Bartók Kamaraszínház: Borzongató előadás a befolyásolhatóságról, a szabad akarat határairól

A színház közönségforgalmi részén jóleső várakozás után az egyik jegyszedő hölgy utat mutat, utat enged a nézőknek: föl a lépcsőn, irány a Stúdióterem! Az előadás azonnal elkezdődik, amikor a közönség tagjai – helyfoglalás érkezési sorrendben – az ajtón belépve szemügyre veszik a teret, s gyorsan helyet keresnek maguknak. Nem vadonatúj, ám jól működő ötlettel a rendező egyberendezte a nézőteret és a színpadot, avagy a játszóteret. A nézők közül, aki félénkebb, s véletlenül sem szeretne interakcióba kerülni, az máris húzza a párját a bejáraton túllépve föl, a jobb kézre eső biztonságos, hagyományos, lépcsőzetesen magasodó nézőtérre; mert azért ilyen is van. Bár pár szék tilos ott is, foglalt. A négyzet alakú játszótér a további három oldalon is székekkel, mini nézőterekkel határolt. Ennek eredményeképpen számos szék, számos néző kerül a játszótér szélére. Így minden egyes néző számára más nézők jelentik az előadás díszletének leghangsúlyosabb egységét. 

Mint mondtuk, helyfoglalás közben, a székválasztás dilemmája során máris elindul az előadás. Az előbbi hölgy, aki a jegyszedésnél, a beengedésnél segített, s még néhány munkatársa jelzi, hogy ide, meg ide bizony tilos leülni. Valakit még fel is állítanak, másnak elmagyarázzák, nem szabad a szabadon álló székeket egy kicsit sem arrébb tenni. Az erő, amely az egyén szuverenitását korlátozni vágyja, már motoszkál. A nézők, akik a színházi előadás előtt szívesen belesüppednének a mindennapok fáradságaival jól kiérdemelt zsöllyékbe, máris kizökkennek. Mi van itt, mi történik? Később, ahogy a történet előrehalad az álmos olasz üdülővárosban, ahogy azt Thomas Mann megírta – amikor Cipolla cselekménybeli előadása, csillogást és tüneményt ígérő produkciója elkezdődik, amikor az ismeretlen erő nekifeszül a publikum akaraterejének –, mindez új megvilágítást nyer. Cipolla kegyetlen játékainak, aljas trükkjeinek alanyai az olasz kisváros színházba, könnyű esti kikapcsolódásra tért közönségének tagjai lesznek.

 E közönség részévé válik minden néző; itt, Dunaújvárosban. Erre a rendezés azzal is ráerősít, amikor Cipolla produkciója előtt ismét előhozza a jegyszedőket, akik körbemennek a nézők között, s lepecsételnek néhány kézfejet. Új előadás, színház a színházban jelenetsor kezdődik, s jön, előkeveredik Cipolla, a lovag, a színész, a táncos, a zenész, a zsonglőr, a bűvész… Pozőr? Illuzionista? Hipnotizőr? Ő a címben előre jelzett varázsló, de a gonoszok fajtájából. A játék Cipolla megérkezése után a varázsló mutatványává alakul át. A nézőket játszó színészek a közönség közül perdülnek ki a porondra a varázsló szavára, parancsára. Jegyezzük meg, attól a közönség tagjainak nem kell tartani, hogy Cipolla bármelyiküket kirángatja, s megalázó dolgokra kényszeríti, mégis, a játszók és a nézők különbségét elmosó rendezés olyan atmoszférát teremt, amely újra és újra megborzongat. Hiszen láthatóvá válik, mennyire befolyásolható az emberi magatartás, milyen félelmetes módon irányítható a szabad akarat! Milyen sebezhető az ember. 

Szereplők: Cipolla: Kiss Attila; Mario: Virág Péter; Író: Ivanics Tamás; Angolieri asszony: Kovács Vanda; Kislány: Tőkés Imola; Hercegnő; Nő: Holecskó Orsolya; Menedzser, Anya: Kecskés Tímea; Orvos, Fuggiero, Fiatalember: Vrabecz Botond.