Szegedi Csaba velencei festőművész Munkácsy Mihály-díjban részesült

A Bence-hegy tetején – annak panorámáját magába szívva, a Velencei-tó minden természeti és társadalmi jelenségét megélve, „visszatükrözve” – él immáron több mint 25 éve Szegedi Csaba megyei Príma-díjas festőművész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatója, a szabad művészetek doktora. Alkotótere, napfényes műtermi stúdiója is itt, otthonában található, ahol családja támogató erőterében élheti meg szabadon alkotási elképzeléseit. 

Most március 15-e alkalmából Munkácsy Mihály-díjban részesült, melyet, mint mondja, szinte már nem is remélt. Ennek ellenére vagy talán éppen ezért is nagyon örül neki, de hogy mit gondol róla, arról később mesél. Előbb megmutatja éppen elkészült vagy készülő alkotásait, melyek mindegyikéhez érdemes gondolati útravalót is adni – vallja. Absztrakt impressziók köszönnek ugyanis vissza vásznain, élénk színekkel, tudatos rétegezéssel és töredező-burjánzó vonalvezetéssel. – Ennek például Nap-fúga a címe – mutat az egyik napfényes alkotására a művész, és elmeséli, hogy ennek alapja az a zenei forma, amikor több szólam egy zenei motívumot ismétel, vagy kontrasztos ellendallamokkal kísér, és egymást „kergetve” adják a harmóniát. – A modern festészet egyébként olyan, hogy egyrészt kell róla valamit mondani, el kell indítani a nézőt, segíteni, hogyan próbálja értelmezni az alkotást. Másrészt pedig nem is olyan egyértelmű az értelmezés… Nem baj, ha a néző önmagában újra felépíti a képet. Hiszen nem kell feltétlenül ugyanarra gondolni, mint amire az alkotó. Már az is nagyszerű, ha gazdag asszociációkat ébreszt a mű! Szegedi Csabát tehát a zene láthatóan nagyon inspirálja, ez derül ki szavaiból is: 

– Én úgy keverem a színeket, mint amilyenek a zenei hangok az akkordokban. Nem kikeverek egy kétkeresztes ciszt, vagyis mondjuk egy kékeszöld szint, hanem alá rakok egy zöldet, majd ráhúzok egy kéket, de lazúrosan, hogy optikailag keveredjen csupán a kék és a zöld. Vagy itt van például ez a lila – alatta van egy kárminvörös, és rá van húzva egy hideg kobaltkék. Ettől látjuk a pirosat és a kéket is, és optikailag alakul ki az agyunkban belőle a lila. Ezt hívom én „layer on layer” (réteg a rétegen – a szerk.) technikának. Mint mondja, nagyon szerencsés, hiszen már egészen kicsi korától kezdve tudta, hogy ez lesz az útja. Visszakanyarodva a kezdetekhez, felmerül egy jelentős családi név, aki nagy hatással volt az akkori ifjú Csabára. Ez pedig nem más, mint Szegedi Zoltán festőművész, Csaba nagybátyja. 

Pályája pedig később is igen színes volt, akárcsak a vásznai: a kisképző és az egyetem remek tapasztalatszerző évei után New York-i, majd német ösztöndíjak következtek, sokféle hatással. Volt része dunaújvárosi műtermi életben, majd egyszer csak eljött az idő, hogy családjával – az akkor még majdnem kopár – Bence-hegyet választották otthonul. Azóta is ihletadó helyszín számára a Velencei-tó – jól mutatja ezt például az a sárga-rózsaszín-kék absztrakció, amely olyan, mint egy strand pillanatait megdermesztő tükör, amely összetört, s melyet a művész újraalkotott. Vizuális impressziói különféle korszakokon keresztül jutottak el a mai állapotig, ezek jelentős elismerése a Munkácsy-díj is. Ami nem megelégedettséggel, hanem inkább újabb tenni akarással ruházta fel a művészt: 

– Természetesen óriási nagy öröm volt számomra az elismerés, hiszen a festő magára hagyatva dolgozik, egyedül a műtermében. Ő a vezérigazgatótól a takarítónőig mindenki, és magányában szinte már magában beszél, kétségek közt vergődik, amikor hol zseniálisnak gondolja magát, hol pedig az ellenkezőjének… S mivel ritkán van visszaigazolás, ezért neki kell eldöntenie mindent, ő tehát a saját maga tanácsadója is egyben. Éppen ezért egy ilyen díj a hosszú évek gyötrődései, mennyek és poklok megjárása, vergődése után egy jó erős visszaigazolást jelent arra, hogy az általam járt út jó…