Újra Vörösmarty Mihályról, aki éppen 220 évvel ezelőtt született

Álljanak itt most részletek egy éppen húsz évvel ezelőtt megjelent könyvből (Vörösmarty mai szemmel, Árgus Kiadó – Vörösmarty Társaság, 2020), amely a 200. évfordulón Székesfehérváron és Kápolnásnyéken elhangzott előadások szövegét tartalmazza.

***

„…Vörösmarty ünnepe a nemzet lelkének az ünnepe lesz és lehet. Most majd kiderül, van-e még lélek a népben, vagy csak elviseli sorsát. Vörösmarty ünnepe a küzdés lesz a szellem szabadságáért. Vörösmarty ünnepe komoly lesz és felzaklató. Szándékosan használok túlzó kijelentéseket, mert ezek eleve hozzátartoznak a kultikus irodalmi ünneplés nyelvi eszközrendszeréhez. Nem a közhelyek pongyolasága, nem a fogalmazás felületessége, hanem az emelkedettség csodálatos nyelvi varázslata is kell, hogy felemeljen bennünket Vörösmartyhoz… (Praznovszky Mihály)

„…1811 novemberében Velencéről jött Fehérvárra. Itt öt évet töltött. Az iskolai értesítők tanúsága szerint az első osztályban harmadik, a következő négyben első eminens volt. Ma már ennél fontosabb számunkra, hogy ezek az esztendők már a költői érlelődés évei is… 1816 novemberében Pestre ment, hogy gimnáziumi tanulmányait ott fejezze be… (Horváth Júlia)

„…Vörösmarty Mihály az 1830-as években sokirányú tevékenységet folytatott, és korántsem csak a szépirodalom javára. Noha Kisfaludy Károly halála után a romantikus triász tagjaként az irodalmi élet vezéregyéniségének számított, és a kritikus Bajza József, az irodalomtörténeti hajlamú Toldy-Schedel Ferenc mellett voltaképp ő volt a triumvirátus igazi, életművével bizonyító, alkotó tagja, pályájának építését gyakran fel kellett függesztenie, vagy idejét meg kellett osztania más, az irodalomszervezés megkívánta feladatok között…” (Kerényi Ferenc)

„…Költészetében végig a kétségbeesés és a remény, a kétely és a hit keveredése mutatható ki. Ez a vívódás, meghasonlottság, félelem és rettegés hatja át 1836-ban a rendületlen hazafi ságra felszólító nagy költeményt, a Szózatot is. Megírásának történelmi körülményei közismertek, minden tankönyvben olvashatók. Abban is egyetért általában mindenki, hogy hazafi as ódaköltészetünk, közösségi líránk (talán) legnagyobb alkotásáról van szó. …Valóban keserű, félelmekkel, rettegésekkel teli költemény a Szózat. És mégis… különösen az elnyomatás évtizedeiben vált a szembeszegülés, a dac és a nemzeti öntudat megvallásává…” (Mohácsy Károly)

„…kitűnő színházi szeme volt; hiszen a színészi megoldások minden részletére, minden lehetséges megoldásra kitért. Azt is megmondta, hogyan kellett volna az adott alakot eljátszani. Lessing Emilia Galotijában Egressynek „Itt különösen egy könnyelmű, éldelni lángoló fejedelmet kellett volna adni, s egy sunnyogó életuntat, setétvérűt adott.” …A romantikus költő színházi nézőként naturalisztikus- realisztikus játékmódot kívánt a színpadon. Pontosabban csak a színésztől, és még nem a színjátékmű teljességétől…” (Bécsy Tamás)

„…Vörösmarty sok nyelvjárást és nyelvjárási jelenséget ismert, legjobban kedvelte azonban a dunántúli, a nyugat-dunántúli és a palóc tájnyelvet. Ezek legfőbb sajátosságait mai szemmel nézve is jó érzékkel összegezte. Világosan látta továbbá az irodalmi nyelv (nála: író nyelv) és a köznyelv (nála: közbeszéd, közdivatú nyelv) fontosságát, ugyanakkor ezektől elválasztva a nyelvjárások szerepét. Ez utóbbiakat félti az elenyészéstől… (Szathmári István)

„…Költőnk több testvér között a legidősebb fiú lévén már ifjú gyermekkorától kezdve gyakorolhatta a fi atalabbakkal való foglalkozást. Később a székesfehérvári iskolába járva már kötelessége volt, hogy fiatalabb diákok tanítása révén egy kevés keresethez is jusson. Azután édesapja a pesti piaristák még híresebb gimnáziumába íratta be. Édesapja korai halálától kezdve „családfenntartó” is lett. Véletlen találkozás következtében ekkor került házitanítóként a délvidék egyik jómódú földbirtokosának, Perczel Sándornak a családjához…” (Bodolay Géza)

„…Vörösmarty költészetének német(országi) bemutatkozása, látjuk, a nemzeti irodalom belső fejlődésének nagy hullámával (nemzedéki, nyelvi és egyéb vonatkozásokkal egy időben és egybekapcsolódva) indult, teljesen nem apadt el azóta sem, máig tart és remélhetőleg folytatódik. Csak az ő verseiből válogatott német nyelvű kötet öt jelent meg azóta; ebből három a legutóbbi századfordulóig, kettő pedig az elmúlt évtizedben: a nyolcvanas évek elején. Antológiákban a kortársak versei mellett mindig ott voltak az övéi is…” (Kárpáti Pál)

„…miért kellett Vörösmartynak bujdosnia? Kézenfekvő válasz nyilván a Haynau 1849. szeptember 1-jei rendelete, amely szerint az országgyűlési képviselőknek is három hónapon belül jelentkezniük kellett az illetékes térparancsnokságon. Vörösmarty feszült aggodalommal várta, hogy hoznak-e már ítéletet valakik ellen, s az elbírálást illetően igen rossz érzése volt…” (Karácson Sándor)

„…Vörösmarty a húszas évek második felében… olyan verseket is publikált, amelyeknek éltető forrása a folklór. A névtelen költészet formáját még egyéni érzéseinek kifejezésére használta fel. Mint ismeretes, az Etelka-szerelem – lobogása, csalódottsága – több mint egy évtizeden át elkísérte… Akkor kifogyhatatlan az esztétikai hatás éltető ereje, ha folyamatosan újjáteremtjük magunkban a műveket. Akkor a Vörösmarty- kép, melyet magunkban hordozunk, élő, eleven marad. Egész életünkben. (Pásztor Bertalan)