inspirált installációk

2021.06.30. 07:30

Tranker Kata műfaji korlátok nélkül alkot

Tranker Katát komolyan foglalkoztatja az ember származása. E témában nyílt nemrég kiállítása az Új Magyar Képtárban.

Bokros Judit

„Lucynak nevezték el azt a majomembert, akinek a megkövült csontjaira 1973-ban bukkantak rá Etiópiában. Azért így, mert a kutatók állítólag a Beatles ‘Lucy in the Sky with Diamonds’ dalát hallgatták egész este a felfedezés után.” – olvasható a Tranker Kata kiállításához készült egyik falszövegben. Ennek a felfedezésnek nagyon is sok köze van a képzőművész által alkotott, három teremben látható installációkhoz. Ezeket érdemes alaposan szemügyre venni, mert nagyon látványosak és gondosan kivitelezettek, az alakokat szemlélve pedig komolyan elmerenghetünk azon, honnan is származhat az ember valójában.

A lovasberényi Tranker Katát elsőre felvették a Képzőművészeti Egyetemre. Az alkotás iránti vágy már gyermekként elkezdett buzogni benne. Jó volt a kézügyessége: édesanyja mérnökként jól rajzolt és korán megtanította varrni, illetve járt például szakkörbe a lovasberényi általános iskolába. Édesapja sokat barkácsolt, amit aztán Kata is elkezdett.

Mégsem művészeti középiskolába ment tovább, hanem a fehérvári Ciszterci Szent István Gimnáziumban tanult. Hogyan döntötte el, hogy jelentkezik a Képzőre?

– Elkezdtem külön járni Pinke Miklós festőművész szakkörébe. A felvételi előtt mindenki furcsán nézett rám, hogy ezt az iskolát jelöltem meg, főleg, hogy nem művészeti középiskolában tanultam. Én sem adtam sok esélyt magamnak, viszont semmi más nem érdekelt. Az, hogy felvettek, engem lepett meg a legjobban.

A lovasberényi Tranker Kata a fehérvári kötődésű művészeket támogató Smohay-díjjal
Fotó: Pesti Tamás / Fejér Megyei Hírlap

Festőművész szakon diplomázott, viszont a festészet mellett más technikákkal is elkezdett foglalkozni. Ezen a tárlaton például már inkább szobrok láthatók. Hogyan alakult ki az érdeklődése?

– Már amikor a Képzőre jelentkeztem, akkor sem feltétlenül csak festeni akartam. A kortárs képzőművészetben a hagyományos művészeti ágak sokszor összemosódnak, és engem is valamiért ezek a határterületek érdekelnek. Mielőtt felvételiztem és szakot választottam, elmentem több diplomakiállításra a Képzőre, ahol azt láttam, hogy a festőművész szakon van a legnagyobb szabadság. Ott lehet a leginkább kísérletezni videómunkákkal, vagy akár performanszokkal. Ezért választottam ezt az irányt, ami be is vált. Persze, először festettem, viszont mással is elkezdtem foglalkozni, a mestereim pedig bátorítottak. Látszott, hogy sokkal jobban megy a térbeli alkotás. Így már az egyetem alatt csináltam papírtárgyakat, aztán egyre nagyobb művek következtek, most pedig éppen itt tartok, ami a tárlaton látható.

Többször járt külföldön – ott is ilyen irányban szerzett tapasztalatokat?

– Először Erasmus-ösztöndíjjal voltam Hamburgban, ahol rengeteg kiállítást megnéztem. Pont az volt számomra felszabadító élmény, hogy nem kell foglalkozni a műfaji határokkal. Úgy érzem, hogy ezt az utóbbi időben sikerült kikapcsolni magamban, tehát nem gondolkodom azon, hogy amit csinálok, az videó, szobor, festmény vagy bármi más. Alapvetően van egy erős ötlet, érzés, és ehhez keresem a megfelelő formát.

És itt, a Lucy in the Sky with Diamonds című kiállításban mit láthat az érdeklődő?

– Mindhárom térben szoborszerű tárgyak vannak a középpontban. Az utóbbi időben kezdtek izgalmassá válni számomra a szobrokkal elmondható történetek, valamint a köréjük rendezhető szituációk. Az első teremben egy szarkofágszerű tárgyon fekszik egy előember, akinek az előképe Lucy, egy Australopithecus afarensis, akinek maradványait Etiópiában találtak meg, és az egyik első, két lábon járó embernek tekintik. Neki csináltam egy síremléket, amely egyszerre utal egy szakrális környezetre és egy műtéti szituációra. Az alapot polisztirolból faragtam, az alakhoz papírmaszszát mintáztam meg, s erre zúzott kavics-réteg került. Nagyon érdekelt, hogy ennek az egész történetnek mennyi dimenz iója lehet. Egyrészt próbáljuk tudományos eszközökkel felfedni, hogy mi lehet a kapcsolatunk ezzel a lelettel, másrészt tekinthetünk rá egyfajta ősanyaként. A többi teremben is hasonló installációk láthatók majmokkal, előemberekkel. Azt próbáltam körüljárni, milyen lehet a viszonyunk az őseinkhez, tekinthetünk-e ősökként ezekre a fajokra, illetve hogy menynyire nem egyszerű az emberi faj lehatárolása.

Ön kapta a 2019-es Smohay-díjat – ez a kiállítás emiatt is jött létre. Az elismerés menynyire mozdította előre a munkát?

– Korábban neolitikum kori Vénusz-figurákkal foglalkoztam, s ahogy telt az idő, egyre mélyebbre, egyre régebbi korokhoz jutottam vissza. A Smohay-díj nagyon megtisztelő, középiskolásként mindig követtem ezeket a kiállításokat. Örültem, hogy megkaphattam, és annak is, hogy ebben a képtárban lehet a tárlatom, mert erre is vágytam. Ez a tér lenyűgözött, direkt ide terveztem az installációkat.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában