Gabrieli-Kiss József: Hiszem és vallom, a zene és a lélek összetartozó fogalom

Mikor kiköltöztek a „szigetre”, mindenki előtt világossá tették, dolgozni mennek a messzi távolba. Úgy érzik, elérték, amire vállalkoztak, felépítettek idegenben is egy felmenő rendszerű zenei képzést. Tavaly óta újra itthon, de ez már egy másik történet…

– A nemrég elhunyt Ütő Endre rendezésében operát énekelhettem, daljátékban szerepeltem, kapcsolatba kerültem az operaélet krémjével – mondja Gabrieli-Kiss József. – Megismertem Pitti Katalint, Miklósa Erikát, Kováts Kolost, Anatolij Fokanovot és másokat.

Egy énekes tanítványa Izlandon dolgozott, ő hívta fel a figyelmét a megüresedett zeneiskolai igazgatói posztra a keleti országrész Djúpivogur nevű kisvárosában – 2006-ot írtunk ekkor.

Kiküldte az okleveleit, a publikációit, és rá két évre maga is utánuk ment. A család később követte.

– Amikor leszálltunk a géppel Keflavíkban, azt hittem, a Marson vagyok. Sehol egy fa, csak kövek mindenütt – meséli Gabrieli-Kiss József énekművész, karnagy. – Gőzölgő hegyek, robajló glecs-csertavak, fortyogó vulkánok mellett jutottam el a sziget túloldalára.

Európai mértékkel kicsinek tűnik egy 400 lelkes település, de aki ismeri az izlandi gazdaságot és az ottani viszonyokat, nem csodálkozik azon, hogy a szóban forgó kisvárosnak bankja, nyugdíjas otthona, 37 szobás hotelje, sportcsarnoka és uszodája van – folytatja az emlékek felidézését.

A víz és az energia szinte ingyen van – erősíti meg. Az ottani törvények szerint az izlandi természeti értékek a nép tulajdonát képezik.

– Djúpivogur akkori polgármestere Björn Hafbór Gudmundsson volt, maga is zenész-zeneszerző. Mindenki nyitottan, segítőkészen fordult felénk és a magyar zenekultúra felé. Természetesen Kodály és Puskás nevét ott is mindenki ismeri. A kisváros zeneiskolájának vezetője, az egyházi kórus karnagya és a templom orgonistája lettem.

Egyedüli zenetanárként minden igényt ki kellett elégítenie. Az ének mellett zongorát, gitárt, fuvolát, dobot és basszusgitárt is tanított. Nem a zeneművészeti egyetemi végzettség számított, hanem az, hogy képes-e a tanár az adott feladatait ellátni.

A 400 lelkes településnek 60-70 diákból állt az iskolája. Rövid időn belül – ekkor már a felesége is besegített – 45 főre duzzadt a zeneiskola létszáma. A nyolc év alatt, amit Izlandon töltöttek, 9 növendéket vittek állami középfokú (ez az itthoni konzervatóriumnak felel meg) vizsgára szolfézsból, 7 diákot alapfokú vizsgára zongorából, 5-öt alapfokon gitárból, 3-3 diákot alapfokon fuvolából és hegedűből, és amire a legbüszkébbek, egy növendéket középfokon klasszikus gitárból.

A falunak gyermekkórusa, egyházi kórusa és férfi kara működött, s mindegyiket ők vezették a feleségével együtt.

Egy egilsstadiri tenoristával és egy zongorista barátjával létrehozták a Két Tenor produkciót, és körbejárták a fél „kontinenst”. A Hammond Fesztiválon együtt koncertezett Eybór Gunnarssonnal, a Mezzoforte együttes zongoristájával.

– Ha nekem valaki 10-15 évvel ezelőtt azt mondja, hogy én Izlandon egy mindentől minimum 40 kilométerre eldugott faházban sonkát és szalonnát pácolok, kolbászt töltök (merthogy ilyen is akadt), bizony megkérdőjeleztem volna az elmeállapotát – nevetünk egymásra Gabrieli-Kiss Jóskával.

Dolgozni mentek Izlandra – szögezi le. Nem hazát cseréltek, nem kultúrát váltottak – zenei tudásukat állították szolgálatba egy másik helyen, felépítettek valamit. Hogy ez nyolc évig tartott, az Isten akarata. Most más a prioritás, egy éve jöttek haza, lányuk 13, fiuk 9 éves. Maguknak bizonyítottak: zenei elhivatottságuk a messzi távolban is megállta a helyét.