Aprócska cseppek tengernyi szépségből a martonvásári népi divatbemutatón

Tengernyi szépségből – a változatos szín-, minta- és formakincsből – merítettek a népi motívumok felhasználásával megalkotott ruhák bemutatójához a Magyar népdal napján.

Nyíltszíni tapsokat kaptak a gyönyörű „hús-vér” modellek. Az Imágó Néptánccsoport lányai és a néhány izmos-magas fiatalember a nemi azonosságot hangsúlyozó ruháikban esztétikai élménnyel szolgáltak. Minden tökéletesen illett egymáshoz. Heves érzelmeket mozgatott meg Nemes Szilvia koreográfiája, s a Beszprémy Katalin népművész által összeállított ruhadarabok megmutatkozása a Dűvő együttes zenei kíséretével.

A magyar néprajzi tájegységek elképesztő változatosságot felmutató népviseleteket termettek az ezer év során. Etnikailag különbözőnek sorolják a magyarságon belüli csoportokat is, nemcsak a nemzetiségieket. A matyók, palócok, székelyek, torockóiak, hortobágyiak, sárköziek, moldvaiak, ormánságiak viseletvariációi végtelennek tűnnek. A késői polgárosodás miatt bizonyos magyar vidékeken későn vetkőztek ki, s ma is akad népviseletben járó (idős) asszony.

Beszprémy Katalin népművész édesanyjától tanulta a hímzést-varrást és az autentikus viselettudományt. A Hagyományok Háza népművészeti módszertani műhelyének vezetőjeként küldetésének tekinti a népi mintavilág átörökítését, újragondolását. Még napjainkban(!) is kutat, az Ózd közeli Barkóság tájegységén talált csaknem elfeledett, rejtett néprajzi kincset. A martonvásári divatbemutatóra elhozott elvi-esztétikai gondolatát régóta dédelgette, az ősbemutató kicsit közönségtesztelés is volt. Humor és játékosság színezte a profi táncosok bemutatóját, ahol a kiindulópont egy vidék eredeti viselete volt, majd annak ihletése nyomán a mai variációja.

Nem járunk sokszoknyában, bő gatyában, cifraszűrben, hímzésekkel ékesített főkötőben, de viselünk indiai ruhát, etnónak nevezett multitkulturális (és tetszetős) messze földön népi motívumos holmikat. Hazait miért is nem?

Az Egerben élő és alkotó Fehér Jánosné ihletője a palóc viselet, kékfestő-fehér kombinációjú ruháit harminc éve tervezi-varrja – Beszprémy Katalin rövid ismertetőkkel kísérte a modellek bemutatkozását. Az egri Torba Ildikó, a szűrrátétek elemeit alkalmazza a klasszikus kis feketén, tűsarkú cipővel „fűszerezve” mindez nagyon egyedi és elegáns. A nádudvari Galánfiné Schmidt Teréz és tanítványai a moldvai csángók szövéstechnikáját vitte át a mai ruhákba, kényelmes, hordható, egyszerű, mégis unikális darabok. Festett, batikolt, ragyogó színösszeállítású öltözeteik hétköznapra, mások ünnepre illők.

A nagymosás színpadi koreográfiája apropóján a budakeszi Igéző szalon estélyi ruháit, hímes táskáit csodálhatta meg a közönség. Bárczi Erika és Hargitai Nagy Zsuzsa tervezők meggyőződése, hogy a hajdani mintáknak nem csupán a lakástextileken van helyük, s előásták a néprajzi múzeumokban, ki nem nyitott szekrények mélyéről a nekik legkedvesebbeket. A drága hímzést jó ízléssel váltották ki a szitanyomással, ami nem rontott a minőségen, stílusban maradtak. New Yorkban is sikert aratott a budapesti Molnár Madarász Melinda alias Meyke archív fotókról lerajzolt, mintákkal ékes kollekciója. A barkósági gyűjtésből származó motívumok szépsége a folklór kimeríthetetlenségét bizonyítják, ugyanúgy, mint bármely magyar tájé. Stumpf Imre, egyedüli férfi tervezőként aranyruháit hozta el – a huszároktól kölcsönzött vitézkötések meghökkentő és szokatlan helyeken bukkannak fel ruháin, táskáin, csupán jelzésszerűen, mégis hatásosan.

Gyöngy, csipke, szövés, rátét, hímzés, sujtás – megfelelő anyagokkal és fazonokkal társítva, a világdivat egyhangúságát és egyformaságát képes egyedivé, ám az áhított mai hatásúvá oldani. Az eredeti viseletek tarkaságát az egyszínűség váltja fel, s a hímzett motívumok is inkább egyszínűre redukálódnak, hogy a minta érvényesüljön.

Coco Chanel klasszikus kis feketéje – az örök divatnak számító fekete ruhácska – teljességgel alkalmas valamennyi magyar motívum be- és elfogadására – mondjuk, akár kezdhetnénk ezzel.

Súly- és korfüggetlenül.