Hétvége

2006.06.09. 22:00

Legendák nyomában

<b>A politikai határokat is kitágította a maga szelíd-konok módján a fotós polihisztor</b>

Mórocz Zsolt

indenkinek kell egy ország, ahová elvonul. Nekem a román kori építészet volt ez az ország. Talán mert más voltam, de éppen azért vonzott ez a kemény, feszes, méltóságteljes és rusztikus világ - mondja a magának ma is elképesztõ munkatempót diktáló, törékeny termetû Móser Zoltán. Hihetetlen, de idén töltötte be hatvanadik életévét az örök kamasz mozgékonyságát, érdeklõdését és hitét el nem veszítõ fotómûvész, mûvelõdéstörténész, író és egyetemi tanár - polihisztorságát munkássága bizonyítja minden felsorolásnál érzékletesebben.
Bicskén él immár több évtizede, noha Szekszárdon született, s több helyütt lakott. Esetében is igaz az a közhelyként emlegetett mondás, miszerint otthona az egész haza. Mi több, õ kiterjesztette a politikai határokat is a maga szelíd-konok módján.
Erdélybe 1968-ban kelt elõször útra, vonattal, gyalogszerrel, fotózni. Két év múlva MZ-motorral (mint a nevem!, emeli föl ujját), majd a Trabant következett, két példányban egy limuzin, s egy kombi. A keleti gépjármûpark fölemlegetése kortörténeti jelentõsége okán történik, az inkriminált jármûvekben ugyanis Illyés Gyula kivételével a magyar szellemi élet legnevesebb képviselõi, írók, költõk zötykölõdtek Móser Zoltánnal valamely határon túli avagy honi helyszínre a puha diktatúra idején.
- Ma is megremeg a gyomrom határátlépéskor. Hányszor darabokra szedték az autómat! Az elsõ utamon az erdélyi Felsõ Sóvidéken Siklód, Atyha, Küsmöd, Énlaka voltak állomásaim, s aztán húsz éven át soha nem maradtam fedél és koszt nélkül! A legzordabb idõkben sem. Nem tudom különben sem, mi a jobb... Akkor rettegve gyûjtöttem, de kincseket találtam, ma pedig versenyt futunk az idõvel, mert elsüllyed, elpusztul hamarosan az a világ, amely a reliktumokban hihetetlen gazdagságban és szépségben megmaradt.
Mostanság újfent vonatozik, a három éve beindult kolozsvári Sapientia Egyetemen tanít fotóelméletet, kedves Erdélyétõl így nem szakadt el. Most is szeret odamenni.
- Erdélyben eleven élet lüktet, pezsgõ többnyelvûség, s nevetnek az emberek! Talán több lelkiséget õriztek meg a középkorból, mint mi, errefelé. A népdalaik is errõl szólnak. Semmi nincs quotközépen. Nagy örömök csendülnek ki belõlük, s nagy bánatok zokognak fel.
Itthon a Pázmányon is tanít, jelennek meg könyvei, ahogyan õ mondja, még mindig tele van a spájz közöletlen kéziratokkal, fotókkal. Naptára novemberig teleírva, 200 (!) kiállítása nyílt eddig, tavaly négy-öt külföldön. Kis falvakba is megy, ha kérik.
- Százezer felvételt õrzök, jó lenne, ha tíz jelentõs megmaradna belõle - dünnyögi a valódi mûvész szerénységével. - Az volt a szerencsém, hogy a rendszerváltás elõtti évtizedekben azt hittem, úgyis csak a fióknak dolgozom, így semmi nem korlátozott belülrõl. Fotóztam, írtam, amiben kedvem leltem, amit szépnek, értékesnek találtam, külsõ, belsõ cenzúra nem befolyásolt. 1989-ben jelent az elsõ könyvem, s évente átlagosan négy. Ha kéthavonta kihúzok egy fiókot, benne találok egy újabb könyvre való kéziratot. Ezek persze nem sikerkönyvek, sokukat nem is terjesztik a kiadók.
Lehetetlen felsorolni igényes, szép, látványos könyveit a Móser-fotókkal. Írások, tanulmányok, dokumentum-képek a magyarság kultúráját õrzõ-tükrözõ építészetrõl, történelemrõl, néprajzról, régészetrõl, s írókról, parasztemberekrõl.
- A Szent László legendával László Gyula hatására ismerkedtem meg, de a találkozás örökre szól - erõsíti meg. - Ez az egyetlen speciálisan magyar szenthistória. Anigma! Rejtvény. S a fényképezõgép optikája tudja csak olyan közel hozni az arcokat, ahogyan lentrõl nem láthatók. Ez az örök história legalább annyira az asszonyról is szól, mint a bajvívó férfiakról...
A lovak szinte iramlani látszanak a félezredes freskófestõk keze nyomán, a csata és a fájdalom átélhetõ, fröccsen a vér. Szent László feje pedig a magyar leány ölében pihen, aki a megfejtett(?) história szerint talán nem is szûz, hanem inkább asszony...

Ezek is érdekelhetik