Éppen így van jól magával Sáfrán Balázs

Tíz díjazott, köztük népzenész, néprajzkutató, kékfestő, néptáncos előadóművész, népdalénekes, valamint népi ékszer- és öltözetkészítő vehette át a Junior Prima díjat népművészet és közművelődés kategóriában. Köztük a csákberényi születésű, majd évekig Budapesten élő Sáfrán Balázs, aki néhány napja ismét Fejér megyei lakos: várandós feleségével Martonvásáron vásárolt házat, ahová be is költöztek.

– Bátyám, aki hét évvel idősebb nálam, sokáig táncolt az Alba Regia Táncegyüttesben és ott voltam szinte minden fellépésén. Táncos barátai sokat jártak hozzánk, ilyenkor gyakran táncoltak nálunk is. Vélhetően ezek a jó hangulatú délutánok, esték is szerepet játszottak abban, hogy én is beleszerettem a néptáncba. Azt azonban nem tudnám megmondani, melyik volt az a bizonyos meghatározó pillanat – kezdte a visszaemlékezést Balázs, akinek bátyján kívül nővére is táncolt, és a csákberényi óvoda vezetőjeként dolgozó édesanyja pedagógiai programjának középpontjában is a népi kultúra, a hagyományőrzés állt.

Balázs alig várta, hogy elsőbe kerüljön, és végre megkezdhesse táncos pályafutását Fehérváron, az Alba Regiában. Rengeteget köszönhet Majoros Róbertnek és a többi táncpedagógusnak, akiktől alapos képzést kapott az évek folyamán. A néptánc pedig annyira bejött neki, hogy a vízválasztó, a kamaszkor sem tántorította el. Sőt, gimnazista korában néhány táncostársával még inkább belevetették magukat a táncba, és a hivatalos próbákon túl, külön oktatóval is gyakoroltak. Ekkor alakították a Folk­manusok nevű ötfős csoportot. Saját műsorukkal számos helyen léptek fel. – Ebben az időben határoztuk el, hogy a táncot hivatásként folytatjuk és szakirányban tanulunk tovább a Táncművészeti Egyetemen. A Folkmanusok végül az egyetemi évek alatt oszlott fel – mesélte Balázs, aki a diploma megszerzése óta, lassan öt éve a Duna Művészegyüttes tagja.

Tehetségéhez kétség sem fér, amit számos díja is bizonyít. Büszkélkedhet Ezüstpitykés, illetve Aranysarkantyús táncos minősítéssel – utóbbit már kétszer is elnyerte –, volt az évad legjobb végzős növendéke, az évad legjobb pályakezdő táncművésze, és most már Junior Prima díjas is.

De honnan a kitartás, az akaraterő, az energia, ami eljuttatta idáig? Mi az, ami igazán megfogta a táncban? – Ez nem egy monoton, gyártósori munka, hanem egy változatos kihívás, és amíg tudok fejlődni és célokat kitűzni, biztosan nem égek ki. Márpedig a néptánc kimeríthetetlen forrás – fogalmazott Balázs, aki azt is elárulta, számára a napi szintű feladatok nagyobb kihívást jelentenek mostanában. Szeptemberben elvállalta a martonvásári Százszorszép Táncegyüttes művészeti vezetését, és mivel ilyen jellegű munkát korábban nem végzett, azt mondja, ezen a téren sokat kell tanulnia. Mellette néptáncot is tanít a Magyar Táncművészeti Egyetemen. – Hivatásos táncosnak lenni jó, de ez nem lehet végcél, ugyanis nem tart örökké. Néptáncot tanítani az egyetemen, ami nagy szakmai kihívás és felelősség is egyben, viszont lehet ilyen. Minél több mindent átadni a jövő nemzedékeinek, hogy aztán gazdag, hivatásos éveket tölthessenek el a néptáncban, amelynek minőségi képviselői lesznek és hogy tudásukkal emelhessék az amatőr mozgalom szintjét, jó célnak tűnik számomra hosszú távon – mondta.

Balázs számára a néptánc nem csak hivatás, hanem a népi kultúra, a hagyományok megélése (a hagyományőrző szót nem szereti, mert az szerinte konzervál és nem éltet), ami megjelenésében is látható – a beszélgetésre is kalapban, és az esküvőjén viselt pityke­gombos mellényben érkezett. Életforma, amely visszaköszön a gondolataiban, a viselkedésében, a világhoz való hozzáállásában. Fiatal kora ellenére is – nincs még 30 éves – komoly gondolkodású ember. Csendes, mégis magával ragadó személyiség, igazi „autentikus figura”. Ő erről így vallott: „Ez az életforma nem csak a táncról szól, hanem az egész felfogásról, arról, hogyan van az ember jól magával. Én éppen így.”