Kortárs önkifejezés Frenák-módra - A vidéki közönségről és a következő generációról kérdeztük a művészt

Frenák Pál, Kossuth- és Harangozó Gyula-díjas magyar táncművész, koreográfus, pedagógus, érdemes művész, a FrenÁk Társulat vezetője gyakori vendég a településen. A vidéki közönségről és a következő generációról kérdeztük a művészt.

Miért fontos, hogy a főváros után más szegmensek felé is nyissanak?

- Egyrészt érzékenyíteni szeretnénk a műfaj felé a közönséget, másrészt pedig Kápolnásnyékkel megállapodásunk van másfél éve arra, hogy ezeket a fesztiválokat itt szervezzük. Ezért nagyon fontos, hogy a régióban kicsit jobban megismertessük a munkánkat. Minket ugyanis eddig inkább a fővárosban és a nagyobb városokban ismertek. Ez egyfajta küldetés is számunkra, s mindeközben a közönség megismerheti pedagógiai munkánkat, a gyerekekkel való foglalkozásokat is. Az ismertető előadásokkal pedig a kortárs tánc organikus, „töredékes”, asszociatív jellegét mutatjuk meg. Azt szeretnénk láttatni, hogy ezek az előadások nem a megszokott narratív, történetmesélő stílusban kerülnek színpadra, hanem gondolatokat, érzeteket, az aktuális történeseket indirekt módon, informálva kapja a közönség. S ami nagyon fontos: a mi mozgásnyelvezetünk lényege, hogy a test - mozgása, megvalósítási eszközeinek igénybevétele során - a határokat feszegeti, mégis organikus módon teszi ezt. Ez nagyon izgalmas lehetőségeket teremt a színpadon, melyeket szeretnénk megmutatni annak a közönségnek is, amely a klasszikusabb értelmezési darabokhoz van szokva.   

Épp a minap olvastam a Székesfehérvári Balett Színház vezetőjének egy korábbi nyilatkozatát, melyben kifejtette, hogy meglepődött, amikor azt tapasztalta: vidéken is van erre befogadókészség. Igaz ez a FrenÁk Társulat kortárs tánc műfajára is?

- Nyitott a közönség, igen, sőt! Valószínűleg azért van ez így, mert nincs meg az a fajta prekoncepció, amely már az előadás elején meghatározza a néző befogadókészségét. Hiszen előfordul, hogy a kortárs műfajokat jól ismerő közönség már úgy ül be az előadásra, hogy ezt vagy azt akarja látni. Ez az ismeretlen iránti ’nyitottság’, előítéletmentes, elvárásmentes hozzáállás nagyon fontos dolog, számunkra pedig tápláló energia. Mindemellett én kizárólag belső indíttatásból, belső szükségszerűségből, meggyőződésből alkotok, soha sem megrendelésre vagy azért, hogy milyen lesz egy-egy darabnak a fogadtatása. A közönség ezért is reagálhat érzékenyen ezekre az asszociatív előadásokra, hiszen maguk is érzeteket, érzéseket kapnak. Jól ráéreznek arra, hogy nem akarjuk megmagyarázni nekik, mit érezzenek, mit fogadjanak be, szabad olvashatóságot és alkotói teret kapnak tőlünk. Éppen ezért soha nincs két ember, aki ugyanazt gondolná az előadások bizonyos szakaszairól. Egy valami biztos: más oldalról adunk rálátást az ember létkérdéseinek alapvetéseire – például az emberi kapcsolatokra. Cél, hogy – nem konkrétan beszélve az üzenetekről, mégis – éreztessük az előadásokkal azt: nem lehetünk érzéketlenek mindaz iránt, ami történik körülöttünk. Képekkel, koreográfiai megfogalmazásokkal tesszük mindezt, s ez az, ami mélyen megérinti a közönséget.

Van-e a kortárs táncnak megfelelő utánpótlása, új generációs ’biztosítéka’?

- Folyamatosan adom át a tudásomat az új generációnak – ami már önmagában is érdekes, hogy ’új generáció’, hiszen évtizedek óta tanítom őket. Lássuk be, hogy már 65 éves vagyok, s a mai napig együtt tudok dolgozni a 20-30 évesekkel. Tehát már nem is tudom, hányadik új generáció, akiket most kinevelünk. Sőt, már a kinevelt új generációink is nevelik a legújabb generációkat, s ami szép az egészben, hogy a velem együtt dolgozó kollégák a számomra fontos szemléletet adják tovább. Nagyon fontos számomra ugyanis, hogy az új generáció is megkaphassa azt a fajta periférikus látásmódot, amelyet ebbe az organikus mozgásrendszerbe, technikába viszek. A természetes mozgásformák és az egyén személyi adottságai nálunk együtt érvényesülnek úgy, hogy nincs a táncosra, művészre rákényszerítve egy berögzült gondolati- és mozgásforma. Úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy minden egyes előadóművész alkotó is egyben – egy közös kontextusba helyezve alkotja újra önmagát. Célunk, hogy az önismereten keresztül megtalálják a művészek az egyéni önkifejezési eszközeiket.

Ehhez a tartalmi forrásokat pedig önmagukban kell megtalálniuk… Mit jelent az ön által említett periférikus látásmód?

- Bizonyos technikák, klasszikus iskolák frontálisan mutatják be az alkotásaikat, míg a mi koreográfiai megfogalmazásunkban a terek átértékelődnek: az elől az hátul, a hátul az elől van, a fent pedig lent. Rendhagyó szcenográfiai (díszletkészítő – a szerk.) elemekkel dolgozunk tehát, sokszor a táncosok fejjel lefelé lógnak, be vannak zárva egy gömbbe, hatalmas csúszdán dolgoznak – olyan helyzetekbe hozom mindig a művészeinket, amelyekben egyszerűen újra kell értékelniük önmagukat, felfedezni a lehetőségeiket, megtalálni a lehetetlenben a lehetségest. Ez mind kimozdítja őket a rutinjukból, s közben még be kell lépniük egyfajta közös tematikába, amelyben éppen dolgozunk.

Kapcsolódó: