Csík János hitről, táncról, újjászületésről, a múló időről

Először jár itt, az Olimpiai Emlékműnél. Mit szól a könyvet formázó szoborhoz?
– Valóban ez az első látogatásom, de máris több meglepetésben volt részem – mondta Csík János. – Amikor megérkeztem, még szinte egyedül voltam, aztán meglepődtem, hogy néhány perc alatt mennyire sok fiatal jött el a megemlékezésre. Dicséretes Kű Lajos szívének ereje, az ügy méltó tisztelete, mert az ő lelkesedése nélkül mindez aligha valósulhatott volna meg. Maga az alkotás rendkívül találó könyv formájával, hiszen lényegében gondolatban olvashatjuk a magyar sport történelmének lapjait. Azt hiszem, ezek a tettek máig a legemlékezetesebbek közül valók.

Mi nagyjából egykorúak vagyunk, nem sok személyes emléket őrizhetünk 1952 sporthőseiről. Mégis mi az, ami ott van róluk a szívében? 
– Valóban nem találkoztam személyesen azokkal, akiknek a neve aranyozott betűkkel szerepel az emlékművön, de egy előadóművészekből álló kulturális delegáció tagjaként hála Istennek én magam is ott lehettem 2000-ben Sydney-ben, az olimpián. Több olimpikont megismertem akkor, például sokat beszélgettem Magyar Zoltánnal, a lólengés kétszeres olimpiai bajnokával és sok más kedves, régi sportolóval. Mindig adódik ezekből egy sajátos, közvetlen, szinte baráti kapcsolat. A sport fizikai és lelki üzenete, a kitartás, a küzdeni tudás, az egymásért és az „ügy” felé való tiszteletadás méltó példát mutat, és így egy közösséget alkotunk velük. Varázslatos, ahogyan mindenki közösnek érzi a magyar sport hőseinek, és ennek a mai megemlékezésnek a jelentőségét.

Jól tudom, Ausztráliában találkozott Kű Lajossal is? 
– Valóban, jónéhány éve Melbourne-ben történt. A kint élő magyarok hívtak meg minket, Lajos tartott egy előadást az Aranycsapatról, az egykori nagyokról és én csak hallgattam, mert rengeteget tud róluk beszélni. Amikor minap felhívott, elfogadtam a Fehérvárra szóló invitálását, mert ha lehet – és lehetett – akkor az ilyen és ehhez fogható rendezvényeken igyekszem jelen lenni.

Olvastam, hogy fiatalon szerette a rockzenét, lehetett volna akár frontember is valamelyik könnyűzenei együttesben. Mikor dőlt el, hogy a népzene lesz az élete? 
– Városi fiúként Kecskeméten természetesnek adódott, hogy azon zenei irányzatok felé fordultam, amelyek akkoriban a szórakoztatást jelentették a fiatalok számára. Ugyanúgy szerettem a Hobo Blues Band-et, az LGT-t, a Deep Pruple-t mint a Hungáriát, de aztán valahogyan egy gyerek néptánccsoporthoz kerültem, ahol jókat lehetett játszani. Lányok is voltam, remek társaság jött össze, és egyre többet tudtam meg a néprajzról, a földrajzról, a határon túli magyar területekről, többet, mint az iskolában. Gyerektáncosként kezdtem a pályafutásomat és megismerkedtem a népzene fontos szerepével, és egyáltalán a szokásokkal, hagyományainkkal. Később aztán izgalmas időket hozott a gyűjtés, eljutni távoli falvakba, megismerni a régieket, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Kallós Zoli bácsi nyomdokaiban járni: mindez rendkívül érdekessé tette a hétköznapokat. Megtanultam megfelelő alázattal és hitelességgel végezni ezt a munkát, miközben mosolyt csaltam mások arcára és örömet adtam, és ez tovább lelkesített. Egyre hitelesebb dallamokat tanulhattam meg, miközben kísértem a táncosokat. A feladatok fokozatos fejlődést hoztak és megtanították a régi, hiteles adatközlők tiszteletét.

Lehet, sokakat meglepett, amikor bejelentette, hogy kilép a Csík Zenekarból. Elfáradt? 
– Ezt idézőjelbe tenném. Hatvanéves lettem a múlt hónapban, és ezt jó pillanatnak éreztem ahhoz, hogy lassítsak. A szeretet és a tenni akarás még a régi bennem, és amíg egészséges vagyok, ha lassabban is, de tovább teszem a dolgom, mert addig él az ember, ameddig szükség van rá. A nekem szóló elismerések is erre biztatnak. Az elvárásoknak pedig meg kell felelni, még olyankor is, mint most, amikor nyilatkozom.   

Tudom, hogy sokan rákérdeztek már régi autóbalesetére, amikor sokáig feküdt kómában. Az, hogy visszalépett a frontvonalból, annak is következménye?
– Az a húszegynéhány év, amely a baleset óta eltelt, tele volt olyan küzdelmekkel, olyan elvárásoknak való megfelelésekkel, amikor kiváló zenei nagyságokkal – mint például Presser Gáborral – kellett együtt muzsikálnom, és mindig meg kellett felelni. Sokszor a színpadon elég nehéz boldogan állni és mosolyogni olyankor, amikor valami nagyon fáj. Büszke vagyok arra, hogy mindezt végig tudtam csinálni. Ma már nem annyira drámai a helyzet, mint korábban volt, amikor járókeret kellett, vagy a botot ráakasztottam a mikrofonállványra, máskor a fotel mögé rejtettem a televízió stúdiójában.  Szeretnék olyan jövőt építeni magamnak, amely ismerve a korlátaimat még elérhető, szép és alkalmas, méltó a tudás átadásához.

Milyen lesz az a jövő?
– Többféle projektem létezik a Csík Zenekar mellett, mint ahogyan mindig is voltak korábban ilyenek. Például irodalmi műsorok, amelyekben magyar klasszikus költők verseit adom elő kiváló színművészek és zenészek társaságában. Az adventi programokban szerepelnek istenes versek, egyházi, népi énekek, együtt a klasszikus zenével és a dzsessz muzsikával. Népzenei, világzenei történeteim is vannak, elsősorban saját alkotások és gondolatok. Úgy hiszem, hogy lassabb tempóban ezek még működhetnek: augusztusban a Mezzo zenekarral például Oszakába, a világkiállításra utazunk. Száz éve született Nagy László, előtte is tisztelgünk majd egy irodalmi esttel, amelynek a bemutatója éppen a költészet napján lesz a Magyar Zene Házában, a Városligetben. Léteznek tervek, léteznek jó gondolatok, csak egészség legyen: ezt kívánom mindenkinek, hiszen ez a legértékesebb.

A balesete okán kimondható, hogy kétszer született meg. Hívő emberként elgondolkodott azon, hogy miért kapott még egy életet? Mi az, amely még itt tartotta ebben a világban?     
– Minden egyes napon hálás vagyok a Jóistennek és annak a sok embernek, aki törődött velem. Ennek sokszor a templomban teszek tanúbizonyságát, a máriapócsi kegyhelyre is el szoktunk menni a feleségemmel. Úgy hiszem, fontos az életemben a hit, az, hogy tudom, kinek köszönhetem, hogy még itt vagyok és élhetek. Azért őrzött meg az Úr ennek a világnak, mert még van dolgom, ezért hajt mindig, hogy teljesítenem, adnom kell. Ma, ezen a megemlékezésen is azért voltam jelen, mert tudom, támogatnom kell azokat a kezdeményezéseket, törekvéseket, amelyek értékesek. Ilyen cél legnagyobb sportolóink emlékének megőrzése.

Milyen érzésekkel érkezett Székesfehérvárra?
– Boldogan jöttem. Egyik nagynéném és unokatestvérem is itt él, sokszor megfordultunk és játszottunk a városban a Csík Zenekarral. Az évek során sokféle szépséget ismerhettem meg Fehérváron, nem véletlenül volt székes fővárosa a magyarságnak – úgy hiszem, aki itt élhet, az nagy örömmel és büszkén teheti ezt.

A művészek, zenészek többsége nálunk észrevehetően valamelyik politikai szekértáborhoz csatlakozik. Én úgy vettem észre, ön mintha tudatosan kerülné azt, hogy napi politikai kérdésekben megnyilvánuljon. Igazam van?
– Ezt nagyon jól látja, ez mindig is így volt. Azok a nemzeti értékek, amelyeket szép lassan, az életem során a népi kultúrán keresztül megértettem és tisztelni tudok, arra késztettek, hogy legyen bennem nemzeti öntudat. De nem biztos, hogy éppen nekem kell megítélnem azt, melyik politikai párt teszi jobban a dolgát és melyik kevésbé. A tiszta gondolatokat és értékeket úgy kell képviselni és átadni a következő generációknak, hogy azok ne sérüljenek. A politika vagy segíti, vagy pedig nem a kultúrát, de nekünk, akik ebben élünk, jól kell tennünk a dolgunkat és a lehető legértékesebbre kell vigyázni. Ez pedig a nemzet.