Sok, a fehérvári múltra vonatkozó tudásra tehetünk szert Lukács László újabb könyvéből

Megy az ember a Palotavárosban, rója az utcákat – Tobak, Szömörce, Halász, Csapó, Selyem és a többi –, amelyekre akár nap mint nap visszatér, de nem biztos, hogy tudja, miért is hívják ezen utcákat úgy, ahogy. Vagy tudja, látja, hogy a felsővárosiak minden évben megtartják januárban a Sebestyén-napi búcsút, de hogy miért, arról már nincs fogalma. Ezért is jó, ha kézbe vesszük Lukács László néprajzkutató legújabb munkáját, amelyből sok más mellett az említettekre is fény derül.

Külön fejezet szól a híres fehérvári bicskáról is

A Székesfehérvár néprajzi értékei című, több száz oldalas könyvet tavaly decemberben mutatták be a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületében. Az intézmény kiadványaként megjelent munka ismertetése kapcsán írtuk korábban: a néprajznak bizony városi szinten is van kutatni- és keresnivalója, mert Székesfehérváron is létezett az az agrárnépesség – főleg a jómódú polgári belvárost körülölelő városnegyedekben –, amely hagyományaiban, kapcsolatrendszerében sokkal inkább a falusi életmód jegyeit viselte magán. Ráadásul az 1910-es népszámlálás adataiból az is kiderült, hogy az agrárnépesség aránya Fehérváron országos viszonylatban is a legmagasabbak közé tartozott. Van tehát bőven mit megtudnunk fehérvári múltunkról a kötetben olvasható hosszabb-rövidebb tanulmányokból, s az, hogy ezek így együtt láttak napvilágot, komoly értékmentésnek számít.

Mindjárt a kötet elején, az egyik fejezet részeként összefoglalót találunk Székesfehérvár néprajzi értékei címmel.

Itt a város nevének eredetéről, értelméről is szó van, de betekintést nyerhetünk a település­szerkezetbe, és megtudhatják azt is, hogyan alakultak ki például a palotavárosi utcanevek az egykori mesterségek neve után. Ezt a témát később részletesen is taglalja Lukács László, ahogy a régi fehérvári szokásokra is bővebben kitér.

A Kézművesipar Székesfehérvár-Palotavárosban című rész fontos tudnivalókkal gazdagíthat a városra jellemző, középkori mesterségeket illetően.

A néprajzkutató mindjárt az elején leszögezi: Palotaváros utcahálózata ugyanúgy középkori rendszerű, mint a belvárosé. Ezt az utcahálózatot a mai napig megőrizte, akárcsak a régi neveket. Ott van például a Sütő utca (eredetileg Zsemlyesütő utca), ahol a palotavárosi sütők, vagyis a pékek házai, kemencéi felépültek. Amikor a sütők piacra vitték az árujukat, a zsemlyék súlyát piaci bíró ellenőrizhette, s ha súlycsonkítást állapított meg, akkor bizony az összes árut elkobozta, majd a Palotai-kapunál a vár vizesárkába szóratta – derült fény az akkori szigorra e fejezetből. Érthető, hogy ilyen büntetés mellett ritkán követtek el szabályszegést a pékek…

Az újkor előtt virágzó kisipart jelzik egyéb utcanevek is.

A Tobak utca a nyersbőrfeldolgozó tímároknak, tobakoknak volt a lakóhelye. Az erre merőleges Szömörce utca a legfontosabb növényi eredetű cserző- és festőanyagnak számító cserszömörcéről kapta a nevét. A Vargacsatornapart az egykori cserzővargák, a Csapó utca az ott lakó csapók emlékét őrzi. Utóbbiakat kallósnak vagy ványolónak is hívták, s a gyapjú alapanyagú posztó készítésének mesterei voltak. És így tovább. A Rác utca mondjuk nem mesterségnévből, hanem a népnévből keletkezett. Lukács László külön fejezetet szentelt a híres fehérvári bicskának is, és megemlíti a város késes hagyományának emléket állító, nyaranta rendezendő Tűzzel-vassal fesztivál fontosságát. Székesfehérvár híres vásárai sem maradhattak ki a tradíciók sorából, sok-sok régi fotón követhetjük nyomon a belvárosi piacozásokat. A könyvben egyebek mellett szó esik a külvárosok népi építészetéről, néhány szent kultuszáról, s a karácsonyi, farsangi népszokásokba is visszarévedhetünk. A Székesfehérvár néprajzi értékei jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy pontosabb, teljesebb képet kapjunk múltunkról, fehérváriságunkról.