Bobory Zoltán: 75 év vendégségben

„Aki figyeli Bobory Zoltán mintegy másfél évtizedes költői pályáját, jól tudja, hogy nála mindez így van. Témái sokfélék (haza, szerelem, hit, természet, közélet stb.), ám vissza-visszatérő vallomásai, hitvallásai egyértelművé teszik, hogy világképe középpontjában ezen értékrend áll. Ezért is örülhetünk annak, hogy Ima-vers-könyv című kötetében minden eddiginél sűrítettebben van jelen ez a világ. S hogy a vizualitás mennyire fontos nála, azt már a címlapon láthatjuk: a fából világra jött feszület az ő keze nyomát dicséri. Mint ahogy a rendkívül ízléses és mértéktartó küllem, valamint a számos grafika pedig (nem először honi könyvkiadásunkban) Tóth Adrient…” – írtam néhány évvel ezelőtt. 

Most is vallom a fenti szavak tartalmát. És most itt az új kötet, a kerek évfor­duló szám­adásának lírai dokumentuma. Benne válogatott versekkel és a költőről szóló rövid idézetekkel. S ha a címbe emelt „vendégségben” szóra gondolunk, óhatatlanul is eszünkbe jut Kosztolányi híres verse, a Hajnali részegség. Hiszen ott a vendéglét az egyik legfontosabb elem. Az ismeretlen Úrral, azzal a tudattal, hogy mi, emberek csak vendégek vagyunk a földi létben. S a vendég jön valahonnan, és távozik valahová… Ám egyáltalán nem mindegy, hogy közben mit végzett el a vendégségben! 
S Bobory Zoltán sok mindent elvégzett már eddig. „… Ám a sok önként vállalt feladat sem akadályozta meg abban, hogy nyugodt léptekkel haladva, de módszeresen alkotva költőként is letegye a névjegyét…” – írja L. Simon László a kötet hátlapján. S való­ban: volt bőven ilyen feladat a versíráson kívül. Igen, hiszen az érett férfi, az érett költő közéleti ember is egyben. Eme jelző tág ér­telmében. A kultúraszervező és magyarságszerető ember költészete az, amit itt olvashatunk. A nemes hagyományok éltetője ő, akinek szépirodalmi tevékenységére hatott hosszas versmondó pályája, amelyen olyan költők verseit tolmácsolta, akik természe­tesen hatottak lírai pályájára is. 

Olyan elődök és kortársak ők, akiknek ugyancsak fontos a nemzeti identitás, a kereszténység, a hit és a család szerepe, a szűkebb és a tágabb közösség szolgálata. Természetes az is, hogy az anyanyelv, mint „végső menedék” szintén ennek a szellemi világnak a középpontjában áll. 
Ennek a költészetnek a hangneméhez tartozik a nemes pátosz épp úgy, mint a szarkasztikus humor. Az igazság- és boldogságkeresés. Az ima ereje és meghittsége. A Bessenyei György hangoztatta „közboldogság” és „közjó” szolgálata. Vagy ahogy Kármán József fogalmazott: „a nemzet csinosodásának” elsőbbsége. De említhetjük a Bobory számára különösen kedves Illyés Gyula „Haza a magasban”-féle eszményét is. Ezek ma sem avítt gondolatok, abban a világban, amely – persze nem először – értékválsággal küzd, gyakran szinte reménytelenül. 

A 75 év vendégségben összességében szép és méltó rész­összegzés. Felmutatja az életmű összetettségét, sokszínűségét. „…Bobory minden idegszálával a jelenben él, verseinek többsége a valóságból, a természeti, társadalmi, közéleti, sőt, politikai élményekből táplálkozik; igaz, nem hiányzik költészetéből a magánszféra megszólaltatása sem…” – írta évekkel ezelőtt Román Károly. Így igaz! Ez utóbbiakhoz sorolhatjuk azokat a verseket, amelyek például az unokák nyújtotta szépségeket idézik meg, többek között a Jár már Bercel! emlékezetes soraival. „… S emelte büszkén a magasba, / Föl, egészen a csillagokig, / Megmutatni unokájának, / Ha már nem itt, lent, majd hol lakik.” A pillanat és az öröklét ölelkezik itt egybe. Mint ahogy a társhoz fűződő meghitt kapcsolat tükre a Ma már tudom című vers. De nem idegen tőle az erotika sem, ahogy ezt láthatjuk az Abélard hajnali imája, Heloise-re gondolva nyers szövegében. 

Fölsorolni sem könnyű azokat a műveit, amelyekben költőtársakat és művészeket idéz meg, gyakran „in memoriam” jelleggel, de az élőknek nyújtott baráti kéz gesztusával is. Amikor ezeket a sorokat írom, több okból is érdemes figyelnünk a Kárpátaljai magyar rapszódiára, erre a Dupka Györgynek ajánlott versre. Ebben a pillanatban a címzett még kitart a szülőföldjén, és tudósításokat küld a háborús helyzetről. Néhány sor a versből: „…Végső / menedékük a megmaradás gyökere-lombja / rendíthetetlen bevehetetlen váruk / könyörgésüket imái­kat hordozó / áldott magyar nyelv…” 
A kötetet illusztráló képzőművész, Tóth Adrien írja: „…Zoltán versei … léleknehéz folyóparti kövekből csiszolódott kristályok, melyekben benne van 75 év súlya és tanítása. A szépségre rámutat, a nehézséget és bánatot megszelídíti nekünk…” Igen, ez is a humánus líra feladata. Mint ahogy az összegző és önismeretről tanúskodó szándék is, ami a kötetzáró újdonságban, a 75 haikuban és az ugyanennyi négysorosban látható. Ezek a miniatűrök tartalmilag szépen illeszkednek a nagyobb lélegzetű versek világához, a tőle eddig szokatlan formában. Az 54. haiku például így: „tömegsír lennél / de a lyukas lobogó / hazává emelt”. Történelmi érzékenységének példás sűrítménye ez a néhány sor. Hasonlókat mondhatunk a négysorosokról is. Van úgy, hogy ars poetica-szerű vallomást találunk közöttük: „A viharban süllyedni kezd a hajó. / A parton a legelső menekülők vihognak… / Te tudod, hogy a tőkesúly. / Az egyenesség, a hűség, a kitartás.” (9.) 
Így szól „…a köz igazságaiért élő-haló dalnok…” (Szakolczay Lajos megfogalmazása), akinek még nyitott pályáján remélhetőleg újabb fordulatok várhatók.