Alföldi Laura írása nem sorolható a hagyományos romantikusokhoz

Alföldi Laura írói ambícióit a város Lánczos-Szegfű Ösztöndíjjal támogatta.

Készülő kisregényed a Karcok címet kapta. Hogyan született meg ez az írás?

– Már talán három vagy négy éve annak, hogy elkezdtem, de akkor félbehagytam. Még nem érett meg bennem a történet, és nem voltam olyan kitartó. Tavaly márciusban, amikor bejött az online oktatás, akkor olvasgattam a félbehagyott dolgaimat és kitaláltam, hogy ezt tök jó lenne folytatni. Újraírtam, és körülbelül egy hónap alatt befejeztem. Nem lett túl hosszú, de lezárult a történet és már írom a folytatást.

Akkor mondhatjuk, hogy a regényednek szüksége volt arra a 3-4 év szünetre.

– Igen, szerintem ez olyan dolog, hogy érezni kell az adott karaktert. Akkor – három-négy évvel ezelőtt – még nem voltam olyan érzelmi szinten, hogy ezt át tudjam adni. Hála istennek, nem tapasztaltam meg a regényben történteket, de sokkal jobban bele tudtam képzelni magamat az adott helyzetbe.

Mi adta a regény témájának ötletét? Miről szól a Karcok?

– Egyszer karácsonyra a barátnőimnek „Nyisd ki, amikor…” borítékokat adtam, például „Nyisd ki, amikor szomorú vagy!” vagy „Nyisd ki, amikor nem érzed magadat gyönyörűnek!”. Mindegyikbe beletettem egy ahhoz kapcsolódó dolgot, utóbbinál például a boríték egy tükröt rejtett, amire ráírtam, hogy gyönyörű vagy. Elkezdtem gondolkodni azon, milyen lenne, ha ezt egy kapcsolatban adná át az egyik fél a másiknak, így tovább fűztem ezt az egészet. Gondoltam, hogy akkor már legyen benne valami tragédia is, mert ha csak boldogság van, az nem valósághű. Így lett a történet két főszereplője Anna és Ádám, igaz, Ádám már csak a visszaemlékezésekben jelenik meg, ugyanis ő a regény kezdete előtt négy hónappal meghalt. Az ő testvére juttatja el Annának ezeket a „Nyisd ki, amikor…” borítékokat, amiket Ádám a harmadik évfordulójukon tervezett átadni, csak sajnos már nem tehette meg. Nem mondanám, hogy kifejezetten romantikus regény, mert nagyrészt a gyász feldolgozása van a középpontban, illetve az, hogy Anna hogyan próbálja túltenni magát Ádám halálán. Az ő lelki vívódása áll a regény középpontjában.

A történet teljes egészében fikció, vagy vannak benne olyan elemek, amiket a környezetedből emeltél át ebbe a regénybe?

– Szerintem nem lehet úgy írni, hogy teljesen fikció legyen, az író akaratlanul is beleviszi egy kicsit a tapasztalatait. Az egyik barátnőm, aki olvasta a regényt, azt mondta, hogy szerinte a korábban megélt szakításaimat próbáltam drasztikusabban belevinni a történetbe. Merítettem a körülöttem lévő karakterekből is, a barátom állítja, hogy az egyik férfi karaktert róla mintáztam.

Miből tudtál merítkezni írás közben?

– Több regényt elkezdtem már fiatalabb koromban, de egyiket sem sikerült befejeznem. Rájöttem, hogy azért, mert nem mutattam meg senkinek. Úgy kezeltem az írásaimat, hogy azok ott vannak a fiókban, és majd ha készen lesz az egész, akkor valakinek megmutatom. Ez sosem következett be, mert nem fejeztem be az írásokat. Ezt most meg mertem mutatni több barátomnak, tanáromnak. Az ő reakciójuk adott lendületet, az, hogy tetszett nekik, és várták a folytatást. Bennem volt, hogy nem okozhatok nekik csalódást, hogy meg kell mutatnom, mi lesz Annával, hogyan zárja le ezt az egészet. Mindenkinek úgy mutattam meg, hogy kértem, úgy mondjanak kritikát, mintha egy teljesen idegen ember lennék, mert fejlődni szerettem volna, és azt csak úgy lehet, ha hideget-meleget is kap az ember.

A jövőre nézve is vannak írói ambícióid?

– Igen, egyébként újságíró szeretnék lenni. Emellett szívesen kiadnék könyveket is, szeretném, ha a nevem valamilyen szinten ismert lenne ezen a területen.

Írás szempontjából melyik irodalmi műfaj testhezálló számodra?

– Korábban írtam verseket és novellákat is, de azok annyira nem állnak közel hozzám. Inkább kisregényekben gondolkodom. Most a Karcok folytatásán dolgozom. Ez nem is kifejezetten folytatás: az eredeti történetből kiragadok egy mellékszereplőt, aki a szívemhez nagyon közel állt, és az ő történetét mutatom be.