A mi mesterlövész zsenink, a félkezű olimpikon

 Eredménye azért rendkívül szimpatikus, mert vetélytársai mindenféle csúcs felszereléssel próbálták javítani esélyeiket. Nos, nekünk is volt egy legendás sportlövőnk – ráadásul kétszeres aranyérmes –, aki nem lazaságból tette zsebre az egyik kezét: egyszerűen nem volt meg neki.

Abban az időben, amikor a székesfehérvári Aranycsapat Alapítvány arra készült, hogy felavassa az Olimpiai Emlékművet, Melocco Miklós szobrászművész alkotását, riportsorozatban mutattuk be azokat a sportolókat, akik az 1952-es, Helsinkiben rendezett olimpián megszerezték az azóta is megismételhetetlen 16 magyar aranyérmet. Egyikük volt Takács Károly kétszeres olimpiai és harmincötszörös magyar bajnok sportlövő, aki olyan korban született, amikor gyorsan kiderült, ki a férfi, ki a magyar: a nehéz idők erős embereket formálnak.

Ilyen volt az 1910-ben született Takács Károly, aki a Nagy Háború idején élte legfogékonyabb ifjúkorát, akit hazaszeretete és kalandvágya hajtotta arra, hogy az elemi iskola után a honvéd tiszthelyettesképzőben, a Ludovikán tanuljon tovább. Azokban az években szeretett bele a lőfegyverekbe és gyorsan kiderült, hogy amit ő megcélzott és eltalálható volt, azt ő biztosan el is találta. Kispuskával kezdte, aztán áttért a pisztolyra, de közben – ez akkoriban megszokottnak számított – rövidtávon futott, súlyt emelt, bokszolt, télen pedig síelt.

Megszállottan edzett, jöttek is az eredmények, de altisztként nem indulhatott el az 1936-os berlini olimpián. Pedig valószínűleg már ott is nyert volna. Aztán bekövetkezett a baleset, ami őt csaknem az ismeretlenségbe, ám valójában a legendák közé emelte. A hatalmas bakonyi lőtéren – amely ma is üzemel –, gránátot szerelt egy hadgyakorlaton, amikor bekövetezett az a robbanás, amely  leszakította a jobb kézfejét. Úgy tűnt, mindennek vége, hiszen hetvenöt százalékos rokkantnak nyilvánították, azonban Horthy Miklós kormányzó különleges engedélyével katona maradhatott.  Talán ez adott számára erőt az újrakezdéshez, mert megvalósította a lehetetlent és megtanult bal kezével is úgy lőni, mint ahogyan azt korábban tette. Zseniálisan.
Miközben a második világháború miatt két olimpia is elmaradt, a frontra került, 1945-ben amerikai fogságba esett. Miután hazajutott, megint nem tudott másra gondolni, csak az olimpiára. London aztán meghozta számára az elégtételt sok szenvedés után, tíz olimpiai aranyérmünkből egyet Takács Károly nyakába akasztottak. A gratuláló angolok nem értették, miért bal kézzel fog kezet, azt hitték, ez egy furcsa magyar szokás. Győztesként, világcsúcsokkal érkezett négy év múlva Helsinkibe.

Arra készült egész életében, hogy minden körülmény között jól lőjön, tudatosan gyakorolt a fényviszonyok változásakor is. Ez Helsinkiben előnyére vált. A korabeli újságokban az olvasható, hogy az eredményhirdetés után körülvették a riporterek. Takács Károly elővette zakója belső zsebéből az előző éjszaka írt győzelmi beszédét és átadta az újságíróknak. A világ legjobb pisztolyosa a gyorstüzelők között utált nyilatkozni – csakúgy, mint manapság Milák Kristóf.