Vasárnap ünnepli születésnapját Fister Ferenc

A régiek szerint balösszekötő volt, a fiatalabbak csatárként említik, egy biztos, bal lába, lövése ma is félelmetes. Fister Ferenc, azaz Ficere nyolcvanadik életévét tölti be vasárnap, barátai társaságában ünnepelt, természetesen futballal. Az Alba Volán SC Börgöndi úti csarnokában hetente egyszer rúgják a labdát, az egykori támadó néha ma is beszáll a fiatalabbak közé. „Ferikém, figyelj oda, nem firkálhatnak meg, elvégre válogatott labdarúgó voltál” – jegyzi meg néha az oldalvonal mellett a 70 esztendős Tiber László, aki fájós csípője miatt még ritkábban száll be a közös játékba. A hangulattal soha nincs baj az egyórás játék során.

Nyolcan év nem kevés, húszat simán letagadhatna.

– Néha gondolkodom, ez sok vagy kevés, aztán mindig arra jutok, nagyon gyorsan elment. Fehérváron születtem, az Úttörőház csapatában, a Rózsáskertben kezdtem futballozni, 15 évesen. Persze előzőleg is rúgtam a labdát a srácokkal, de csapatban akkor léptem pályára először. Később kerültem a Petőfi SE kötelékébe, amelyet a városi tanács üzemeltetett, a klub pénz hiányában megszűnt, onnan 1959-ben a Videoton SC elődjébe, a Vadásztölténygyári Vasasba igazoltam. A gárda akkoriban a második vonalban, az NB I/B-ben volt érdekelt. Három éven át rúgtam ott a bőrt, majd bevonultam a seregbe.

Anno nyilván szó nem volt arról, hogy valaki katonaként profi szinten futballozzon.

– Börgöndön katonáskodtam, edzhettem a VT Vasasban, de meccseket nem játszhattam. Két év volt a szolgálat, elsőéves sorkatona voltam, amikor megkeresett a Vasas, Rozner Győző szakosztályelnök. Kérdezte, van-e kérésem, közöltem, csak egy, szereltessenek le. Mondta, nincs akadálya, egy hónapon belül meg is történt. Pestre kerültem, Európa egyik legjobb csapatába, olyan volt ez akkoriban, mintha ma egy második ligás hazai játékost leigazolna az olasz Internazionale. Angyalföldön fél évet a második csapatban játszottam, a tartalékokkal megnyertük a bajnokságot, olyan nevekkel játszottam együtt, mint Bundzsák Dezső, Machos Ferenc. Felkerültem a felnőttekhez, öt éven át erősítettem az ország egyértelműen legerősebb együttesét.

Azonnal alapember lett.

– Jól ment a játék, fél évtized alatt nagy sikerek részese voltam. Aztán elérkeztünk 1969 nyarához, amikor a felkészülés kezdetén, az orvosi vizsgálatot megelőzően, az átigazolási időszak lejárta előtt két nappal, 29 évesen elbúcsúztak tőlem, azt mondták, fiatalítás következik. Előzőleg Mészöly Kálmán közölte a vezetőkkel, ha néhány játékos kapcsán ilyen terveik vannak, előre szóljanak, hogy mindenkinek legyen ideje csapatot találni. Nemcsak tőlem búcsúztak, a szintén alapembernek számító Mathesz Imrétől és Bakos Sándortól is, ők alig voltak idősebbek nálam. A klub elnöke várt bennünket, közölte, nagyon sokat köszönhetünk maguknak, önök is nekünk, de így döntöttünk.

A másodosztályban folytatta, nem motiválta az NB I.?

– De igen, ám soha nem kilincseltem, nem ajánlkoztam senkinek. Ha a vezetők korrektebbek, előbb szólnak leg­alább egy héttel, nem lett volna gond az átigazolás. Rosner Győző is távozott a klubtól, a Ganz-MÁVAG edzője lett, csalt bennünket, Bakossal hozzá igazoltunk, Mathesz Imre pedig Kaposvárra, a Rákóczihoz. Három évet játszottam a második vonalban, aztán 32 évesen befejeztem a focit, visszaköltöztem Fehérvárra.

Folytathatta volna hazai pályán, a VT Vasasban.

– Itt is elkövettem azt a hibát, hogy nem ajánlkoztam, hanem csendben elbúcsúztam. A Vidi már a legmagasabb osztályban szerepelt, vélhetően nem lógtam volna ki, de a foci helyett más irányba mozdultam, apám kocsmájában kezdtem el dolgozni. Érdekes ez, itt születtem, itt kezdtem focizni, éveket játszottam a város nagy klubjánál, de nem léptem pályára a legmagasabb osztályban. Ezzel együtt is rengeteg élményt adott a futball.

Mire emlékszik legszívesebben a pályafutásából?

– A chilei Hexagonal Kupát megnyertük 1967-ben a brazil FC Santos, Pelé és Garrin­cha csapata előtt. Elképesztő futballisták voltak, mindent tudtak a labdarúgásról, Pelé különösen. Minden évben Dél-Amerikában portyáztunk télen, a Vasas mellett a válogatottal is. Tagja voltam a fővárosiak 1966-ban veretlenül bajnoki címet szerző együttesének, azt viszont sajnálom, hogy a válogatottban csak egyszer, az osztrákok elleni, 3-0-ra megnyert vb-selejtezőn léptem pályára a Népstadionban. Utaztam volna az angliai vb-re, de előtte megsérült a térdem, a felépülésem után pedig már nem merült fel a nevem a nemzeti együttesben. Pedig óriási élményt jelentett volna a szereplés a világbajnokságon.