„Naspolya ízével szájában
ólálkodik egy kisfiú.”
Szerényen, csendben elköszöntél:
„Emelem kalapom”.
(Bár ne tetted volna!)
Verseidben kong a visszhang.
Megdermedt szavaid már
csak lábnyomok:
erre járt Lajos, a kavics-csiszoló,
álmatlan,
Holdat szelidítő, jámbor vándor.
Sárrét köde tanította ábrándra,
reményre.
Árnyékban, bokrok közt félénken | megbúvó
szentjános bogárként csak azoknak
fénylett
akik megkeresték.
Se kölni, se tollak, se kirakat élet
csak izzó szemek;
se dobszó, se fanfár, csak féltő üzenet
áradt tőle felénk.
Várhatott volna még
az „Érkezési oldal”!
Akácvirág illatfelhő árad-e még,
bodzavirág nyílik-e még Soponyán?
Mélyről szakad most a sóhaj…
Elrabolta őt is a halál, a tolvaj… |
