Öt ismert ember fedte fel legmélyebb vallásos gondolatait Pusztaszabolcson

– Engedjék meg, hogy elmeséljek egy történetet egy korábbi családi eseményről. Az ünneplés után egy futballmérkőzésbe torkollott az este, ezt követően lezuhanyoztam abban a fürdőkádban, amiben 30 éve nem, de előtte rendszeresen. Láttam, hogy le van pattanva a zománc a fürdőkádban és eszembe jutott, gyermekként mennyit néztem azt az apró sérülést a kád szélén. Ezek a „nem fontos” dolgok jelentik számomra az otthont. Ugyanakkor a legvalóságosabban az Atya szívében tudunk otthon lenni. Ez a legmélyebb és a legvalódibb otthonunk – mondta a beszélgetésen Lackfi János költő.

Majd a színész Pindroch Csaba folytatta történetével:

– Édesanyám mélyen vallásos családból származott, míg édesapám egyáltalán nem volt az. Ahogy az a legtöbb családban lenni szokott, nálunk is édesanyám hordta a nadrágot, így, habár nem túl nagy örömmel, de mindig elkísértük apámmal a templomba, mert nem volt más választásunk. Édesapám talán még most sem, de én is nagyon sokáig nem kaptam meg a hit ajándékát. Egészen addig, amíg kaptam egy jelet, és értettem, hogy mit jelent. Isten visszarántott magához, és éreztem, hogy szükségem van rá. Ez az érzés az, amely a mai napig kísér az utamon. Annyi kegyelmet kaptam már tőle, és annyi mindent úsztam meg az életem során, hogy nagyon remélem, most már nem fogja elengedni a kezemet!

Szikora Róbert énekes arra a pillanatra emlékezett vissza belső hazatérése kapcsán, amikor Istenhez szólt egy nyári éjjelen.

– Már gyerekkoromban eltökéltem gondoltam, hogy engem színpadra teremtettek. Talán ahol minden kezdődött, az az általános iskola volt, pontosabban egy Beatles-szám. Majd elkezdtem dobolni, gitározni, később zenekarokban is. Viszonylag a zenei pályafutásom elején Fenyő Miklós felkérésére becsatlakoztam a Hungária együttesbe. Éppen fellépéseink voltak a Balatonnál, amikor egyik éjjel iszonytatóan meleg volt, a szokottnál is jobban, ezért bementem egy hideg, hűvös templomba. Hallottam a fejemben egy hangOt, a Jóisten hívott oda. Hosszú ideig csak ültem és néztem a falon lévő festményeket, egyre jobban éreztem magam. Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem ott bent, de azt vettem észre, hogy térdelek és azt mondom: Ne haragudj! Bocsáss meg! Szeretlek!

Jászai Mari-díjas színészünk, Dolhai Attila édesanyja tanácsait idézte fel: – Hárman vagyunk fiútestvérek, én vagyok a legkisebb. Édesanyám mindnyájunknak osztogatta a tanácsokat szorgosan. Az egyik, hogy legyünk mindig szerények, a másik pedig a mindenek felett álló jóságról szól. Hallani hallottam ezeket, felfogni viszont csak akkor fogtam fel, amikor bajban voltam. Nehéz döntések előtt álltam, féltem a következményektől. Elkezdtem párbeszédet folytatni saját magammal a félelmeimről, ekkor jutottak eszembe édesanyám szavai. Imádkozzak, mert van egy mindenek felett álló Jóság, bízzam rá magam, és minden úgy lesz, ahogy a Jóisten akarja. Az lesz számomra a legjobb. Ez az az útravaló, amit kaptam otthonról.

Végül Csókay András idegsebész avatott be a tiszta szív hitébe: – Nehéz ennyi művész között megszólalni a tudomány emberének, de azért megpróbálom. A szent és a művész között van egy nagy hasonlóság, de egy hatalmas különbség is. A művész be tud látni a mennyországba és ezt meg is tudja osztani velünk, viszont a szent benne él a mennyországban. Tehát legyetek szentek, de legyetek művészek is. Tudjátok, hogy még ki tud betekinteni a mennyországba? A gyerekek. A hétéves kislány így szól a kisöccséhez: „Mondd el, hogy milyen a mennyország, mert már kezdem elfelejteni!” A gyermekek ugyanis a szívükkel ott élnek, ezt mi, felnőttek kezdjük elveszíteni, legkésőbb serdülő­korig. Elveszítjük a tiszta szív hitét. Ezen kell változtatni!