Sobor Antal: „Tanárarc, író arc, paraszt arc. Egyszerre”

„…Tanárarc, író arc, paraszt arc. Egyszerre. Aztán egyikből a másikba mosódik. Nyugalma paraszti, mosolya, nevetése az író nevetése, komolysága a tanáré. Írónak a legrokonszenvesebb…” – mondta róla évtizedekkel ezelőtt Bertha Bulcsu, a kortárs író, aki annak idején irodalmi interjúi sorában írt Soborról is. Pontos szavak az iméntiek. Hozzáteszem, a ravaszkásnak tűnő mosoly máig emlékezetes. Mint ahogy az, ahogy apró, de gyors lépései feltűntek a fehérvári Fő utcán, vagy amikor betért Köntös Attilához a Vajda könyvesboltba. [S miközben e sorokat írom, látom, hogy a közösségi oldalon valaki Szobor (!) Antalt méltatja… Elírás, de van igazságtartalma!] A közeli panelből indult városi sétáira. Hiszen a Vasvári Pál Gimnázium kiváló tanára nem élt luxuskörülmények között. Mint ahogy Román Károly és Mohácsy Károly sem. Ó, milyen egyéniségek tanítottak együtt a Vasút melletti középiskolában! Igazi tudóstanárok voltak, s közülük Sobor a széppróza nagymesterévé lett. Az előbb említett novellája a hatvanas évek elején az ország legrangosabb folyóiratában, a Kortársban jelent meg, és szerzett neki országos hírnevet. Ám sosem szakadt el Fehérvártól. Itt élt, tanított és írt. Novellát, regényt, naplót. És később festett is, a Szent István Művelődési Házban kisebbfajta műtermet is kapott. 

L. Simon László mondta az író temetésén 2010-ben: „Sobor Antal az örök tavasz ígéretét jelentette nekünk. Szavaival, könyveinek ékesszólásával, novelláinak és regényeinek nagyszerűségével, naplójegyzeteinek varázslatos egyszerűségével és vászonra vitt színeinek tisztaságával…” S az ifjabb pályatárs szép verset is írt, neki ajánlva, „Wathay vicekapitány a fehérváriakhoz és a Jóistenhez” címmel. Hiszen a török kor legendás alakja a főszereplő az életmű kiemelkedő regényében, a „Hosszú háborúban”. Ahogy Sobortól hallottuk, sokszor elsétált a Romkertnél a vicekapitány szobra előtt, s arra gondolt, a járókelők vajon mit tudnak erről a figuráról. És kötelességének érezte, hogy egy regényt írjon Wathay életéről. A mű persze több ennél: szerintem az „Egri csillagok” értékeihez mérhető történelmi regény arról a korról. Ezt azért is fontos hangsúlyoznunk, mert még mindig nincs eléggé benne a köztudatban, hogy Sobor Antal a legjobb kortárs szerzők közé tartozik. Annak idején, a 70. születésnapja körül ezért is éreztem kötelességemnek, hogy összefoglaljam, amit gondolok életművéről, s mindezt közzétegyem a Kodolányi füzetek 17. kötetében 2003-ban. S persze a „Perelj, Uram!” sikere… Csodaszép kisregényben szól az 1849-ben mártírhalát halt csákberényi lelkészekről, ám ez csak az irodalmi siker kezdete volt. Emlékszem arra a napra, amikor feleségemmel meglátogattuk a 2017ben elhunyt Román Károly özvegyét, Évát. (A Tanár Úr is 90 éve született.) S átnyújtott nekünk egy paksamétát, benne azzal a drámával, amit férje készített a Sobor-kisregényből. 

Nem sokkal később Szikora János kezében volt a kézirat. S a Vörösmarty Színház igazgatója úgy döntött, ezt a drámát be kell mutatni. Nem emlékszem, hogy ezenkívül kortárs és Fehérváron élt vagy élő szerző darabjával ez történt volna… S mint jól tudjuk, az előadás megvalósult, sőt, a Nemzeti Színház közönsége is láthatta később a fehérvári színházigazgató rendezésében. Ám a történetnek itt még nincs vége: Szikora János filmre is vitte a tragikus történetet Ítélet és kegyelem címmel. Egyre teljesebb lett így az életmű, vagy éppen annak utóélete. A képzőművészeti oldala is. Ebben a tekintetben, no meg a varázslatos naplójegyzetekkel kapcsolatban is meg kell említeni az akarattyai kertet és házat, ahol oly sok időt töltöttek Soborék. Jó volt feleségével, Mártával együtt ott lenni az embernek, és kortyolgathattuk a közeli barát, Béla borát. Most, hogy a kerek születésnap idejét éljük, jólesik fölidézni Sobor Antal szeretni való alakját.