Balázs Zoltán büszke arra, hogy három egyesületnél is tevékenykedhetett az élvonalban

Fehérváron él, bár dolgozott a Vidinél is a kétezres évek elején, azt mondja, a kisebb egyesületekben érezte magát igazán otthonosan. A MÁV Előrénél, majd a Siófoki Bányásznál különösen ­családias volt a légkör, a Videoton – hazai léptékkel – már akkor is nagy klubnak számított.

– Egerben születtem, sikertelen egyetemi felvételi miatt az Egri Dózsa sportpályán dolgoztam mint lóti-futi. 1975 augusztusában, az akkori NB III.-as csapatunk gyúrója, Sándor Imre Tatabányára távozott, előzőleg három nap alatt betanított. Gondoltam, a következő egyetemi felvételi vizsgáig ez a munkakör jó lesz nekem. A fizetésem abban az időben megfelelő volt, sőt, időnként, győzelem esetén a csapatkapitány, Csank János prémiumot is szedett a játékosoktól. Egyre jobban kezdett érdekelni a munka, foglalkoztatott a sérült játékosok rehabilitációja. A fővárosi Sportkórházba beiratkoztam tanfolyamra, amit el is végeztem. Közben az Eger feljutott az NB II.-be.

Karrierje éles fordulatot vett, ugyanis 1979 februárjában megjelent az országos sportnapilapban az NB I.-es MÁV Előre hirdetése. A fehérváriak gyúrót kerestek.

– Az NB I.-ben akartam dolgozni. Levelet írtam Szentmihályi Antal vezetőedzőnek, a vezetők válaszoltak, keljek útra. Az élvonalbeli debütálásom nem volt jó, kikaptunk Győrben, ám a szezon sikeres volt, bennmaradtunk. Egy évvel később viszont kiestünk. Nagyon összetartó csapatunk volt, pár játékossal a mai napig tartom a kapcsolatot. Közben bevonultam katonának, mire leszereltem, két osztályt zuhant az Előre, nem akartak foglalkoztatni. Az egykori fradista, Nagy Mihály akkor igazolt az Előréből a Ganz Mávagba, mondta a vasútállomáson, beszél a vezetőkkel, én is folytassam a fővárosi klubnál. Nagyszerű játékosokat ismertem meg, Kisteleki Istvánt, Várhidi Pétert, Jurácsikot, Aranyosit, de még sorolhatnám a neveket.

Az 1983–84­-es szezon téli alapozását a Mávaggal kezdte meg. Telefonon keresték, Horváth Károly, a Siófok pályaedzője és technikai vezetője hívta a déli partiakhoz.

– NB II.-es csapat volt, remek hangulat, a magyar tengernél. Megnyertük a Magyar Kupát, egy évvel később pedig feljutottunk az NB I-be. Szerepeltünk a KEK-ben, később az Intertotó Kupában, ­nagyszerű időszak volt. Közel tíz évig voltunk NB I.-esek, 1994-ben a ZTE elleni osztályozón kiestünk. Bár nem feltétlenül rokon szakmák, közben elvégezte az üzletvezetői és játékvezetői tanfolyamot.

– Nem lettem játékvezető, a Balaton fővárosában büféket üzemeltettem, vendéglátózni kezdtem. A korábbi siófoki futballista, Karasz János lett a Vidi technikai vezetője, hívott tárgyalni. Az elnök, Viniczai Tibor közölte, profi csapathoz profi gyúró kell. Várhidi Péter vezetőedzőt a Ganzból ismertem, voltak kimondottan jó időszakaink, az élcsapatok között tartottak számon bennünket, akadtak hónapok, amikor a nemzetközi kupáról is álmodozhattunk. Távozott Viniczai, ­Várhidi és én is, összesen két évet töltöttem a klubnál.

Arra büszke, hogy három egyesületnél is tevékenykedhetett az élvonalban, azt viszont sajnálja, hogy a válogatottnál nem dolgozhatott.

– Akárhogy is, ez a szakma csúcsa a masszőröknél is. Sajnos lecsúsztam róla. 63 éves vagyok, a saját vállalkozásomban dolgozom, szend­vicsautomatákkal foglalkozom. Rájöttem arra, ez a legegyszerűbb, ugyanis a kemény fizikai munka helyett immár a gép dolgozik helyettem.