Wittmann Géza fia az UEFA Kupa döntőjének reggelén született

Wittmann Géza a csapat legendás menetelésének egyik főhőse volt az UEFA Kupában. A Manchester United ellen, a negyedik fordulóban győztes gólt szerzett a fehérvári visszavágón, majd a büntetőpárbajban is betalált. Wittmann Géza, a Vidi középpályása komoly érdemeket szerzett az út során, amíg a koronázóvárosiak a Santiago Bernabeu Stadionban zárták a sorozatot. A menetelést visszaidéző rendezvények közül három a Sóstói Stadion VIP-termében került megrendezésre, decemberben a városháza díszterme adott otthont a vetítéssel egybekötött élménybeszámolónak. Márciusban és áprilisban a megszokott helyszínen a stadion VIP-termében került sor az élménybeszámolókra és vetítésekre, utóbbi rendezvényre Wittmann nejével és két unokájával érkezett.

-A korábbi ankétokon nem voltam jelen, a srácok, a korábbi csapattársaim azt mondták, mindegyik jól sikerült, minden jel arra mutat, még kíváncsiak ránk. Jó volt feleleveníteni a régi emlékeket, találkozni a régi társakkal. Egy olyan kereskedelmi cégnél dolgozom, amely az ország szinte minden részén érdekelt, van bennem kilométer, általában este érek haza. A folytatásban igyekszem úgy alakítani, hogy ne hiányozzak.

Azt mondja, nem is kérdés, hogy az UEFA-sorozat jelenti pályafutása csúcsát. Fiatalon, 23 évesen élte meg a menetelést, egy évvel korábban, az 1983-84-es idényben mutatkozott be a Videoton első csapatában. 

-Jó éveket töltöttem a Vidiben, aztán két évet Zalaegerszegen töltöttem, egy kimondottan jót és egy gyengébbet. Utóbbi helyszínen már közel voltam a harminchoz, Fehérváron alig túl a húszon, Zalában én voltam a rutinos, Vadász Imrével igazoltunk a Zetéhez. Az első évemben kiestünk, de nekem kimondottan jól ment a játék. Az első bajnokin 4-0-ra vertük a Verebes József dirigálta MTK-t, két gólt lőttem, egyik sem volt csúnya. A szezon végén mégis kiestünk, a fővárosiak pedig bajnokok lettek. A második szezonom kevésbé sikerült az NB II-ben, nem is hosszabbították meg a szerződésemet, 28 évesen búcsúztam a hazai, profi futballtól. Itthonról nem hívtak, jött egy kóbor ajánlat Ausztriából, sokadik osztályból, amit elfogadtam, ugyanis jobb ötletem nem volt. Egy évvel korábban a svájci második ligás FC Lausanne invitált próbajátékra, a jól sikerült első, egerszegi évem után. Egy Honvéd-ZTE meccsen vett észre egy menedzser, ő intézte a dolgot, kimentem egy napra szerződést aláírni, mindenben megegyeztünk. Mondták, várjunk az aláírással, maradjak pár napot, tréningezzek, majd maradjak még két hétig. Ott töltöttem összesen hármat, kikérték a játékengedélyemet, úgy volt, szombaton pályára lépek az első bajnokin, de egy nappal korábban, minden indok nélkül feltettek a vonatra és hazaküldtek. Szívesen maradtam volna, a svájci második liga kemény volt, atléták, gladiátorok játszottak, de a technikai tudásom miatt helyem lett volna abban az osztályban. Mondjuk arra jó volt, hogy a napi három edzés nyomán – kettőt a csapattal, egyet külön, hogy jó állapotban legyen a kezdésre – nyolc kilót fogytam, kiváló állapotban kezdtem az NB II-t a ZTE-vel, gólokat lőttem, a szezon végén elbúcsúztunk. Egy szombathelyi labdarúgó akkor már edzősködött az osztrákoknál, ő szólt, hogy az ötödik ligában folytathatom, elfogadtam. Remekül éreztem ott magam, közben itthon dolgoztam, nem éltem meg rosszul, hogy így alakult a karrierem. Egy ötszáz lelket számláló faluban fociztam, a meccsek előtt és után ott aludtam játékostársaknál, ismertem mindenkit a településen. Itthon volt a nejemmel egy vállalkozásom, ami működött, a fiam nődögélt, tulajdonképpen jól mentek a dolgaink. 

Amikor arról kérdezem, ha annak idején, negyven mások a szabályok – magyar futballista csak 30. életévének betöltése után szerződhetett külföldre -, talán az ő élete is másként alakul. Ugyanis a nemzetközi porondon sikeres gárda fontos tagja volt.

-Nem gondolom, hogy élvonalbeli, nyugat-európai klub elvitt volna. A rúgótechnikám jó volt, láttam a pályán, értettem a játékot, jól passzoltam, fejben is rendben voltam, összességében nem voltam rossz játékos. Rúgtam fontos gólokat, nem sokat, de többször betaláltam az NB I-ben. Sajnos lassú voltam, a futás nem volt az erősségem, a gyorsaság nem adatott meg, ezért nem vittem többre.

Visszakanyarodunk az 1984-85-ös menetelésre, az első mérkőzéseken nem jutott szóhoz. Kovács Ferenc alapcsapatában nem volt benne, ahogy jöttek a sérülések, úgy léptek pályára egyre többször a tartalékok. Így Wittmann is.

-Az első fordulóban, a cseh Dukla Praha ellen egyik meccsen sem játszottam. Mindkét derbi rendkívül szoros volt, az edző, Kovács Feri bácsi az alapcsapatán csak a legritkább esetben változtatott, nem igazán nyúlt a megszokott tizenegyhez. A második körben, a Paris St. Germain elleni, kinti meccsen fél órát játszottam, az itthoni két találkozó mindegyikén kezdtem, a köd miatt félbeszaladt mérkőzésen, valamint a másnap déli összecsapáson is. Megérdemelten vertük őket háromszor, mindegyik alkalommal jobbak voltunk náluk. A kinti, első meccsen szerintem túl nagy mellénnyel léptek pályára, elbízták magukat, akkora előnyt szereztünk a visszavágóra a 4-2-es győzelemmel, hogy ezt a hátrányt nem volt esélyük ledolgozni. A Partizan Beograd ellen a kispadról szemléltem mindkét találkozót, fizikálisan nagyon erős, ütköző csapat volt, én más típusú játékosnak számítottam, ezért az alapcsapat játszott. Ha pályára kerültem, a középpályán, támadó szerepkörben jutottam szóhoz, Csongrádi, vagy Burcsa posztján, tehát nem volt könnyű dolgom. Ha valaki megsérült, vagy elfáradt, akkor jöttem én. Nem izgultam túl, szerettem focizni, bíztam magamban. A harmadik körben, Manchesterben nem léptem pályára, amit nem is bántam túlzottan. Szörnyű rossz volt a pálya, fű nélkül, földes játéktér, tulajdonképpen dagonya, ráadásul nem is nagyon léptük át a félpályát, végig védekeztünk. Egy ember elől maradt, felíveltük rá a labdát, a hazaiak gyorsan megszerezték, azonnal következett az ellentámadás, a labdát kitolták a szélre, beadás, érkező támadók. Egyszer betaláltak, amúgy vagy Disztl Peti védett bravúrral, vagy a lövés vagy fejes mellé ment. Kihúztuk egygólos vereséggel. A félidőben a szintén tartalék Vaszil Gyulával azon szórakoztunk, hogy a 16-os képesek vagyunk-e kirúgni a labdát a stadionból. Fölé bombáztunk, ahogy csak tudtuk. Itthon ez nem okozott gondot, de ott igen, olyan magas volt a lelátó, hogy képtelenség volt kibikázni az arénából, plusz a végig fedett lelátók miatt sem volt erre esélyünk. Kapura egyetlen lövésünk sem ment, nem is akartuk oda lőni, a hazai nézők dőltek a nevetéstől, mennyire falábúak vagyunk, képtelenek vagyunk pontosan célozni. 

A visszavágón kulcsszerephez jutott, kezdőként számítottak rá, ugyanis az odavágón Csongrádi az Old Traffordon térdsérülést szenvedett, hónapokra kidőlt.

-Azóta is kérdezik, a büntetőpárbaj előtt nem voltam ideges? Mindig azt mondom, nem. Tisztában voltam a rúgótechnikámmal, előzőleg az ifiben, a tartalékoknál és az NB I-ben is lőttem büntetőt, emlékeim szerint nagyon ritkán hibáztam. Elhatároztam, hova rúgom, ehhez tartottam magam. Bár Csongrádi súlyos sérülése miatt nem volt keretben, előzőleg mégsem tudtam, pályára lépek, vagy sem. A cserék közül nekem, Vaszilnak és Borsányi Istvánnak volt reális esélye arra, hogy szóhoz jut a középpályán. Kovács Feri bácsi csak a meccs napján jelölte ki a kezdőt, ezúttal is így tett, viszont a találkozó megelőző napokon, az edzéseken már érezhető volt, hogy ott leszek a csapatban. Kénytelen volt engem játszatni, Borsányi inkább védő volt, Faddi Máté inkább csatár, nem sok rutinnal, a szintén fiatal Gyenti Laci szintén támadó volt. Vaszil mellett én számíthattam a csapatba kerülésre a pálya közepén, mellettem az szólt, hogy támadó szellemben futballoztam. A szabadrúgásokat mindig, serdülő korom óta gyakoroltam, még ifisták voltunk, utolsó évesek, Lantos Misi bácsi vezette a felnőtteket. Átirányított néhányunkat a felnőttekhez, akik jól lőtték a szabadrúgásokat, valamint akiknek volt esélyük egy évvel később az első csapatba kerülésre. Tehát a stadionban tréningezhettünk a nagyokkal, a füves pálya nekünk újdonságnak, csodának számított, annak is nagyon örültünk, ha olyan salakos pályán edzettünk, amelyet előzőleg lehúznak, boronával rendbetettek. Fűről az utánpótlásban nem is álmodtunk, más világ volt akkoriban. A stadionban Kovács Lacinak és Disztl Petinek rúgdaltuk a begurított labdákat,, hatalmas élmény volt a centerpályán, gyepszőnyegen gyakorolni, lövöldözni. Évekkel később pedig eljött a nagy lehetőség számomra az MU ellen. Megbeszéltük, ha viszonylag közelebbről lőhetünk Szabó Józsi nyesi el a labdát, ha távolabbról, én rúgom erőből. Gyorsan lebeszéltük, ő nekifut, átlépi, én meg ellövöm, lesz, ami lesz. Előttem van azóta is láttam, megpattan, azt hittem, lassú a labda, ami a védőn megpattant, úgy gondoltam a kapus odaér. Azonban a vizes füvön felgyorsult a sorfaltól nem láttam a kapust, aki a rossz talajon nem tudott megfelelően elrugaszkodni. A védőktől nem láttam a hálóőrt, kezdtem bizakodni, aztán észrevettem Bailey kezét hozzáért, de hárítani nem tudott. 

Hetven per még hátravolt a meccs rendes játékidejéből, ami nem ígérkezett könnyűnek.

-A szívünk vitt előre bennünket. A gólom erőt adott, feldobott bennünket. Mindenki robotolt, odatette magát, én életemben nem futottam annyit, mint azon a mérkőzésen. A tizenegyes párbajban adott volt, hogy negyedikként lövök, Szabó József, Végh Tibor, Burcsa Győző és Wittmann egyértelmű volt, hogy nekifut. Az ötödik volt kérdéses, Gömöri vállalta, mondhatom, szenzációs belsővel, remek technikával lőtt a 16-oson belül, biztos voltam abban, hogy nem hibázza el. Mégis elrontotta azt mondta, túl nagy volt a nyomás, ami elbizonytalanította. A következő körben Disztl Peti megfogta, Vadász belőtte, továbbmentünk.

Következett a Zseljeznicsar. A piros-kékek gyorsan vezetést szereztek Burcsa Győző fejesével, majd az előrehúzódó védő, Disztl László is betalált.

- Jól játszottunk, az ellenfélnek kevés lehetősége volt Fehérváron, Skoro góljával szépítettek, Vadász Imi találata nyugtatóan hatott úgy jöttünk le a pályáról, hogy a 3-1 nem rossz eredmény a visszavágó előtt. Úgy gondoltuk, a Zseljo gyengébb csapat az előzőleg legyőzött Partizannál. Félelmetes hangulat fogadott bennünket, fanatikus drukkerek vártak bennünket, hasonló nagyságú stadionban, mint a miénk. Gyorsan kaptunk egy gólt, aztán még egyet, nem álltunk jól. Azonban ahogy múlt az idő, a hazaiak elkezdtek szórakozni, trükközni, ölelgették egymást meccs közben, amire ráfaragtak. Azzal jutottunk a döntőbe, hogy nem voltak elég profik. Valamint azzal, hogy nem adtuk fel, mindig volt tartása a csapatnak. Továbbá mindig találtunk egy gólt, Szarajevóban az előrehúzódó Csuhay köszönt be, akkor már minden mindegy alapon mindannyian mentünk előre. 

A Real elleni hazai összecsapáson tartalékosan álltak fel. Wittmann végigjátszotta találkozót, idegenben az 58. percben lépett pályára, Csongrádit váltotta.

-Ha itthon komplett csapattal állunk fel, talán nem kapunk hármat, megússzuk kevesebbel. Nem azt mondom,, hogy a visszavágót félvállról vették, de a jelentős előny birtokában talán már nem harcoltak ugyanazzal a tűzzel, mint Fehérváron. A Bernabeuban szerzett gólunkban benne voltam, a két védőn megpattanó beadásom Májer Lajos elé került, aki a léc alá bombázott. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy magyar csapat nemzetközi kupadöntőt vív, ha valamely gárda két-három fordulót megy, vagy a csoportkörbe bekerül az már komoly eredmény. Oké, nagyon sok dolog változott, felgyorsult a játék, de a körülmények, a hazai lehetőségek is mások. A pályák állapota, az edzéslehetőségek. Egy dologban nincs változás, mi is nagyon jó cipőkben futballoztunk, ugyanolyan lábbelikben, mint a nemzetközi elit, amúgy minden tekintetben elmaradtunk a nagy kluboktól. A hazai NB I-ben szereplők erősebbek, gyorsabbak, atletikusabbak nálunk, jóval több az ütközés. De meggyőződésem, nagyon sok a falábú, technikailag képzetlen futballista, akik annak idején nem kerültek volna az élvonal közelébe.

A madridi döntőt Wittmann életében rendkívül fontos esemény előzte meg, amiről csak jóval később értesült. Ugyanis a meccs reggelén megszületett kisfia, Krisztián.

- Semmi nem utalt arra, hogy Krisztián megszületik, három héttel később kellett volna a világra jönnie. Lement a madridi meccs, a szállodában a vacsorához készülődtünk, ültünk az asztalnál, az elnök, Dósa Mátyás jelezte, délelőtt távirat érkezett Magyarországról.

-A meccs előtt nem akarták közölni a hírt ne zavarjon meg engem és esetleg a csapatot. Így utólag azt mondom, igazuk volt, jól döntöttek a vezetők, hogy titokban tartották. Természetesen nagyon vártam, hogy hazaérjünk, az utazás előtti délelőtt Madridban vásároltam horgolt gyerekcipőt, megvan azóta is. Este értünk haza a spanyol fővárosból, a Velence Szállónál fogadtak bennünket, de már a hazaút a reptérről sem volt egyszerű, egy konvojban, lassan haladtunk, fehérvári taxisok és drukkerek társaságában. Hajnali fél négykor kanyarodtunk be a belvárosi hotel parkolójába. Amilyen gyorsan tudtam, szabadultam, 5-re értem a kórházba, természetesen már nagyon vártam, hogy találkozzak a kisfiammal és a feleségemmel. Az újszülöttek közül ő volt a legkisebb, 2,23 kg-mal a világra jött amúgy nagyon szép, kerek fejű gyerek. 

Sportolói pályafutása végeztével edzőként dolgozott az élvonalban, de csak másodedzőként, az ezredfordulón. A Mágus, azaz Verebes József második, az elsőnél sokkal kevésbé sikeres székesfehérvári szerepvállalása idején.

-Döntően a megyei I-ben vezettem csapatokat, hol jobb, hol gyengébb együtteseket. Szívesen kipróbáltam volna magam magasabb osztályban is elsőszámú dirigensként, de nem került rá sor, trénerként nem számítottam elég nagy névnek, illetve talán nem is voltam elég jó előzőleg, utánpótlás szakvezetőként, mert a felnőttek előtt én is gyerekekkel dolgoztam. Úgy gondolom, akadtak erényeim, például következetes voltam, nálam azok játszottak, akik a legjobbak voltak. Előzőleg a Vidi utánpótlásában velem többször előfordult, hogy a hazai bajnokikon játszottam, aztán ha jött egy osztrák túra – akkoriban nem volt egyszerű oda kijutni -, én itthon maradtam, nem kerültem az utazó keretbe, jött ennek vagy annak az elvtársnak a fia. Én akkor megfogadtam, ha valaha edző leszek, a tudás fog számítani. Ehhez tartottam is magam.

Fia, Wittmann Krisztián sokszoros válogatott 2017-ben szerepelt a nemzeti együttessel az Európa-bajnokságon. Rövidesen, május végén tölti 40. életévét, még mindig aktív kosárlabdázó, Kecskeméten, az élvonalban.

-Ügyes volt focistának is, szerintem messzire jutott volna a gyepszőnyegen, végül a palánkok világát választotta. Két unokám van, a kislány, Zorka nyolc esztendős, kosárlabdázik – az édesanyja Kácsor Eszter is ezt űzte -, a fiú, Olivér pedig hat múlt. Balkezes és ballábas, szerintem jól focizik, úgy gondolom, lehet belőle labdarúgó. A fiam anno a serdülőkkel edzett a Vidiben, szerintem simán befuthatott volna futballistaként, azonban akkoriban nem volt Kánaán, összesen három labda jutott 18 gyerekre, Krisztián alig találkozott vele. A tréning után kérdeztem tőle, milyen volt, azt mondta, ide soha többet nem jön. A nejem kosaras volt, másnap elvitte az ő sportágának edzésére, az ismert tréner Vetési Imre volt akkoriban a gyerekcsapat edzője, azonnal adott a fiamnak egy labdát és öblös hangon mondta, ez innentől a tiéd, soha ne add oda senkinek. Ez nagyon tetszett a gyereknek, ott ragadt a Gáz utcában. Középiskolás futballmeccsekre mindig elkérték a testnevelők, gólkirály lett. Jó szellemű gyerek, szép karriert futott be, negyven évesen még számítnak rá Kecskeméten. Az unokákkal igyekszünk minél több időt tölteni, a nejemmel ott vagyunk a Fehérvár FC mérkőzésein, valamint, ha időnk engedi, természetesen a KTE kosármeccsein.