tele szájjal belekeseredett Sándor Gyurinál. Ó, hány éves is lennék, ha hagytatok volna felnőni, odakomolyodni a ti játékaitokhoz, részesülni a ti belátásaitokban? Nem tudom, hány évesnek csináltatok engem. S tán ti vagytok az idő őrei és számtartói? Temettetek volna el egy hétköznapi mesébe, a boldogság eszmélés-alatti langy varázslatosságába, világnagy kérdések gyufaszálból épített modelljei közé, rejtettetek volna el a boldogulás helyi érdekű akácosába, mit tudom én... Húszéves vagyok, nálatok van pár évtizedem. Akkor miért néztek rám csodálkozva? Előttünk pohár, vékony fényű bor. Nyúlunk érte, aztán hessegető mozdulattal a szemüvegünkön igazítunk inkább. Figyeljük egymást, nem számolunk. Kinél van a számadás? Isten éltesse, Sándor bátyám!

Az őszi kert ablakomig ereszkedett, lónézésű mélabúja pont erre a gitárra lát most. Az ágyamon fekszik, még inkább az ágyamban is nő, mint eddig minden gitárom. A hatodik bundnál fehérre kopott a fogólapja, de csak akkor beszél, ha szólok hozzá. Bubik levetett nője. A combomra fektetem, ujjbegyemmel próbálgatom a húrok feszülését, elindítok egy arpeggiot a hangnyílás fölött, meg akarom tudni, hogy mit akar. Hány éves vagyok? Nos, hát ez az. Van erről egy összeesküvés elméletem. Amikor pályaválasztás előtt álltam, a szüleim igyekeztek felhasználni a boldogulásom érdekében a családi kapcsolataikat. Erre legalkalmasabbnak apám Margit nővére látszott, aki Miklósvári Sándor felesége volt. Nevezett M. Sándor falusi tanítóból az Oktatási Minisztérium osztályvezetőjévé masírozta föl magát. Azon a családi megbeszélésen, amikor Margit néném kifejtette, hogy miért nem talál engem alkalmasnak a patronációra, én is jelen voltam. Az ok egy másik rokon fiú, aki már kiválasztatott a családi istállóból, szóval kettő nem lehet, az én személyiségem nem alkalmas, Sándor nem tart jó kádernak. A fiú (most szabadjára engedem mellőzöttségem kicsinyes dühét, oh Swift, oh Rousseau) egy nagy mafla volt; az arcán nem tükröződött semmi belső, idegi történés, a szemén keresztül egy tál krumplistésztára lehetett látni. Nyirkos bőrű, halkezű langaléta, imágója egy közepesen érett sajtéval rokon. Sándor őt választotta, mert nem szeretett kockáztatni. És akkor most tessék figyelni! Ennek a Sándornak az árnyéka mindig ott volt, ahol én jártam. Rapcsák akadémikussal, a KLTE rektorával avattak fel egy tanszéket, s íme, a professzor úr fia lett később Vásárhely polgármestere; az osztályvezető elvtárs tartotta a 100 éves JGYTF ünnepi szónoklatát, s nocsak, ez volt 10 éves oktatói működésem színhelye; nyugdíjasként az írószövetségben dolgozott, voilá: onnan kaptam meg az idén nyáron a tagkönyvemet. Végül a finálé a Nógrád Megyei Hírlapból (2006 novembere): Nemes ajándékkal lepte meg a tolmácsi könyvtárat Miklósvári Sándor budapesti születésű, magyar-történelem szakos középiskolai tanár. Nem kevesebb, mint 5800 szépirodalmi művet, enciklopédiát, földrajzi témájú könyvet, térképet, sőt még hanglemezgyűjteményt is felajánlott a számára oly kedves, mintegy 800 lakosú település számára. A 84. életévében járó, a fővárosban élő férfi nem egyszer fordul meg Nógrád megyében. Felesége unokaöccse költözött Tolmácsra, ezért is esett választása a Rétság közeli településre, ahol a faluházban található a községi könyvtár, melyet magánkönyvtárával fejleszteni és gyarapítani szeretett volna a tanár úr. Még mindig és mindhalálig az unokaöcs! Ha valaminek a mélyére szeretnénk látni, és valójában (?) megérteni a sorsomban szerepet játszó döntéseket vagy véletleneket, azt hiszem, kellenek az ilyen összeesküvés elméletek. Mármint az, hogy belássuk ezek megtévesztő, felszíni, beteges voltát (József Attila esete a három gyufaszállal...).

Miklósvári Sándor személyét én úgy látom az életemben, mint aki serdülő koromban végleg eldöntötte az időhöz fűződő viszonyomat. Tehát nem a rokonok és a barátok felemás, a karrierem körüli torz és titokzatos szűrőkön át érvényesülő szolgálattételét vélem megtestesülni és ideáltipikussá jegecesedni kiváló személyében, ez vaskos félreértés volna. Ez önmagában magánérdekű gabalyodottság. (Lehet, hogy ezért, az írás hálózatosságának érdekében szövöm és bontom a kelmét?) Arra a kérdésre, hogy hány éves vagyok, örökre Miklósvári Sándornál marad a válasz, aki leválasztott a polgári idő ritmusáról és kiszámítható érveréséről. Ott a válasz Pap Lajosnál, Juszka néném és Lajos bátyám nagyfiánál, aki az egyetemisták vers-csegevarája, a Napjaink főszerkesztője, az apámat megalázó híres ember volt, és az összes barátomnál: a rákkal örök pörben maradt Grezsa Ferencnél, a politika terében vég nélküli önmeghatározásra kárhoztatott Bíró Zoltánnál, az önpusztító, észnélküli, paszomántos magyarszívű, ide-oda csapódó Bubik Istvánnál, a röhejes életbe tele szájjal belekeseredett Sándor Gyurinál. Ó, hány éves is lennék, ha hagytatok volna felnőni, odakomolyodni a ti játékaitokhoz, részesülni a ti belátásaitokban? Nem tudom, hány évesnek csináltatok engem. S tán ti vagytok az idő őrei és számtartói? Temettetek volna el egy hétköznapi mesébe, a boldogság eszmélés-alatti langy varázslatosságába, világnagy kérdések gyufaszálból épített modelljei közé, rejtettetek volna el a boldogulás helyi érdekű akácosába, mit tudom én... Húszéves vagyok, nálatok van pár évtizedem. Akkor miért néztek rám csodálkozva? Előttünk pohár, vékony fényű bor. Nyúlunk érte, aztán hessegető mozdulattal a szemüvegünkön igazítunk inkább. Figyeljük egymást, nem számolunk. Kinél van a számadás? Isten éltesse, Sándor bátyám!

Miklósvári Sándor személyét én úgy látom az életemben, mint aki serdülő koromban végleg eldöntötte az időhöz fűződő viszonyomat. Tehát nem a rokonok és a barátok felemás, a karrierem körüli torz és titokzatos szűrőkön át érvényesülő szolgálattételét vélem megtestesülni és ideáltipikussá jegecesedni kiváló személyében, ez vaskos félreértés volna. Ez önmagában magánérdekű gabalyodottság. (Lehet, hogy ezért, az írás hálózatosságának érdekében szövöm és bontom a kelmét?) Arra a kérdésre, hogy hány éves vagyok, örökre Miklósvári Sándornál marad a válasz, aki leválasztott a polgári idő ritmusáról és kiszámítható érveréséről. Ott a válasz Pap Lajosnál, Juszka néném és Lajos bátyám nagyfiánál, aki az egyetemisták vers-csegevarája, a Napjaink főszerkesztője, az apámat megalázó híres ember volt, és az összes barátomnál: a rákkal örök pörben maradt Grezsa Ferencnél, a politika terében vég nélküli önmeghatározásra kárhoztatott Bíró Zoltánnál, az önpusztító, észnélküli, paszomántos magyarszívű, ide-oda csapódó Bubik Istvánnál, a röhejes életbe tele szájjal belekeseredett Sándor Gyurinál. Ó, hány éves is lennék, ha hagytatok volna felnőni, odakomolyodni a ti játékaitokhoz, részesülni a ti belátásaitokban? Nem tudom, hány évesnek csináltatok engem. S tán ti vagytok az idő őrei és számtartói? Temettetek volna el egy hétköznapi mesébe, a boldogság eszmélés-alatti langy varázslatosságába, világnagy kérdések gyufaszálból épített modelljei közé, rejtettetek volna el a boldogulás helyi érdekű akácosába, mit tudom én... Húszéves vagyok, nálatok van pár évtizedem. Akkor miért néztek rám csodálkozva? Előttünk pohár, vékony fényű bor. Nyúlunk érte, aztán hessegető mozdulattal a szemüvegünkön igazítunk inkább. Figyeljük egymást, nem számolunk. Kinél van a számadás? Isten éltesse, Sándor bátyám!

Miklósvári Sándor személyét én úgy látom az életemben, mint aki serdülő koromban végleg eldöntötte az időhöz fűződő viszonyomat. Tehát nem a rokonok és a barátok felemás, a karrierem körüli torz és titokzatos szűrőkön át érvényesülő szolgálattételét vélem megtestesülni és ideáltipikussá jegecesedni kiváló személyében, ez vaskos félreértés volna. Ez önmagában magánérdekű gabalyodottság. (Lehet, hogy ezért, az írás hálózatosságának érdekében szövöm és bontom a kelmét?) Arra a kérdésre, hogy hány éves vagyok, örökre Miklósvári Sándornál marad a válasz, aki leválasztott a polgári idő ritmusáról és kiszámítható érveréséről. Ott a válasz Pap Lajosnál, Juszka néném és Lajos bátyám nagyfiánál, aki az egyetemisták vers-csegevarája, a Napjaink főszerkesztője, az apámat megalázó híres ember volt, és az összes barátomnál: a rákkal örök pörben maradt Grezsa Ferencnél, a politika terében vég nélküli önmeghatározásra kárhoztatott Bíró Zoltánnál, az önpusztító, észnélküli, paszomántos magyarszívű, ide-oda csapódó Bubik Istvánnál, a röhejes életbe tele szájjal belekeseredett Sándor Gyurinál. Ó, hány éves is lennék, ha hagytatok volna felnőni, odakomolyodni a ti játékaitokhoz, részesülni a ti belátásaitokban? Nem tudom, hány évesnek csináltatok engem. S tán ti vagytok az idő őrei és számtartói? Temettetek volna el egy hétköznapi mesébe, a boldogság eszmélés-alatti langy varázslatosságába, világnagy kérdések gyufaszálból épített modelljei közé, rejtettetek volna el a boldogulás helyi érdekű akácosába, mit tudom én... Húszéves vagyok, nálatok van pár évtizedem. Akkor miért néztek rám csodálkozva? Előttünk pohár, vékony fényű bor. Nyúlunk érte, aztán hessegető mozdulattal a szemüvegünkön igazítunk inkább. Figyeljük egymást, nem számolunk. Kinél van a számadás? Isten éltesse, Sándor bátyám!

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!