Szilvásy Miklóst a háború utáni magyar sportélet legszínesebb egyéniségének tartották

Garantálom, nem unalmas história az övé sem: az ötszörös ifjúsági magyar bajnok – polgári foglalkozását tekintve rendőr – pályafutását egy eltévedt, a lábába fúródott revolvergolyó csaknem végleg tönkretette. De ne szaladjunk ennyire előre. 

Szilvásy Miklós 1925. december 5-én született Mária- nosztrán, állítólag hatalmas csecsemőként, 5 kiló 60 dekával látta meg az őt váró világot. Budapesten gyerekeskedett, a BVSC-ben ismerkedett meg a birkózással. Már jócskán benne jártunk a második világháborúban, de a hátországban még béke volt: ekkor, 1942-ben szerezte meg első ifjúsági bajnoki címét. Talán nem mindennapi születési súlya is előrebocsátotta, hogy hatalmas erejű ember lesz belőle, egyféle modern Toldi Miklós. Sokan felfigyeltek rá az országban, ám a háború utáni nehéz években neki is kenyérkeresővé kellett válnia: rendőrnek állt. Bele is vetette őt a sors az élet sűrűjébe, hiszen 1946-ban résztvevője lett egy amerikai gengszterfilmekbe illő üldözésnek. A kor híres haramiáját próbálták elfogni, amikor Szilvásy Miklós golyót kapott a bal lábába: egy helyütt revolverről írnak, másutt gépfegyverről olvastam. Akár így, akár úgy történt, kétségessé vált sportolói pályafutásának folytatása. 

Ki volt Hekus Dönci, aki lábon lőtte? Nevéhez gyilkosságok fűződtek, a „hekus” becenevet onnan kapta, hogy legtöbbször lopott rendőr- egyenruhában követte el a bűncselekményeket. A második világháború utáni Magyarország első sztárbűnözőjének számított. Rendőrgyilkosként vonult be a köztudatba, pedig egy próbarendőr megöléséért el sem ítélték. Igaz, erre nem is volt szükség, hiszen egy fiatal lány meggyilkolása kapcsán elegendő bizonyíték gyűlt össze ahhoz, hogy a halál fia legyen. Begipszelt lábbal kísérték a bitófa alá az egykori makói borbélysegédet. 

Nos, nekünk ebből annyi a fontos, hogy a meglövésekor huszonegy éves fiatalember nem adta fel, keményen tréningezve erősítette legyengült bal lábát. Otthon, a heverőn fekve követ kötött a megvékonyodott bal lábára, és napjában több százszor így emelgette, hogy újra megizmosodjon. A lövöldözés után egy évvel már megnyerte a magyar bajnokságot, és esélyesként utazhatott el a londoni olimpiára. Ötször nyert egymás után, háromszor pontozással, kétszer tussal, majd akkor került össze Gösta Anderssonnal… Az a meccs sokáig fájó seb maradt, fájóbb, mint amit golyó ütött. A svéd nem is próbált akciót indítani, csak arra összpontosított, hogy letolja a magyart a szőnyegről, Szilvásy pedig nem tudott jól reagálni erre a taktikára. Akkor kikapott a svédtől. 

Aztán összekerültek egy világbajnokságon, akkor is a svéd bizonyult jobbnak, ezért négy évig kellett várnia arra, hogy visszavágjon: az alkalom és a dicsőség számára is Helsinkiben jött el, 1952-ben. Egy norvégot, egy egyiptomit, majd egy libanonit vert meg tökéletes birkózótechnikát alkalmazva, így került szembe ismét Anderssonnal. Edzője, Matura Mihály szövetségi kapitány azt javasolta neki, csinálja azt, amit a svéd szokott vele: menjen és erőből birkózza le a meglepett skandinávot. 

Nézzük, mit írt a történtekről Feleki László a Tizenhat nap című könyvben. 

„Már az első percben látszik, hogy Andersson nem felejtette el a győzelemhez vezető londoni módszereket. De Szilvásy sem felejtett. Hatalmas lendülettel támad, olyan erővel, hogy szinte szikrázik. Fogást keres, de svéd mindent bont, védekezik, elhárítja a fogást. Múlnak a percek, s a néző csak azt látja, hogy a magyar óriási erővel támad, a svéd azonban makacsul védekezik. Nézzük az órát, hat perc telt már el. Most Andersson előveszi londoni tudását. Tolakodik, igyekszik kitolni Szilvásyt a szőnyegről. – Londonban is pontosan ezt tette, – jegyzi meg Matura, miközben izeg-mozog a székén. Szilvásy azonban nem ugrik be az egyszer beállt trükknek, ellép előle, s a svéd többször is kiszalad a szőnyegről. (…) A küzdelem egyre hevesebbé válik. Szilvásy roppant keményen támad, s a tizennegyedik percben következik sordöntő támadása, amely vitathatatlanná teszi győzelmét. Leviszi a szőnyegre ellenfelét, fölébe kerül, gyúrja, szorítja, megpróbálja kiemelni. Egyik kezdeményezés a másik után. Egyoldalú a kép, a magyar támad, a svéd védekezik.” 
Nem lehetett kérdéses a végeredmény, a magyar tábor egy emberként rohan a szőnyegre és ünneplik a márianosztrai vasembert. Hiába csal a dán pontozóbíró a skandináv szolidaritás jegyében, az már nem változtatott semmit: Szilvásy Miklós nyerte a magyar delegáció következő aranyát Helsinkiben. De még hol volt a vége… 

„Apám biztosan feldöntötte a rádiót örömében, amikor meghallotta, hogy győztem. Kemény diót törtem fel. Hallottam végig az izmok pattogását, egy pillanatra sem hagytam magam” – emlékezett győzelmére később. 

A következő olimpiára még elutazott, de nem tudta megismételni hihetetlen bravúrját: benne ennyi volt abban az életben. Tizenötszörös magyar bajnokként vonult vissza, edzőjének munkáját segítette, majd visszatért eredeti szakmájához és megint rendőrtiszt lett, őrnagyi rangban a kevés magyarországi bárt felügyelte. Döbbenetesen korán, 1969. május 24-én, negyvennégy évesen gyógyíthatatlan betegség ragadta el az élők sorából azt a férfit, akit sokan a háború utáni magyar sport legszínesebb és legnagyobb egyéniségének tartottak. Születésnapjának hetvenötödik évfordulóján 2000-ben, decemberben emléktáblát avattak szülőfalujában, Márianosztrán. 

Ezúttal mégsem egy halálhír tegyen pontot történetünk végére. Fennmaradt róla egy anekdota, ami aligha történhetett meg a valóságban, ám szerették felemlegetni. Amikor Rákosi meglátogatta a tatai edzőtáborban olimpiára készülő magyarokat, megkérdezte, mire számíthat a birkózóktól. Erre Miklós megveregette a kommunista diktátor vállát és csak annyit mondott: „Ne nyugtalankodjon Matyikám, minden rendben lesz, hozzuk az érmeket.” 
 

Hamarosan avatják az emlékművet

Az Aranycsapat Alapítvány elnökének, Kű Lajosnak a kezdeményezésére rövidesen felavatják a székesfehérvári Bregyó közben lévő Olimpiai Parkban Melocco Miklós szobrászművész alkotását, amely az 1952-es, Helsinkiben rendezett olimpián részt vevő magyar sportolóknak állít emléket. Hazánk legeredményesebb olimpiai szereplésén 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet szerzett a magyar küldöttség, az éremtáblázaton csak az Egyesült Államok és a Szovjetunió végzett Magyarország előtt. A szeptemberi avatásig hátralévő időben az Arany Hősök történetét idézzük fel sorozatunkban, amellyel az örök időkig szóló nagyszerűség előtt tisztelgünk. 
 

Kapcsolódó cikkek: