Weil Szilvia levegővételükről ismeri a színészeket

– Minden darabnak megvan a maga illata, külön érzetek kapcsolódnak minden előadáshoz. Mindegyik annyira más, és pont ettől olyan jó. – mondja Weil Szilvia, aki immáron huszonöt éve erősíti a Vörösmarty Színház társulatát. A közönség nem látja, az esetek többségében még a hangját sem hallja, munkája mégis nélkülözhetetlen.

Igencsak fiatal, alig húszéves volt, amikor a fehérvári színházhoz szegődött. Nézőteresként kezdte, s közben színésznőnek készült, szívbéli hivatását végül a deszka „másik oldalán” találta meg.

– Mindig vonzott a színészi pálya, gyerekként imádtam nézni a régi tévéjátékokat, a régi filmeket. Végül úgy alakult, hogy tanító szakra felvételiztem, de nem jutottam be. Anyukámmal való beszélgetéseink során kiderült, hogy van valami kis érdeklődésem a színház felé, és ő látta meg egy ifjúsági színház színiiskolájának hirdetését. Fölmentem egy elbeszélgetésre, kellett vinni azt hiszem egy verset és egy monológot. Felvettek. – meséli Weil Szilvia, aki akkori tanárai tanácsát megfogadva, színházi közegben igyekezett minél több tapasztalatot gyűjteni.

Eleinte nézőteresként dolgozott a Vörösmarty Színházban, s közben az előadások próbáira is bekéredzkedett. Épp Bujtor István rendezett a teátrumban, a Hyppolit, a lakájt próbálták.

– Meghúztam magam az utolsó sorban, és közben már azon gondolkodtam, hogy ha esetleg a színészi pálya nem sikerül, mi lenne az a munka, amit szívesen csinálnék, és amivel mégiscsak a színpad közelében maradhatnék. Megfigyeltem, hogy mit csinál az asszisztens, az ügyelő, de akkor úgy éreztem, ezeket a feladatok nem nekem valók. Odamentem az akkori ügyelőhöz, F. Horváth Gyulához, és megkérdeztem, van-e a színháznak állandó súgója. Azt mondta, nincs. – így kezdődött a történet, majd egyik esemény követte a másikat, s néhány nappal később Szilvi már az akkori súgó mellett ült, hogy ellesse a hivatás minden fortélyát.

– A dzsungel könyve próbáira mehettem be először leendő súgóként, beültem a tánc- és az énekpróbákra is. Aztán az előadás súgója egyszer azt mondta nekem: „Mi lenne, ha nem itt ülnél, hanem mondjuk szöveget tanulnál Szabó Gyuszi bácsival?” – így történt, hogy Szabó Gyula belekarolt az újdonsült súgóba, s onnantól együtt tanulták Balu szerepét.

– A mai napig megvan bennem az az érzés, ahogy a régi erkély lépcsőjén ültem a premieren és vele együtt mondtam a szöveget. Izgultam érte, hogy minden rendben menjen, nagyon jó élmény volt. A premier után behívott a színház akkori igazgatója, Péterffy Attila, és kérdezte, tetszik-e a munka, van-e még kedvem hozzá. Naná, hogy volt! – s így lett immáron huszonöt évvel ezelőtt Weil Szilvia a színház első állandó súgója.

Habár a szakma csínját-bínját, a technikai dolgokat meg lehet tanulni, a mondás jelen esetben is igaz: gyakorlat teszi a mestert.

– Szerintem ez abszolút azon múlik, hogy valakinek van-e érzéke hozzá. Kell ülőgumó – mert tényleg sokat ülünk –, kitartás és empátia, hogy rá tudjon kapcsolódni az ember a színészekre és észrevegye azokat a helyzeteket, amikor szükségük van segítségre. Ha valakivel hosszú ideje dolgozom, már a rezdüléseiből, a levegővételéből tudom, hogy mikor kell súgni neki. Viszont nagyon szeretem az új kihívásokat is, az új impulzusokat, élvezem, amikor egy idegen helyen vagy koprodukcióban dolgozhatok új emberekkel. – mondja Szilvi, aki arról is mesél, a szakmabelieket már nem feltétlenül a „lyukban” kell keresni.

– Szokták mondani a színészek, hogy legyek „résen”, de manapság már ritkán vagyok lent a súgólyukban, ugyanis sok darabnál az előszínpadon is van játék – ott, ahol a súgólyuk van. Legtöbbször oldalt vagyunk, de voltam már a világítási toronyban, sőt olyan is előfordult, hogy a díszletben, egy kandallóban ültem. Kivágtak egy kis rést, amit aztán lefedtek egy tüllös anyaggal, így a nézőtérről nem látszott, hogy van ott valaki. – sorolja a különleges súgóhelyeket Szilvi, s azt is hozzáteszi, az sem ritka, hogy a súgók, az ügyelők és az asszisztensek is feltűnnek a színen egy-egy jelenet erejéig.

Míg a színészek vélhetően csak a saját szerepük sorait emelik ki szövegkönyvükben, addig a súgó példánya felér egy műalkotással. Színes kiemelések, sorokon átívelő nyilak és fikarcnyi betűkkel írt jegyzetek tarkítják az oldalakat.

– A legapróbb részletekig le szoktam írni, ha valaki például egészen mást mond, mint ami le van írva, és bár szeretem, ha a színészek ragaszkodnak a szöveghez, a modernebb daraboknál nem kell olyan szigorúan ragaszkodni a leírtakhoz, mint például egy Shakespeare-dráma esetén. Jegyzetelem azt is, hogy melyek azok a kritikus pontok, ahol gyakoribb a felejtés. – s amellett, hogy minden részletre pontosan odafigyel, Szilvire a tanulási fázisban is számíthatnak a színészek. Van, aki igényli a közös szövegtanulást, más csak végszavakat kér vagy épp azt, hadd mondja el a nagy monológját.

– Ahogy közeleg a bemutató, ők is leválnak rólam és én is róluk. Az a legritkább eset, hogy az előadáson segítek, szinte akkor van a legkevesebb szerepem. Ha flottul megy minden, egy hangot sem kell kiejtenem a számon. – teszi hozzá Szilvi, aki az elmúlt évtizedekben akkurátusan jegyezte, számozta azon bemutatókat, amelyeken közreműködött. A kockás füzet már betelt, most épp egy vonalasban telnek a sorok, s így, huszonöt év távlatából kétezer-hatszáznál is több előadáson számíthattak munkájára a társulat tagjai.

– A legjobb az egészben a munkám sokszínűsége. Itt mindig vannak kihívások emberi és szakmai oldalról is, olykor a súgás mellett ügyelőként és asszisztensként is helyt kell állni. Minden darab más, és talán éppen emiatt szeretem csinálni. – zárja a beszélgetést Weil Szilvia, aki az idei évadban többek között a Beatles.hu, a Julius Caesar és a Tizenkét dühös ember előadásain van jelen még akkor is, ha közönség nem látja.