Csőerdőbe csalogató szerelem: a Szentivánéji álom

Közeleg az athéni uralkodópár, Theseus (Sarádi Zsolt testesíti meg) és Hippolyta (Kiss Diána Magdolna) esküvője, de nincs megállás, uralkodni kötelesség. Theseusnak el kell döntenie egy vitát. Égeus (Keller János) fordul hozzá: lánya nem ahhoz akar nőül menni, akit ő kiszemelt neki, hanem máshoz… Ez rosszul is végződhet. E körülmény arra indítja a szerelmeseket, hogy az éj leple alatt nyakukba vegyék a közeli erdőt, s azon át menjenek világgá. Azonban az erdő sűrű. Oberon (szintén Sarádi) és Titánia (szintén Kiss), a tündérek uralkodópárjának perlekedése, különféle félrecsúszó varázslatok, álnok álmok és a szökevény szerelmeseket követő további mindenre elszánt sóvárgó szívek kergetőznek kakasszóig. 

Horváth Csaba vitte fehérvári színre William Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékát. Az előadás legnagyobb ereje a játszókban rejlik. A négy fiatal szerelmest alakító színész játéka remek, szórakoztató. Hermia (Ladányi Júlia), Heléna (Ballér Bianka), Demetrius (Andrássy Máté) és Lysander (Krisztik Csaba) keresztbe-kasul szeretik egymást, ez, mint már utaltunk rá, bonyodalom. Még az sem ront a színészek játékán, hogy sokszor csupán testi adottságaik különbözőségeit használja a rendezés. Tagadhatatlan, Ballér és Andrássy magasak, Ladányi és Krisztik alacsonyak. Így ha Ladányi és Andrássy kerül közel egymáshoz, az viccesre állítható, ha meg Ballér nyalábolja fel Krisztiket, az annál inkább. Csak hát ez nem a színészmesterségen múlik. 

Az, amilyen jól, érthetően és szellemesen mondják ugyanők Shakespeare csavaros szövegét, no, az már valóban mesterség! Munkájuk eredményét felszorozza, hogy Nádasdy Ádám leleményes fordítását beszélik. S van itt még valami, amit egyszerűen fizikai színháznak szokás mondani. S ebben nemcsak az ők, de a többi színész is brillírozik. Érdemes közülük is kiemelni a csínytevő szellemet, Pukkot megtestesítő Molnár G. Nórát. Ahogyan egy atlétikaverseny vagy egy erőemelő szám bajnokainak izomtevékenységén elcsodálkozik a kólát hörpölő szurkoló, úgy hatnak a Szentivánéji álom fizikai színházba beavatott játszóinak mozdulatai a zsöllyék népére. Lenyűgöző, micsoda erőkifejtésre képesek, ahogy elbírják saját vagy éppen társuk súlyát is. S ha mindezt „csak” eljátsszák, az ugyanolyan érvényes. 

Az előadás jelentékeny része az erdőben játszódik. Ennek díszlete rút. Ám ki mondaná, hogy a rútságnak nem lehet érvényes jelentése? Akkor másképp: ennek díszlete kusza, rendetlen – betakarhatjuk a dekadens jelzővel is –, ámde praktikus. Létrák ágaskodnak, kályha- és légelvezető csövek hánykolódnak puhán a színen. Ötlet terem minden bokorban. A létrákon, illetve a rajtuk való egyensúlyozás hálás terep a fizikai bravúroknak. S a csövek is gyakran ágaskodnak, sőt egyik-másikba bele is lehet bújni. E díszletelemek testhezálló kellékekké válnak a szexualitással töltött poénok létrehozásakor. 

Díszlettervezők: Kalászi Zoltán, Kiss-Benedek Kristóf. Az említett díszletelemek az erdő megteremtésére csak módjával alkalmasak, azonban a másik cselekményszálban – a szálak végül összefutnak – szereplő mesteremberek számára tökéletesek. Ismert, a történet szerint néhány mesterember – Egyed Attila, az évadban továbbra is csúcsformát mutató Sághy Tamás, Kozáry Ferenc, Kelemen István, Kricsár Kamill, Kuna Károly játsszák őket – kigondolja, színházat csinál az uralkodó másnapi esküvőjére. Ugyanabban az erdőben próbálnak, ott és akkor, ahol a szerelemtől fűtött fiatalok kergetik, imádják és ócsárolják egymást, s ahol a tündérek komédiáznak. 

Az előadás végkifejletéhez közelítve, mielőtt minden elrendeződik, maguk a színészek takarítják ki a teret, egy-két díszletmunkással együtt. Kiviszik a csöveket. A rútság helyére rend költözik. A cselekményt záró jelenetben, az esküvői ünnepség részeként az odaadó mesteremberek bemutatják művészetüket. Az addigi káoszból szeretetteljes hangulat kerekedik. Ez követően a rendet a szépség váltja föl. Három eltérő nagyságú, de egyaránt hatalmas gömb ereszkedik le fentről a térbe, amelyet a három szűzfehér ruhás menyasszony kecsesen körbetáncol. Szép. A néző talán elhiszi, hogy az álomnál szebb a valóság. Legalább akkor, ha az a valóság boldogsággal van telítve.