Befogadta Fehérvár, ez az otthona

2022.05.30. 14:00

Triscsuk Krisztina több mint 15 évnyi magyarországi játék után fejezte be a kézilabdát

Páratlan magyar és oroszországi karrier után az idény végén fejezte be pályafutását az 53-szoros magyar válogatott Triscsuk Krisztina, aki két részletben több mint tíz évig erősítette az Alba Fehérvár KC együttesét. A koronázóvárosban rendkívül népszerű kézilabdázóval elevenítettük fel életének fontos pillanatait.

Káldor András

Mindig harcosan játszott, lövéseitől rettegtek a kapusok

Forrás: Kricskovics Antal / Fejér Megyei Hírlap

Meséljen a gyerekkoráról! 

– Nem volt egyszerű, mert mint ismeretes 1990-ben a Szovjetunió darabjaira hullott, és ezt követően kőkeményen éheztünk. Arra emlékszem, hogy a csirkecomb volt az első, a második fogás, valamint a desszert is, és három-négy napon keresztül lényegében ezt ettük. Olyan luxus, mint a csokoládé vagy esetleg a rágógumi, egyáltalán nem volt. 1997- ben kaptunk először banánt testvéremmel, és nem tudtuk, hogyan kell enni és megpucolni. Fura érzés volt, azóta nem tudok banánt enni, mondhatni, rá sem tudok nézni, annyira mély nyomokat hagyott bennem.

A családjában volt olyan, aki sportolt? 

– Anyukám egyáltalán nem, a mozgás teljesen kimaradt az életéből, édesapám viszont profiként bokszolt, aztán egy sérülés miatt abba kellett hagynia. Sajnos nem láttam őt a ringben, még kisgyerek voltam, amikor történt ez vele. Később hivatásos katona lett, sokat utazott, többek között Mongóliában és Németországban is megfordult. A nővérem azonban kézilabdázott, bár én valamivel előbb kezdtem el a játékot, mint ő. 

Mikor került előtérbe a kézilabda?

 – Előbb karatéztam, de hatévesen már átcsábítottak a kézisekhez, az ottani edző láthatott bennem fantáziát. Igaz, rendkívüli mozgásigényem volt, és próbáltam minden percét kihasználni az edzéseknek.

 Milyen kihívásokkal kellett szembenéznie fiatalon? 

– Ahol születtem, egy nagyon kis város, de mindenki sportolni és bizonyítani próbált. A sport kiugrási lehetőségnek számított, én nem is gondoltam, hogy ekkora potenciál van benne. Elkerültem Moszkvába, az Olimpiai Iskolába, de nagyon sokat kellett tennem azért, hogy egyáltalán meghívjanak ide. Egész Oroszországból a legjobb sportolókat gyűjtötték össze, ez egy bentlakásos intézmény volt. Itt jártunk iskolába, akkora távolságok vannak, hogy 2–2,5 órát kellett utazni a sportcsarnokba, ahol az edzéseink voltak. Mindennap 5:30- kor keltünk, hat órakor reggeliztünk, hétkor már indultunk edzésre. 9:30-tól 11-ig voltak az edzések. Ezt követően rögtön vissza kellett rohanni, mert kezdődött az iskola. Délután pedig a második edzésre mentünk. Komoly szabályok voltak lefektetve, csak belépőkártyával lehetett közlekedni, és minden este 9 órakor már bent kellett tartózkodnunk. Olyan volt, mint a katonaság. Tudtuk azt, hogy nem elég jó sportolónak lenni, nagyon fontos volt az, hogy jól tanuljunk. Hogyha valamelyik ütközött, akkor azonnal repült haza az illető. Magunkra voltunk utalva, senki nem tudott segíteni.

Szeretett városa, Székesfehérvár is elismerte klubhűségét, hiszen két részletben tíz évig erősítette az Alba Fehérvár KC csapatát
Forrás: Fehér Gábor / Fejér Megyei Hírlap

 Az orosz edzők nem arról híresek, hogy ne követelnék meg a kemény munkát, okozott ez gondot az Ön számára? 

– Amikor a barátnőmmel megtudtuk, hogy megyünk Moszkvába akkor az edzőnk elmondta, fel kell készülnünk, mert ott nagyon kemény képzések lesznek. Bokszitogorszkban nem volt medicinlabdám, az erdőbe mentünk ki, és ott kerestünk nehéz köveket, és ezeket dobáltuk a homokba. Ez volt az erőnléti edzés. A barátnőm nem bírta, elsírta magát, az edzőm elküldte pihenni, én elszánt voltam, nagyon akartam. Talán ezért is sikerült… 

Azon kevesek közé tartozik, akik mindkét kézzel pontosan lőnek, jól tudom, hogy ezt a kényszer szülte? 

– Amikor elszakadt a keresztszalagom az Olimpiai Iskolában, akkor azt mondták, hogy van egy hónapom, vesznek egy vonatjegyet és mehetek vissza a falumba. Elsírtam magam, és tudtam, éreztem azt, valamit ki kell találni, hogy ott maradhassak. Eszem ágában sem volt visszamenni, legfőképpen apukámnak akartam bizonyítani. Tizennégy– tizenöt éves lehettem, amikor mondtam az edzőnek, kérnék pár hónapot, és egy nyár alatt megtanulok bal kézzel lőni, és akkor jobb lábbal fogok felugrani. Nem nagyon akart ebbe belemenni, de kitartottam emellett. Megtanultam, egy éven keresztül játszottam a jobb szélen balkezesként, kezdő voltam. Amikor az ember sokkos helyzetbe kerül, dönteni kell, akkor bármire képes! 

Egy ideig szüneteltette a kézilabdát, mikor tért vissza a pályára, és egyáltalán hogyan került a képbe Magyarország? 

– A 2002-es ifjúsági olimpián nagyon fájt a lábam, térdgéppel játszottam balátlövőként. Majd leérettségiztem, abbahagytam a játékot, egy évig nem kézilabdáztam, igaz, közben elvégeztem az edzői tanfolyamot. Aztán megismerkedtem Jevgenyij Lusnyikovval, aki Veszprémbe igazolt, és én is jöttem vele, és az NB I/B-ben kezdtem építeni magam. 

Aránylag gyorsan NB I-es játékossá vált, hogyan történt a hirtelen váltás, Szabó Edina szerepe meghatározó volt a karrierjében?

 – Feltétlenül, neki és Babiczky Tibornak köszönhető, hogy Fehérvárra kerültem. A Magyar Kupában a Fradinak nyolc gólt dobtam, ez volt az első igazi kiugró eredményem itt Magyarországon. Németh Andrással, a Fradi edzőjével szoktam tréfálkozni, hogy emlékszik-e arra, mikor ez megtörtént? Próbajáték-lehetőséget kaptam egy ukrán lánnyal együtt, Sugár Tímea volt a kapuban, lentről izomból lőttem neki a gólokat, és ez adta meg a sanszot ahhoz, hogy ide kerüljek. Az EHF Kupa-győzelem után jöttem a csapathoz, számomra ez hatalmas öröm és megtiszteltetés volt, mert neves, meghatározó játékosok között kézilabdázhattam. Ráadásul magyarul egy szót sem értettem, kis túlzással azt se tudtam, hogy hol vagyok, de hittem abban, hogy el fog jönni az én időm, csak dolgoznom kell. 

Mennyire volt nehéz magyarul megtanulnia?

 – Nagyon nagy küzdelem volt, öt évembe tellett, mire tisztességesen megtanultam a nyelvet. A ragozás nagyon nehéz volt, csak szavakat használtam, ma már viccesnek tűnik, amolyan Activity-szerűen beszéltem, de mindenki értette. Tisztában voltam azzal, hogy én érkeztem ide, és alkalmazkodnom kell, meg kell tanulnom magyarul beszélni. Nem angolul, nem oroszul. Megbecsülöm, ahol élek, de tudom azt, most nagyon könnyű állampolgárságot kapni, ám számomra furcsa, ha valaki állampolgárságot kap, és nem beszél magyarul. Emlékszem arra, amikor én készültem az állampolgári vizsgára, edzés közben is tanultam: a Himnuszt, a történelmet, mindent, amit ismerni kell az országról. 

2012-ben, immár tíz éve, hogy felvette a magyar állampolgárságot, jól döntött, nem vitás. Hogyan jutott erre az elhatározásra? 

– Izgultam nagyon, felhívtam apukámat, megkérdeztem, mi lesz velem, orosz vagy magyar leszek-e? Ő azt válaszolta, hogy a szíved mindig orosz lesz, és tiszteletben kell tartani azt az országot, ahol élsz. Igaza volt! 

Milyen volt először meghallgatni a pályán a magyar himnuszt?

 – Különleges. Görbicz Anita állt mellettem, megkérdezte, hogy te a Himnuszt is tudod, és énekeled? Azt válaszoltam, hogyne! Rettentően csodálkozott, sőt még a hotelszobában bemutattam, amikor összejöttünk. 

Nem lehetett könnyű szülőhazája válogatottja ellen pályára lépni, milyen érzések kavarogtak Önben? 

– Nem voltam nyugodt, mivel el volt szakadva a vádlim. Karl Erik Böhn szövetségi kapitány azt mondta: Krisz, te fogod dobni a heteseket! Bármennyire is izgatott voltam, százszázalékosan értékesítettem mindet. 

Az egész pályafutását rengeteg sérülés kísérte, hogyan tudta ezeket feldolgozni?

 – Mivel kilenc évig játszottam keresztszalag nélkül, sokszor kerültem a parkettre, de ezzel nem foglalkoztam, mert meg kell tanulni fájdalommal élni. Ezt félre kellett tenni, hogy pályára tudjak lépni. Soha nem hivatkoztam arra, ha rosszul játszottam, hogy sérült voltam, akkor is vállaltam a játékot, és próbáltam hozzátenni a csapat teljesítményéhez. Amikor lefejeltem a parkettát, és a homlokomon egy nagy púp nőtt, az orvos nem akarta engedni, hogy játsszak, alá kellett írnom egy papírt, hogy a saját felelősségemre teszem mindezt. A kórházakban VIP-vendég lettem, annyi röntgent csináltak rólam. 

Több klubot megjárt Magyarországon, kipróbálta magát Németországban, hol érezte magát a legjobban?

 – A Székesfehérváron eltöltött időszak számomra csodálatos volt, de Dunaújvárosban is nagyon jó volt. EHF Kupát nyertem, fantasztikus emberek között kézilabdázhattam. 

Meséljen a családjáról, gyakran jár haza? 

– A Covid alatt nem tudtam hazautazni, skype-on keresztül tartottuk a kapcsolatot. Mindenkinek azt mondom, hogy próbálja meg azt az időszakot élvezni, amikor még a szüleivel együtt lehet. Tisztelem őket, mindent megkaptam tőlük! 

Milyen érzésekkel fejezte be ezt a páratlannak mondható pályafutást, nehéz volt utoljára odaállni a heteshez Mosonmagyaróváron? 

– Elég volt. Nem tudok veszíteni a játékban, de már nem láttam ebben a kézilabdában azt, amit én megszerettem benne. Az önzetlen kézilabdát, és ezzel nem akarok senkit megbántani. A testem fáradni kezdett, a vádlim fájt, nem volt olyan a vérkeringésem, mint régen. Már tavaly éreztem, hogy jó lenne befejezni, de igazán most érett meg bennem az elhatározás. Egyáltalán nem volt nehéz odaállni a heteshez, inkább az utolsó hazai mérkőzésen dúltak bennem az érzelmek, de jó szívvel hagytam abba. 

Hogy érintik a mostanság hazája körül zajló események, tapasztalt ezzel kapcsolatban bármilyen negatívumot?

 – A politikáról nem szoktam beszélni, nálam a politika és a sport két külön világ. Engem úgy neveltek, hogy az ukrán, a fehérorosz és az orosz emberek testvérek. Sok helyen jelentkeztem azzal, hogy segíteni szeretnék az ukrán embereknek, vagy azoknak, akik éppen rászorulnak. A nővérem önkéntesként 3 hétig ott volt Mariupolban, amikor az ostrom elkezdődött, napokon keresztül nem tudtam őt elérni, fogalmam se volt arról, hogy él-e egyáltalán, de a neveltetésünk miatt úgy érezte, segítenie kell. Most véget ért egy hosszú fejezet az életében, hogyan tovább, van már elképzelése a jövőről? – Mindig képeztem magam, nyugodtan mondhatom, sok lehetőség áll előttem. Sportmenedzseri szakot végeztem, a sportdiplomácia nagyon tetszik. Négy nyelven beszélek – orosz, magyar, angol, német –, vannak megkereséseim több helyről, több irányból. Az első számú számomra Székesfehérvár, itt élek. Fehérvár a mindent jelenti nekem, befogadott a város, és befogadtam a várost.

 

NÉVJEGY: TRISCSUK KRISZTINA 

SZÜLETETT:1985. július 17., Bokszitogorszk (Szovjetunió/ Oroszország) POSZTJA: átlövő, irányító 

KLUBJAI: Lucs Moszkva (orosz, 1998–2004), Veszprém Beton (2004–2005), Köfém SC, Fehérvár KC (2005–2013, 2020–), Érd (2013–2014), Dunaújvárosi KKA (2014–2016, 2019–2020), Siófok KC (2016–2017), Kisvárdai KC (2017–2018), Thüringer HC (német, 2018–2019)

 VÁLOGATOTTSÁGA/GÓLJAI: 53/140 

MÉRKŐZÉSEI, GÓLJAI SZÁMA MAGYARORSZÁGON: 455/2212 gól 

LEGJOBB EREDMÉNYEI: vb-8. (2013), vb-11. (2015), Eb-bronzérmes (2012), Eb-6. (2014), Eb-12. (2016), EHF-kupa-1. (2016), Német Kupa-győztes (2019), Balti-liga-1., ifjúsági olimpiai 1. (2002), az EHF-kupa gólkirálynője (2016), 2x gólkirálynő az NB I-ben (2011, 2017)

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában